Scrooge hirtelen odaáll Bobi elé és úgy oldalba böki, hogy az visszatántorodik az odújába.
- Most pedig felemelem a fizetését! - kiáltja Scrooge utána.
Cratchit egy pillanatra habozik, hogy ne kiáltson-e segítségért. Nyilvánvaló őrület! Kényszerzubbony!

Marley, a kísértet

Az elmúlt karácsonyok szelleme

Az idei karácsony szelleme

 

 

 

 

CHARLES DICKENS

KARÁCSONYI ÉNEK PRÓZÁBAN

 

Negyedik, befejező rész:

Az eljövendő karácsonyok szelleme - A mese vége

A látomás lassan, néma csendben közeledett. Mikor már egész közel volt, Scrooge térdreesett; a kísértet nyomában - mert a látomás nem volt más, mint a harmadik számú kísértet - még a levegő is titokkal és borzalommal volt tele. Tetőtől-talpig bő, fekete köntöst viselt, amely arcát is elfedte, alakját teljesen beburkolta, úgy hogy csak egyik kinyújtott keze látszott, egyébként teljesen beleveszett a koromsötét éjszakába. Scrooge csak annyit látott, hogy a kísértet magas, derék alak és jelenléte valami ünnepélyes, szorongó félelemmel tölti el. A titokzatos, sötét alak némán és mozdulatlanul állt előtte.

- Az eljövendő karácsonyok szelleméhez van szerencsém? - kérdezte Scrooge.

A szellem nem válaszolt. Kezét kinyújtva tartotta, mintha valahová mutatna.

- A jövőt akarod felfedni előttem? Dolgokat, mik még nem történtek meg, de el fognak következni az időben? Így van?

A sötét ruha redője mintha megmozdult volna a nyak körül. A kísértet alighanem bólintott. Ezt válasznak is vehette Scrooge, mert egyéb választ nem kapott. Noha megszokta már a szellemekkel való érintkezést, ettől a hallgatag kísértettől mégis annyira félt, hogy alig állt a lábán. A szellem látta, hogy milyen nyomorúságos állapotban van, és úgylátszik, ezért is várakozott. De a szünet nem igen használt Scroogenak, sőt inkább rosszabbul lett tőle. Iszonyatos volt számára a gondolat, hogy a sötét kámzsa mögül fürkésző szemek szegezodnek rá, ő maga pedig bárhogy erőlködik, mitsem lát, csak egy fehér sovány kezet és egy árnyalak elmosódó körvonalait.

- Jövendő szelleme! - kiáltotta kétségbeesésében - jobban félek tőled, mint az eddig látott szellemektől együttvéve. De tudom, hogy jószándékkal vagy irántam és azért jöttél, hogy megváltozzam és más ember legyen belőlem. Vezess tehát és én bizalommal és hálával foglak követni. Nem akarsz szólni hozzám?

Semmi válasz. Csak a kinyújtott kéz mutat némán egy irányba egy ismeretlen cél felé.

- Induljunk! - mondja Scrooge. - Induljunk már! Az éj rövid és az idő drága. Vezess, szellem !

A kísértet oly lassan, mint jött, megindult. Scrooge az árnyékába lépett. Az árnyék körülburkolta, felemelte és vitte magával. Nem kellett bemenniök a városba, a város mintha a földből nőtt volna ki, hirtelen ott volt körülöttük. Ott álltak a város kellős-közepén, a tőzsde előtt. Bankárok, kereskedők, ügynökök sietve jártak fel-alá, pénzt csörgettek zsebükben, órájukat nézték, csoportokba verődve tárgyaltak; a kép ismerős volt Scrooge számára.

Egy kis csoport közelében álltak meg. Scrooge látta, hogy a szellem a csoportra mutat és közébük állt, hogy meghallgassa, miről beszélnek.

- Nem, a részleteket nem ismerem, csak annyit tudok, hogy meghalt - mondta egy magas, kövér ember.

- Mikor halt meg? - kérdezte egy másik.

- Azt hiszem, az éjjel.

- Tulajdonkép mi baja volt? - kérdezte egy harmadik, óriás tubákos szelencéből jókora adagot csippentve.

- Azt hittem, örökké fog élni.

- Istenem, ez az élet, - mondta valaki és nagyot ásított.

