Finisszázs - HA ZÁR AZ ÉGBOLT - Czigány Ákos fotográfiái

A minket körülvevő világ nemcsak új rendszerbe kerül, hanem maga is új rendszert alkot.A formák szigorú zártságát az égből érkező fény ellágyítja, fekete, fehér és szürke megannyi árnyalatát szüli meg. A világ számtalan apró részletét megvilágítja, s látja el új jelentéssel.

HA ZÁR AZ ÉGBOLT

Czigány Ákos: B. fölött az ég
 

(Hommage á Hiroshi Sugimoto)

Czigány Ákos B. fölött az ég című sorozata a fotográfiáról való beszéd kezdeteihez vezeti vissza nézőjét. Sorozatának képeit b.-i, vagyis budapesti házak udvarában készítette az alkotó, pontosabban azokból felfelé, a fényképezőgép objektívjét az ég felé irányítva.
Czigány Ákos kameráján keresztül az általunk is jól ismert épületek látványa absztrakcióvá válik: a szecessziós lakóházak felújításra váró oszlopsorai vagy az – egyébként bosszantóan csöpögő – ereszcsatorna formává absztrahálódik. Sorozatában megszokott tárgyi környezetünk új rendszerbe kerül: egy szigorúan komponált, geometrikus világba. Nem meglepő, ha képei láttán Lucien Hervé jut eszünkbe; az hervé-i hagyományhoz fűződő kapcsolatot ma már hivatalos papír is jegyzi – Czigány Ákos az idei év egyik Lucien Hervé és Rodolf Hervé díjazottja.

Azonban a minket körülvevő világ nemcsak új rendszerbe kerül, hanem maga is új rendszert alkot Czigány képein: méghozzá a fényképezőgép objektívjén keresztüláramló fény által. A formák szigorú zártságát az égből érkező fény ellágyítja, fekete, fehér és szürke megannyi árnyalatát szüli meg. A világ számtalan apró részletét megvilágítja, s látja el új jelentéssel. A cirádás erkélykorlátok, a muskátlisládák, a beázásfolt a plafonon úgy hatnak, mint élő organizmusok a mikroszkóp lencséje alatt. Különös, beható tanulmányozásra alkalmas formák, akárcsak az ablakra fagyott jégvirágok Jonathan Leverkühn számára. („Élő és élettelen természet egysége – vétkezünk az utóbbi ellen, ha túlságosan szigorúan vonjuk meg a határt a két világ között, holott ez valójában elmosódó, mert igazából nincsen egyetlen olyan elemi képesség sem, amely kizárólag az élőlényeknek volna fenntartva, s amelyet a biológus ne tanulmányozhatna élettelen modellen is.” – írja Thomas Mann a Doktor Faustus III. fejezetében. Szőllősy Klára ford.)

Ahogy élő és élettelen természet egységet alkot Leverkühn számára, úgy Czigány Ákos sorozatában is a természetes és mesterséges („az ember által épített”, „urbanizált”) világ harmóniában van egymással – hisz’ mind a kettő tökéletes, zárt rendszert alkot. Czigány Ákos képein az ember által épített házak az égboltot foglalják keretbe: ahonnan a fény érkezik. Változó formát öltő síkidom, világító fehérség, kiégett valóság – a fény rögzített képe. Szinonimái az égnek – metafizikai vallomás, ha innen nézem. Czigány Ákos úgy beszél sorozatában teljességről és harmóniáról, hogy közben kihasít egy részletet a valóságból, de ez a kivágás cseppet sem fájdalmas. Hisz a rés(z)en keresztül az egész nyílik meg.
Az ég mérete folyamatosan változik: olykor egészen közel kerülünk hozzá, máskor távolba vész, mintha egy alagút végén lévő nyílás lenne. Egyik képen kitágul, másikon beszűkül, apró, távoli réssé válik. A világ rekesznyílása, amin beeresztődik a fény – ha innen nézem, a fényképezés allegóriája. Ha a sorozat legfőbb képi attribútuma, a középre komponált fehér látvány felől: l’art pour l’art tisztelgés Hiroshi Sugimoto híres Theaters című sorozata előtt (a sorozat alcíme: Hommage á Hiroshi Sugimoto). Sugimoto-nál a nagy fehérség mögött a múló idő, Czigány Ákosnál a semmibe vesző, végtelenbe nyúló tér láthatatlan képe rejlik. Bárhonnan nézzük, Czigány Ákos sorozata ez mind egyszerre: szubjektív Budapest-térkép. Privát égtérkép. Parafrázis. Metafizikai vallomás. A fényképezés allegóriája.
Barta Edit

Válogatás az alkotó Egek című sorozatából, Nessim Galéria, Budapest, 2010. november 12 – december 17.

