Sötétkapu 16. (Ha agyon nem lőnek)
Minden menekülőt lelőttek, aki kilépett a buszból. Öt ember feküdt egymás hegyén, hátán. Jajgattak, anyám, anyám, vagy orvost! De nem jött se anyám, se orvos, csak a golyók – mondja a bajuszos.
Átéltem a háborút, voltam katona. Vártam egy keveset, és egyetlen ugrással kivetettem magam a jobb első ajtón. A földön fekvő halottak és sebesültek mögött találtam fedezéket. Onnan meg bátorságot gyűjtve hatalmas szökkenéssel kivágódtam a Sötétkapu tövéhez, most találj el ávós, a kurva anyád.
Aztán fel, és rohanni kezdtem kifelé, aztán fel a hegyoldalon, meg se álltam idáig.
Onagy Zoltán
Sötétkapu 16.
26. A félkarú nézelődő
Mellettünk, az alacsony kőfal alatt lapul nyakát behúzva egy vékonyka, félkezű, borotválatlan, reszkető, harmincas férfi. Mellettem Anna, ő is reszket. Én nem. És a rést keresem, ahol lejutunk a Várhegyről. Nem mondok Annának semmit, nem hányom a szemére, hogy itt vagyunk a golyózáporban, és a dombot, amelyen át kikerülünk az emeleti ablakok látóteréből, lövik, ha akarják. Miért ne.
Mit mondjak? Amikor módom volt szólni, hallgattam, remélve, nem lesz semmi. A katonák összeszarják magukat a tömegtől, se szó, se beszéd, legurítják Gerőt a lépcsőn, a tömeg dicsőségesen lemasíroz a kiválasztott lámpavashoz, ott a nép római mintára, lefelé tartott hüvelykujjal ítélkezik, halál. Mert ha a gladiátor, amikor mások életére tör, hős, legyen akkor is, amikor az életéről döntenek. És Gerőt napokon át veri az eső, himbálja az októberi dunai szél a forradalmak nagyobb dicsőségére. Mi győzedelmesen, mert részt vettünk a forradalomban, hazabaktatunk, vacsorát főzünk, tele hassal bebújunk a bátyám ágyába, szeretjük egymást, a kommunisták meg elhúznak oda, ahol szeretet várja őket.Ezért nem szólok most Annának semmit. Mit mondjak? Hogy nem akarnak menni? Hogy nincs hová menniük, ezért inkább védik a hatalmat, a birtokot? Védik puszta életüket? Nem természetes? Én meg hülye vagyok, aki olyasmiben döntött, úgy döntött a maradásról, hogy nem ért hozzá, nem figyelt oda, gondolja a férfi.
– Mi történt – kérdezem a gumival felkötött kabátujjú, félkarú embert. – Mi volt ez?
– A menet elején kerékpározott egy ember – mondta sárgán, remegő szájjal, – zászlóval a kezében. Utána a tömeg. Utána a fölzászlózott busz.
A város felőli oldalról érkezett a tömeg, a sorompónál a katonák, négy katona megállította őket, azzal, hogy nem lehet bemenni. Vitatkoztak, üvöltöttek. A busz áttörte a sorompót, a tömeg követte.
A másik oldalon megint katonák.
A tömeg vonult a busz mögött. A kerékpáros megelőzte a buszt, a nagykapu előtt álló katonáknak üvöltözött, hadonászott, letépte a zászlórudat, kérdezte, hogy „ha ez magyar zászló, ti magyar katonák vagytok-e?” Egyetlen lövéssel lelőtték. Összeesett, mint a rongy, meghalt. Rádőlt a kerékpárra, a zászlóra. Előbb nyugtatgatták a katonákat, hogy semmi rosszat nem akarnak, nem akarják elfoglalni a laktanyát, csak azt, hogy a hadsereg álljon a felkelők mellé, és adják ki Gerőt. Aztán elindultak befelé, át az alagúton, a domb másik felén lévő parancsnoksághoz.
A tank ott állt pontosan szemben az alagúttal. Homlokon találta a háromnegyed utat megtett buszt. Száll a füst az alagútból most is, láthatod, mondta a félkarú ember.