- Vajjon kire hagyta a vagyonát? - mondta egy vörösarcú úriember, akinek az orra hegyén jókora lelógó bibircsók éktelenkedett. Olyan volt ez az orrtoldalék, mint a pulykakakas lebernyege.

- A fene tudja - mondta az álmos képu és ismét ásított. - Talán a társaságára. Rám nem hagyta, annyi biztos!

Ezen aztán mindnyájan nevettek.

- Bizonyára silány temetése lesz az öregnek. Nem tudom, ki az ördög fog elmenni kikísérni. Talán ha mi néhányan összeállnánk, elmehetnénk, nem?

- Ha kiadós halotti tor lesz , szívesen elmegyek - mondta a bibircsókos. - De ital is legyen.

Ezen megint csak jót nevettek.

- Ugy látszik, én vagyok köztetek a legönzetlenebb, - mondta a kövér úriember - mert se fekete kesztyűt nem szeretek hordani, se enni-inni nem tudok már kedvemre, mégis elmegyek a temetésre, ha jön még valaki velem. Ha jól meggondolom, én voltam az öreg legjobb barátja. Valahányszor találkoztam vele az utcán, mindig megálltam vele pár szóra! No, de már mennem kell! A viszontlátásra.

A kis csoport szétszéledt, ki erre, ki arra. Scrooge valamennyiüket ismerte, de nem értette, miért kellett ezt a beszélgetést végighallgatnia. Fürkészve nézett a szellemre.

De az egy szót sem szólt, csak némán mutatott az egyik mellékutcában két férfire, akik éppen találkoztak. Scrooge ezek mellé is odaállt hallgatódzni. Talán ez a párbeszéd fog fényt deríteni a szellem rejtélyes viselkedésére. Ezt a két urat is jól ismerte. Gazdag és tekintélyes üzletember volt mindakettő. Scrooge mindig fontosnak tartotta, hogy ezek az urak jónak tartsák ot. Persze szigorúan üzleti értelemben jónak. Mondjuk húszezer fontra jónak.

- Jó napot! - mondta az egyik.

- Jó napot! Mi ujság? - felelte a másik.

- Semmi különös. Az öreg Scratch elpatkolt!

- Igen, én is hallottam. Jó hideg van, nem?

- Karácsonykor miért ne lenne. Maga biztosan nem korcsolyázik?

- Nem én ! Van egyéb gondom is. Nos, Isten vele!

Ennyi és nem több : üdvözlés, párbeszéd, búcsú; Scrooge semmivel sem lett okosabb. Érthetetlennek találta, miért tulajdonít a szellem ilyen jelentéktelen beszélgetésnek, mint aminőket most végighallgatott, fontosságot. Annyit mindenesetre sejtett, hogy bizton van valami rejtett célja. Marley haláláról alig lehetett szó, mert hisz ez a mult volt, a szellemnek pedig a jövőt kellett megmutatnia neki. Bárhogy törte a fejét, sehogyan sem tudta az imént hallottakat saját-magával összefüggésbe hozni. Azt azonban biztosra vette, hogy valamilyen tanulságnak, amelynek haszna egyelőre rejtve volt, kell a dologban lennie. Éppen ezért elhatározta, hogy igyekszik mindent jól emlékezetébe vésni, különösképpen pedig arra fog figyelni, ha saját árnyalakja feltunnék, annak minden szavát, mozdulatát megjegyezze magának ! Bízott benne, hogy jövőbeni alakjának viselkedése meg fogja oldani a számára most még érthetetlen rejtélyt. Bement a tőzsdeépületbe és körülnézett, de megszokott helyén egy idegen ember állt. Az órára nézett, tőzsdeidő volt, ilyenkor mindig itt szokott lenni; mindenkit jól megnézett, de még csak olyant se talált, aki kicsit hasonlított volna rá. Csalódást érzett, mert azt remélte, hogy most végre megpillanthatja megváltozott valóját.

A szellem szótlanul, sötéten állt mellette. Kinyújtott keze most egyenest reá mutatott. Ebből azt sejtette, hogy fekete kámzsa mélyén rejtőző szempár is rászegeződik; élesen, hidegen. Erre a gondolatra hideg futott végig a hátán, megborzongott. Most kimentek az épületből és elhagyták a banknegyedet. Csúf, rosszhírű városrészbe jutottak, ahol Scrooge azelőtt sohasem járt, csak hírből ismerte ezt a környéket. Piszkos, szűk sikátorok, nyomorúságos viskók, gyanús üzletek, rongyos, félmeztelen emberek, dülöngélő részegek. Csatornabűz, szenny, piszok. Minden ház, utcasarok, kocsma, bűnt, aljasságot és nyomorúságot lehel magából.