NEMES NAGY ÁGNES
AZ UTCA ARÁNYAI

De a részletek, a macskák. Mert az világos, hogy a villamos úgy dől be a kanyarba, mint egy öreg futó vagy mint a föld az ellipszis-pálya fordulóján, aholis a hasonlat nem hasonlat, csupán ugyanegy törvény másik arca. A tömeg és a mozgás viszonylata tehát – arányok, függések, együtthatók. Ez látható az utcán.

Ez látható, ha az esetlegest lebontom, az ekliptika síkja látható, délelőtt avagy este hatkor, borús időben, napsütés alatt. Ha levetkőztetem a házat, ha levetkőztetem a csontot, ha levetkőztetem a járást (a növénytakarót, az éghajlatot), akkor vonalak maradnak, görbületek, hálózat. De a hálózat is csak ábra, a görbület is képes beszéd. A törvény láthatatlan. Ez látható.
 Meg a metszőpontok. Úgy értem: például az élő és az élettelen metszőpontjai. Két törvény. Három törvény. Tizenhat. Metszőpontjai. Ha tehát finoman lefejtem az esetlegest, alatta a metszőpontok csillagai ragyognak, s a belőlük kinyúló pályák, kondenzcsíkok egy kékszínű képzeletben.
Dehát a részletek, mondom, a macskák. Bár a törvényhez képest kétségtelenül csak bodros buborékok. Elfújni-való szőrpamacsok, árvízben úszó, bukdosó parókák. A nagy meder alattuk és mögöttük, a völgyek és domborzatok, a vízválasztók felgyűrt hegyláncai, az ismert bolygók geológiája. Alattuk az összehasonlítások meg a mércék, a köbkilométer, a lat, a földárnyék nagy kúp-palástja a térben, a centik, az évek, az égi fokok; láb, din, decibel, hétfő, kedd; következmények, elvonások.

Világos ez. Olyan áttetsző a világ. Olyan áttetsző a ház, az aszfalt, mögöttük a mércék fémes vázai. Már élesednek, mintegy filmbeli áttünéssel, egy másik arc, egy másik ég.

Ha lefejtem az esetlegest, mögötte a csillagtérképek feketéje, egy északi égbolt ezüst felismerései.

Mi ezekhez képest itt az előtér? A szegények bibliája bizony, kép, kép, újra kép, forma meg inda. Szép sorba kifestve, kirakva a dóm falán. Elsőnek a két kis meztelen meg az alma, aztán tovább az angyal édes szárnyai, kicsi markában tűnődő pallosa, tovább: özönvíz, bárka, páva, tovább: a szőlőfürt, tovább: a bárány, tovább-tovább. Nehémiás. (És persze, mögöttük a kőfal – hogy el ne felejtsük –, a fentemlített váz, a mérce-pillér, olykor váratlanul kiszögellve, belekönyökölve történeteink mintáiba.)

Dehát… De én. Csak egyet. Egyszer. Egyetlen macskát elmesélni mégis, egy szinte következmények nélküli macskát, amint keresztülvág az utcán, keresztül, át, haránt a mércerendszerek párkányain, amint megy, négy kopott radírgumitalpán, amint megy, a kiálló, kis lapockák ritmusával, és eltűnik (néma függetlenségi kiáltvány) egy autó-oldal és egy hársfatörzs között.
Már nincs. Már semmi. Csak messziről érint meg – végső mozdulat – két szeme orgonazöld levelével.     

Czigány Ákos sorozata eltérő válogatásban, "Egek" címmel 2011. január 14-től látható a budapesti Francia Intézetben.