Kivágódtak az emeleti ablakok, és minden ablakból tüzeltek az ávósok. Mert ezek ávósok, ha civilben vannak is – mondta a félkarú, gondolja a férfi.
Mindenki menekül, amerre lát. Egymást taposva rohanunk a város felé.
Azután a tank kibújik a Sötétkapu másik végén.
A menekülők igyekeznek eltűnni, gondolja a férfi. Én meg magamhoz ölelem – az alagútból felszálló koromszagú füstben, vérszagban, égő hús szagában – Annát. Jobbra a Bazilika tömbje, szemben az iskola, elöl, hátul laktanyák, az ablakokban fegyveresek.
Merre tovább, hogyan tovább? Ez a kérdés.
27. A bajuszos bugaci
Elhagyjuk a félkarút, hadd remegjen tovább magában, gondolja a férfi. A kőfal mellett hétrét hajolva futunk a vashídig. Anna előttem, üvöltök, hajoljon mélyebbre, mert fél teste kilóg az alacsony kőfal fedezékéből. Csörög a fal tövében összetömörült levélsáv, a szemetelő eső még nem áztatta át az egymásra rakódó rétegeket. Olyan hangosan csörög, hogy biztos vagyok benne, a lövéseken ropogásán keresztül is meghalják, idepörkölnek a tankkal.
A Bugacra levezető kőlépcsőn a korlát alatt tucatnyi ember, véresek, szakadtak. A nőn, akit először meglátok, fél pár cipő. Vissza. Csak olyan bokorba bújunk meg, ahol rajtunk kívül senki, gondolja a férfi, nem akarok kollektív kivégzés szenvedő alanya lenni. A főútról, a Várhegy alól sorozatlövések, tanklövések zaja. A robbanások és a sorozatok hangja átcsúszva az alagúton úgy szól, mintha mindenfelől, a szeminárium felől is lőnének. Időbe kerül, mire rájövök, nem, gondolja a férfi. A civil ávósok a főiskola előtti utcarészen üldözik, lövik a gyalogosan menekülő tüntetőket.
Amíg ezt felfogom, guggolva a Várhegy legvastagabb platántörzse mellett, odafogom Annát. Néz sápadtan maga elő, mintha itt sem volna. Kapaszkodik, bújik.
– Ezek az embereket lövik – mondja rekedten.
– Hát nem a napot, annyi biztos – válaszoltam, gondolja a férfi, hogy Anna ne érezze úgy, nagy a baj. Ne érezze a valóságosnál nagyobbnak. Az is éppen elég nagy. Ekkor már úgy vagyok vele, átlátom, tudom, hogy merre hány méter, megoldom. Amit átlátok, megoldom.
Le kellene venni a kabátodat, ezt a narancssárgát száz méterről kiszúrják, akartam mondani, de Anna továbbra is vacogott, nem szóltam. Éppen csend. Szünet a lövöldözés közben. Gyerünk, mondom. A fák között rohanunk a Bazilika mögé, azt remélve, a Várhegy Dunára néző bokros oldalán lemászhatunk Vízivárosba. A bozótos lenő Várhegy lábáig, az onnan nyíló kertek valamelyikében megvárhatjuk, míg kitombolják magukat.
Ismerek néhány kővel kifalazott mélyedést, gondolja a férfi, ha nem jutunk le Vízivárosba, ott estig meghúzhatjuk magunkat.
Az első gödörben mokány, ötvenes bajuszos férfi ült ing nélkül, fehér trikóban, zakóban, kabátban. Lába között szakadt szalmafonatú táskaféle.
– Mi van odafent – kérdezi, amikor ijedelme elmúlik, látja, mi vagyunk, nem katonák fésülik át a hegyoldalt.
– Nem tudni – válaszoltam, gondolja a férfi. – Lőnek mindenre, ami mozog, ennyit tudni.
Most felnéz a partról, a Duna mellől, a hegyoldalra. Megkísérli lentről betájolni a mélyedés pontos helyét. De a hegyoldal kitisztult, megváltozott. Semmi nem olyan, mint volt.