Ebben a gyanús környezetben egy ugyancsak gyanús külsejű ócskásbolt előtt állottak meg. Rongyok, üres üvegek, ócskavas, láncok, szögek, elnyutt cipők, csontok és más hulladékok halomban hevertek a kis bolt belsejében. Az ószeres, egy hetven körüli szurtos, ápolatlan, szakállas öreg egy hevenyészett cserépkályhán ült. A kályhában faszén égett, bűzt és füstöt terjesztve, a kis öreg egy szutykos pipából nem kevésbé bűzlő füstfelhőt eregetett. Láthatólag élvezte a világtól való elvonultságot és előkelő magányát.

Amint Scrooge és a kísértet a bolt elé értek, éppen egy asszony surrant be az ajtón, hátán jókora batyut cipelve. Alig lépett be az asszony, egy másik batyus nő is követte, majd egy sötétruhás férfi lépett a boltba. Néhány pillanatig riadtan pislogtak egymásra, azután hirtelen mind a hárman elnevették magukat.

- A takarítónő volt az első, mondta az asszony, aki később jött.

- És a mosónő a második, - mondta a sötétruhás férfi.

- És a sírásó a harmadik - mondta az ószeres. - Kutya egy szerencse, hogy mindhárman nálam találkoztatok. Mintha csak összebeszéltetek volna! No de jó helyre jöttetek. Kerüljetek csak beljebb a kis szobába. Egyiktek sincs először itt. Csak egy pillanat még - míg a boltajtót bezárom. Hogy nyikorog ez a vacak. Esküszöm, hogy nincs még egy ilyen ócska vasdarab az egész raktárban. És hogy hasogat a derekam. Ez is a legócskább csont az egész boltban. Ócska és rozzant vagyok magam is; illek az ócskaságaimhoz. No, gyertek be!

A kis szobát egy piszkos, szakadozott függöny választotta el az üzlettől. A kis öreg felpiszkálta a tüzet, zsebkendőjével megtörülgette a kormos lámpaüveget, azután nagy nyugodalmasan tovább pipázott.

Ezalatt a takarítónő földredobva batyuját egy alacsony zsámolyra ült; könyökig meztelen karját összefonta a térdén és kihívóan nézegette a másik kettőt.

- No, mit bámul Dilberné? Nincs ebben semmi. Minden szentnek maga felé hajlik a keze. Az öreg is csak a saját előnyét nézte világéletében.

- Erre valóban ráhibázott! helyeselte a mosónő. Mást se tudott, csak mindig a maga javát nézni!

- Nos, akkor mit pislogtok úgy, mintha félnétek! Ki fogja megtudni? Senki. És mi biztosan nem fogjuk egymást bemártani.

- Affelől nyugodt lehetsz, mondta Dilberné és a férfi egyszerre.

- Nos, akkor minden rendben van. Ez a pár vacak itt a batyuban senkinek sem fog hiányozni. A halottnak legkevésbé.

- Ha emberségesebb lett volna a vén gazember, lett volna valakije, aki vigyázzon a holmijára és nem halt volna meg olyan magányosan, mint egy kivert kutya.

- Fején találtad a szöget. Az öreg megkapta a magáét.

- Bár inkább én kaptam volna meg különbül a magamét. De nem akadt egyéb a kezemügyébe, csak ami ebben a rongyos batyuban van. No, de nyissuk ki, öreg Joe, halljam mit adsz érte. Mondd csak ki kereken. engem nem bánt, hogy első vagyok és nem szégyellem magam ezek előtt. Összetartottunk mi mindig. Meg aztán nem bun, amit csinálunk.

Úgylátszik, a zsiványbecsület felülkerekedhetett a sírásóban, mert elsőnek mégis ő nyitotta fel a batyuját. Nem volt sok benne. Legértékesebb még az az egy-két inggomb, kézelőgomb, óralánc, irón, melltu volt, ami rögtön szemet szúrt az ószeresnek. Rendre mindent összeszámolt az öreg. Minden darabnak az árát felírta a falra, azután körülményesen összeadta. A végösszegre mutatva csak ennyit mondott:

- Uram, ennyi az ön követelése és ha kerékbetörnek, se adok egy fillérrel se többet. Ki következik?

Dilberné volt most soron. Néhány lepedő, törülközők, két régimódi ezüstkanál, cukorfogó, három pár viselt cipő. Az ő számláját is a falra írta az öreg.

- Hölgyeknek mindig nagyobb árat fizetek. Ez a gyengém; ezen fogok tönkremenni - mondta panaszkodó hangon az öreg. - Asszonyom, ön ennyit kap és egy félfillért se tud belőlem kiszorítani, még ha külön fizet érte, akkor sem.

- No öregem, most nézzük az én batyumat, mondta az asszony, aki elsőnek érkezett.

Az ószeres letérdelt, nem mintha valami áhitatot érzett volna, inkább, hogy jó pár csomót megoldjon a bugyoron, ami néhány nyögés után sikerült is neki. A csomagból valami sötét, bizonytalan színű és anyagú szövet került elő.

- Mi ez? Mennyezetes ágy kárpítja?

- Ágykárpit! Ördögöd van, válaszolta nevetve az asszony, kissé előredőlve keresztbefont karjaira.

- Csak nem emelted le gyurustol, tartóstól az ágyról, mialatt az öreg még...

- De bizony úgy - vágott szavába az asszony.

- Csoda életrevaló teremtés vagy! Biztosan boldogulni fogsz az életben - mondta az öreg Joe.

- Hát bizony, aminek lába nincs azt elviszem és nem szégyellem magam. Csak vigyázz, be ne piszkítsd a tiszta takarókat.

- Ezek is az ő takarói?

- Hát ki másé volnának? Biztosítalak, egy cseppet sem fázik már nélkülük.

- Remélem, nem valami járványos betegségben halt meg? mondta az ószeres és kissé riadtan nézett az asszonyra.

- Légy nyugodt, nem becsültem olyan sokra a társaságát, hogy mellette maradtam volna, ha valami ragályos baja lett volna. Azt az inget pedig nézheted vakulásig, akkor sem fogsz egy mákszemnyi lyukat vagy csak egy tenyérnyi kopott helyet rajta találni. A legjobb inge volt és milyen finom. Persze, hogy nem engedtem eltékozolni!

- Hogy érted azt, hogy eltékozolni? kérdezte az ószeres.

- Hát csak úgy, hogy az ilyen finom holmit kár volna halotti ingnek használni. Valaki elég ostoba volt és ráadta, de én nem voltam rest és lehúztam róla. Jó erre a célra egy ócska pamuting is. Épp olyan jól áll a hullának, mint egy másik. Ha ez marad rajta, ettől se lett volna szebb.

Scrooge borzadva hallgatta ezt a beszélgetést.

Amint ott ült ez az alvilági csoport az öreg ószeres lámpájának fényénél, szinte úgy tunt neki, mintha démonok marakodnának egy elköltözött lélekért. Az ószeres egy vászonzacskóból pénzt halászott elő.

Ha, ha, ha, - nevetett az egyik asszony - amíg élt, mindenkit elriasztott magától? miért? kiért? - nyilván értünk! Mert kinek van belole haszna? Csak nekünk. Hahaha.

- Szellem! mondta Scrooge és tetőtől talpig megborzongott. - Mindent értek. Ennek a szerencsétlen embernek a sorsa az enyém is lehetne. Magam is ilyen szörnyű vég felé haladok. De szentséges ég, mi ez?

A szín ismét változott. Egy ágyat látott, egy csupasz, függönynélküli ágyat. Oly közel volt hozzá, hogy ha karját kinyujtja, elérhette volna. Az ágy összegyűrt lepedőjén egy sötét tömeg feküdt. Egy holttest.

A szoba sötét volt. Olyan sötét, hogy nem igen lehetett benne alaposan körülnézni. Scrooge valami titkos ösztönnek engedve, mégis kimeresztette szemét és igyekezett megállapítani, hol van. Az utcáról halvány fény esett éppen az ágyra, ahol a holttest feküdt; virrasztatlanul, siratatlanul, magára hagyatva.