A bajuszos szinte kábulatban beszél. Mondja, mondja, mondja. Idegesít, gondolja a férfi. Már az is, hogy ott van. Az is, hogy beszél, nem hallom esetleg, amit meg kellene hallanom.
– A buszon ültem, a buszon. Láttuk a gyár előtti fiatalságot, a szervezkedést. Sokan felszálltak a buszra, ami elindult ide, a Sötétkapuhoz. Már dél körül volt, ebédidő, nem akartunk leszállni.
Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy a Hősök terén elmulasztottuk a leszállást. Előre furakodtunk, hogy a következő megállóban leszálljunk. A busz befordult a Széchenyi tér felé. A drogéria előtt az utolsó megálló. Ott már szó sem lehetett leszállásról. Az első ajtót megrohanták a fiatalok, begyűrték magukat, ettől kezdve se föl, se le, a buszvezetőre ráparancsoltak, vigye őket a Sötétkapuhoz.
Segítenünk kell, bajban a forradalom, ezt mondták – így a bajuszos,
– Hatalmas tömeg felfelé az úton, a Sötétkapu előtti téren is sok-sok ember. Útközben többen a busz tetején lévő csomagtartóra is felmásztak. A buszban senkinél sem láttam fegyvert, csupa hangos, lelkes, forradalmi ifjú. Vita után be az alagútba, de mielőtt átértünk, már láttam szemben a meredő tankágyú csövét.
Ekkor már tudtam, mondtam is a barátaimnak, „Gyerekek, ennek nem lesz jó vége!” – morogja a bajuszos, remegő kézzel, ötödik kísérletre cigarettát sodor, rágyújt, gondolja a férfi. A bajuszos a megelevenedett rémült kisember, aki tudja, bajba került. Tudja, hogy nem minden papsajt.
– De nem tudtunk visszafordulni, hátul jött a tömeg. Elöl is tömeg. Aztán az első emeletről megszólalt a golyószóró. A golyók a busz tetején kalapáltak. A szélvédő felső részét szitává lőtték. Azután eldördült az ágyú. A dörrenés, a robbanás, a becsapódás ugyanabban a szent pillanatban. A lövedék a jobb hátsó kerék fölött robbant. Feltépte a busz oldalát. Azon a nyíláson át ugráltak ki az emberek. Többen meghaltak. A csomagtartó hálójában testmaradványok. Egy kéz, rácsúszva a leszakadt kabátujj, fél fej, csöpögött lefelé. Amikor a ruha meg az emberi hús együtt ég, mondta a bajuszos beleborzadva a felidézett, testközeli látványba.
Fehér zászlót, fehér zászlót, üvöltötte valaki! Rajtam fehér ing volt, levetettem. A kiabáló kikapta a kezemből, felemelte és kilépett vele a jobb első ajtón. Abban a szent pillanatban agyonlőtték golyószóróval. Minden menekülőt lelőttek, aki kilépett a buszból. Öt ember feküdt egymás hegyén, hátán. Jajgattak, anyám, anyám, vagy orvost!
De nem jött se anyám, se orvos, csak a golyók – mondja a bajuszos.
Átéltem a háborút, voltam katona. Kivártam egy keveset, és egy ugrással kivetettem magam a jobb első ajtón. A földön fekvő halottak és sebesültek mögött találtam fedezéket. Onnan meg bátorságot gyűjtve hatalmas szökkenéssel kivágódtam a Sötétkapu tövéhez, most találj el ávós, a kurva anyád.
Aztán fel, és rohanni kezdtem kifelé, aztán fel a hegyoldalon, meg se álltam idáig.
Nem is értem – mondja a bajuszos, – ez hogy maradt a kezemben. Mutatta a szakadt, véres szalmaszatyrot.
Aztán üvöltve jajgatott, gondolja a férfi, szabályszerűen folytak a könnyei, hogy mi lesz most vele, mi kis gyerekeivel, mert sokan látták, a fél busz ismerős, ezért megint becsukják a komenisták. Ha agyon nem lövik.
************************************
Sötétkapu - Halottak napja - további részletek
A többit majd később - Kapcsolódó interjú