Scrooge a szellemre nézett. A szellem keze a holttest fejére mutatott. A halotti lepel oly könnyedén volt odavetve, hogy Scrooge-nak elég lett volna egy ujjal hozzányúlnia, hogy a halott arcát láthassa. Világosan érezte, hogy szeretné is megtenni, de amikor kezét fel akarta emelni, ereje teljesen elhagyta, úgy, hogy a legkisebb mozdulatra is képtelen volt.

Ó hideg, rideg, rettenetes Halál! Milyen borzalmas és iszonyatos a te oltárod: a ravatal, ahol végtelen és titokzatos birodalmad kezdődik. De bármekkora is hatalmad, azoknak a fejéhez, akiket az életben szerettünk, becsültünk, tiszteltünk, nem nyúlhatsz. Egy hajszálukat sem görbítheted meg, egy arcvonásukat sem másíthatod meg. Mitsem számít az, hogy a halott keze erőtlenül lehanyatlik, hogy szíve már nem dobog, ha a kéz, amíg élt, adakozó volt és jóságos és a szív érzőn, melegen, emberségesen dobogott. Kaszálj csak, Halál, kaszálj ! Az emberi jócselekedetek kivirágzanak a sírokon és az örök életet hirdetik szerte a világon.

Ezeket a szavakat egy belső hang súgta Scrooge-nak, amint ott állt és a halott ágyát nézte. Azon tűnődött, vajjon hogyan viselkednék a halott, ha hirtelen feltámadna. Vajjon még mindig kapzsiság, irígység, pénzvágy irányítanák-e gondolatait? Hiszen láthatta már, hogy milyen szomorú, dicstelen vég felé vitték ezek a jellemvonások! Mindenkitől elhagyatva, kiterítve fekszik a sötét, magányos házban. Sehol egy asszony, gyermek vagy csak egy barát, akihez egyszer egy jó szót szólt életében és aki most emlékezve erre a szóra, egy könnyet ejtene érte! Csak egy kóbor macska sündörög az ajtó körül és patkányok matatnak a tűzhely alatt. Scrooge undorodva hessegette el magától a gondolatot, hogy ezek miért keringenek oly izgatottan a holttest körül.

- Szellem - mondta - az iszonyat háza ez a hely. Hidd el, már megkaptam a leckét. Nem fogom elfelejteni. Vigyél el innen!

De a kísértet még mindig mozdulatlanul mutatott a holttest letakart fejére.

- Értelek - mondta Scrooge - és megtenném, amít kívánsz, ha tudnám. De nincs erőm hozzá. Egy parányi erőm sincs !

A kísértet merően nézett rá.

- Ha van valaki ebben a városban - könyörgött Scrooge gyötörten - akiben valamiféle érzést kelt ennek a szerencsétlen embernek a halála, úgy vezess oda, hadd lássam, ki az.

A kísértet sötét köpenyét, mint egy denevér-szárnyat terjesztette ki. Egy pillanatra Scrooge semmit sem látott, azután egyszerre fényes nappal volt; egy szobában voltak, ahol egy anya gyermekei körében fel-le járkált.

Az asszony látható türelmetlenséggel pillantott időnkint az ajtóra; nyilvánvalóan várt valakit. Megpróbált kissé varrogatni, de azután megint csak felkelt, kinézett az ablakon, az órára nézett. Játszadozó gyermekei zsivaját - máskor oly kedves lármát - is csak nehezen tűrte.

Végre nyilt az ajtó; az asszony elébefutott férjének. Fiatal férfi volt, de a gond és nélkülözés mély barázdákat szántott már arcára. Az arcon mintha valami derű suhant volna át. Öröm, amit azonban leplezni akart, mintha szégyelte volna magát miatta.

Szótlanul ültek az ebédhez. Hosszú hallgatás után az asszony törte meg a csendet.

- Van valami ujság?

A férfi mintha habozott volna, mit válaszoljon.

- Jó vagy rossz? - kérdezte most az asszony.

- Rossz.

- Végkép tönkrementünk ?

- Nem. Még van remény.

- Igen. Ha haladékot adna. De hát hihetünk-e ilyen csodában?

- Már adott haladékot - mondta a férfi. Meghalt.

Az asszony szelíd és türelmes teremtés volt, nyilt tekintetű; minden gondolata az arcára volt írva. Most összekulcsolta a kezét, imádkozott. Imája a hála imája volt és egyben könyörgés. Az ég bizonyára megbocsátotta neki a gondolatot, ami a hír hallatára az első pillanatban agyába tolult.

- Tudod, hogy tegnap este meg akartam látogatni, hogy egy hét haladékért könyörögjek. Részeges takarítónője nem engedett be; azt mondta, beteg. Azt hittem, egyszeru kifogás. Nos, nemcsak hogy tényleg beteg volt, hanem már a végét járta akkor.

- Vajjon ki lesz az örökös?

- Nem tudom. De amíg a helyzet tisztázódik, biztosan előteremtjük a pénzt. Vagy ha nem sikerülne megszerezni, talán akkor sem lesz a sors hozzánk olyan mostoha, hogy az örökös is olyan kérlelhetetlen hitelező legyen, mint ő volt. Ma éjszaka mindenesetre nyugodtan alhatunk. Valóban a kedélyek megnyugodtak. Még a gyermekek arca is felderült, noha nem sokat értettek a dologból. A ház fellélegzett, csaknem vidám lett, boldog és nyugodt, mert az az ember meghalt. Az egyetlen ház volt a városban, ahol a haláleset valami érzelmet váltott ki. És ez az érzelem is a megkönnyebbülés érzése volt.

- Szellem, - mondta most Scrooge - csak egy szikrányi gyengédséget, csak pillanatnyi ellágyulást szeretnék valahol látni. Valakit, aki megindultan gondol a halottra, aki ott fekszik a hideg, sötét szobában, elhagyatva és magánosan. Óh milyen vigasztalan és gyötrelmes emlék ! Sohasem fogom elfelejteni.

A kísértet ismerős utcákon át vezette. Scrooge jobbra-balra tekintgetett, még mindig remélve, hogy saját alakját pillanthatja meg valahol; de hiába.

Cratchit házához értek. Cratchitné és a gyerekek a tuz körül ültek.

A szobában csend volt. Szokatlan csend. A máskor oly pajkos és hangos kicsik összebújva ültek egy sarokban; Péter könyvet olvasott. Cratchitné és a lányok varrtak.

"És elofogván egy gyermeket közéjük állítá azt."

Ez a mondat csengett Scrooge fülében. Vajjon hol hallotta? Bizonyára Péter olvasta fel az ölében levo könyvbol, mikor beléptek az ajtón. De miért hagyta abba az olvasást?

Cratchitné sóhajtva tette félre munkáját, kezébe temetve arcát.

- A varrás megerőlteti a szememet, különösen ha gyertyafénynél varrok; mindig könnyezni kezdek. Nem akarom, hogy apátok, ha hazajön, könnyes szemmel találjon. Azt hiszem, mindjárt itt lesz.

- Már rég itt kéne lennie, mondta Péter becsukva a könyvet, de az utóbbi napokban úgy látszik, lassabban jár. Mindnyájan hallgattak megint. Csak bólogattak szomorúan, végre megint Cratchitné szólalt meg.

- Pedig hogy tudott sietni ! Kicsi Tibi a nyakában ült ! Még futott is vele!

- Én is hányszor lovagoltattam így szegénykét! - mondta Péter.

- Én is, én is - mondták a többi gyerekek.

- Nem volt nehéz, hiszen olyan vékonyka volt. És apa hogy szerette, hogy becézte, milyen boldog volt, ha maga mellé ültethette. Kis kezét melengethette. De már itt is van apa!

Az ajtóban ott állt Bobi kis kabátban - szegény ördögnek még mindig nem volt télikabátja - és átölelte odafutó asszonyát. Teája ott gőzölgött már a kandalló párkányán, mellette karosszék. Amint leült, egy-egy gyerek ült térdére, szorosan összebújva hozzá, mintha csak vigasztalni akarnák. Apa, drága apa, nyugodj meg, ne légy szomorú, légy a mi vidám pajtásunk, drága jó apánk!

Bobi gyengéden magához szorította őket, kedvesen elbeszélgetett az egész családdal. Megcsodálta anya és a lányok munkáját. Megdícsérte őket, milyen ügyesek, milyen gyorsak. Biztosan elkészülnek még vasárnap előtt.

- Vasárnap! Te biztosan kint voltál ma! - mondta Cratchitné.

- Kint voltam - válaszolta Bobi, - milyen jó lett volna, ha te is jöhettél volna. Jó lett volna látnod, milyen szép, virágos, zöldelő, nyugodalmas hely. De hiszen sokszor fogod még látni. Megigértem szegény kicsikénknek, hogy minden vasárnap meglátogatjuk majd. Szegény, drága kis fiam, szegény, drága kis fiam!

Ismét magába roskadt; bárhogy is akart magán uralkodni, nem tudott. Hiszen ha tudott volna érzéseinek parancsolni, nem kötötték volna olyan erős szálak éppen ehhez a gyermekéhez. Lassan kiment a szobából; felment az emeletre. Fent a szoba fényesen ki volt világítva, karácsonyi ágakkal feldíszítve. A kisfiú ágya mellett egy szék állott. Szegény Bobi szomorúan leült a székre, megcsókolta kicsi Tibi sápadt, hideg arcát. Ettől a csóktól visszanyerte erejét. Lassankint megint úgy érezte, hogy bele kell nyugodnia abba, ami történt. Ezzel a nyugalommal szívében ment vissza a többiekhez.

Még mindig ott ültek a tűz körül és halkan beszélgettek. Anya és a lányok varrtak. Bobi elmesélte, hogy találkozott Scrooge úr unokaöccsével, aki igen finom úriember és nagyon kedves volt hozzá.

- Talán látszott rajtam egy egészen kis levertség és ezért megkérdezte, hogy mi bajom van. Mire elmondtam neki nagy bajomat. Láttátok volna, hogy mennyi részvéttel szorongatta kezemet és milyen gyöngéden mondta : "Nagyon sajnálom önt, uram és feleségét is, azt a kitűnő asszonyt." Vajjon honnan tudta ezt ?

- Mit honnan tudott, drágám?

- Hát azt, hogy oly kitűnő asszony vagy! - mondta Bobi.

- Azt mindenki tudja - szólt közbe komolyan Péter.

- Igazad van fiam! Anyád valóban kitűnő asszony és megérdemli, hogy mindenki tisztelje és becsülje. Aztán még azt mondta, hogy ha valamire szükségem van, őrá mindig számíthatok. A címét is megmondta. De nem is az, hogy felajánlotta segítségét - amire igazán nem számítok - esett olyan végtelen jól nekem, hanem páratlan kedvessége és őszinte jósága. Úgy beszélt, mintha ismerte volna szegény kicsi Tibit és velünk együtt siratná.

- Bizonyosra veszem, hogy nagyon derék, jó ember lehet, - mondta Cratchitné.

- Ez így is van, drágám és valóban nem csodálkoznék, ha Péternek egy jobb állást szerezne.

- Hallod, Péter? - mondta Cratchitné.

- Az is lehet - mondta az egyik lány - hogyha Péternek jó állása lesz, majd megnősül és itthagy minket.

- Te csak magaddal törődj - mondta Péter duzzogva.

- Hát bizony előbb-utóbb megtörténhetik, fiam, bár még van időd bőven. A gyerekek megnőnek, kirepülnek a fészekből. Egy azonban bizonyos, hogy bármikor, bármilyen körülmények között válunk is el egymástól, egyikünk sem fogja soha elfeledni kicsi Tibit, aki elsőnek hagyott itt minket.

- Sohasem fogjuk őt elfeledni, apám.

- És ha arra gondoltok, hogy milyen szelíd, milyen béketűrő volt, noha még egész kicsiny gyermek volt, ti sem fogtok sohasem civakodni egymás közt.

- Nem fogunk, apám.

- Milyen jól esik ezt tőletek hallanom.

Cratchitné megcsókolta férjét; a lányok is megcsókolták apjukat, a kicsik is megcsókolták. Péter kezét nyujtotta felé, férfiasan megszorította és megrázta apja kezét. Kicsi Tibi a mennyből bizonyára meghatottan nézte őket, amint az ő emlékének áldozva, a szeretet, az együvétartozás szent fogadalmát tették egymásnak.

Szellem - mondta most Scrooge - úgy érzem, hogy közeledik a perc, amikor elválunk egymástól. Kérlek, ne hagyj el addig, amíg meg nem tudom, ki volt az a halott, akit magános házban láttunk?

Az eljövendő karácsonyesték szelleme most ismét a tőzsde tájékára vitte Scrooge-ot. Ismét kereste és ismét csak nem találta sehol saját jövőbeli alakját. Most meglátta, hogy szemben a tőzsdével nyitva van irodájának ablaka. Odafutott, benézett az ablakon, hátha itt megláthatja azt amit keres. A helyiség ugyanaz volt, a ház ugyanaz volt, de az iroda berendezése teljesen megváltozott. Itt sem találta, amit keresett.

- Szellem - mondta most Scrooge - azon a helyen jártunk, ahová hivatásom, az üzletem kötött, ahol dolgoztam. Kérlek, mutasd meg nekem jövőbeli alakomat, jövőbeli helyemet. A kísértet ott állt a tőzsde előtti téren és mozdulatlanul mutatott szellemkezével egy bizonyos irányba. Nem a tőzsdére mutatott, nem Scrooge irodájára mutatott. Másfelé mutatott.

- A tőzsde itt van, az irodám amott és te egy harmadik irányba mutatsz. Hová mutatsz?

De a kísértet néma maradt és mozdulatlan. Végül is Scrooge nem tehetett mást, mint lassan megindult a jelzett irányba. Egy vaskerítéshez értek. Scrooge megállt, hogy megnézze, micsoda kert van a kerítés mögött.

A temető volt. Itt feküdt hát a magányos ház nyomorult halottja. Elvadult, gazos temető volt. Virágtalan gyom, dudva tenyészett földjében, amelybe túl sok halottat zsúfoltak össze. Vigasztalan volt és sivár, méltó a magányos ház szerencsétlen halottjához.

A kísértet a sírhantok között állt és egy sírdombra mutatott. Némaságához és mozdulatlanságához most még valami vésztjósló, komor ünnepélyesség is társult. Scrooge tétovázva, reszketve indult a sírdomb felé.

- Egy kérdésem volna, szellem; válaszolj rá, mielőtt a sírkőhöz lépek, amelyre mutatsz. Miféle árnyakat mutatsz nekem? Árnyképeket, amelyeknek a jövőben feltétlenül be kell következniök vagy olyanokat, amelyek bekövetkezhetnek?

A szellem néma maradt és mozdulatlan.

- Úgy képzelem, hogy jellemünk és cselekedeteink szabják meg életünk irányát és ezzel szükségképpen végzetünket. De ha képesek vagyunk jellemünkön változtatni, cselekedeteinket új célokra beállítani, akkor végzetünk is megváltozhat. Óh, mondd, hogy ezért mutatod nekem ezeket az árnyakat !

De a szellem megint csak mozdulatlan maradt és néma.

Scrooge odavonszolta magát a sírhanthoz. Repedezett sírkövén egy név állott :

 

SCROOGE EBENEZÁR.

 

- Én vagyok hát a magányos ház nyomorult halottja - kiáltotta térdrehullva.

A kísértet keze most a sírkőre, majd Scrooge-ra mutatott.

- Nem, szellem. Ez nem lehet!

A kéz még mindig őrá mutatott.

Szellem - kiáltotta és kétségbeesetten kapaszkodott a kísértet ruhájának szegélyébe, - lásd, én nem vagyok már az, aki voltam; te magad vagy az, aki megjavítottál. Ne légy kegyetlen és mondd, hogy még van mód feltartóztatni a végzetet, ha megváltozom és új életet kezdek?

A kéz most megremegett.

Óh, hogy szívembe zárom majd a karácsony-ünnepet; megtartom szent tanulságait egész éven át! A múltban, jelenben és jövőben akarok élni, úgy ahogy te és társaid erre tanítottatok! Óh, mondd, hogy még letörülhetem erről az átkozott sírkőről szerencsétlen nevemet !

Végső kétségbeesésében megragadta a kísértet kezét. Az ellökni igyekezett magától, de Scrooge minden erejét megfeszítve szorította. Erős volt, de a kísértet még erősebb volt nála és végül kiszabadította kezét.

Scrooge kimerülten hevert a földön. Onnan tekintett fel imára kulcsolt kézzel a szellemre. A szellem alakja most hirtelen zsugorodni kezdett. Mind vékonyabb-vékonyabb lett, végül már csak egy sötétszínű csavart oszlop volt. Egy mennyezetes ágy sötétbarna csavart oszlopa !

 

 

 

 

 

 

A mese vége

 

Egy oszlopot látott. Mégpedig saját ágyának egyik tartóoszlopát. Kétségtelenül a saját ágyáét a saját szobájában. És - mily mennyei boldogság - saját nagyszerű jövőjét is maga előtt látta. Saját, új, teljesen megváltozott életét!

" A múltban, jelenben és jövőben akarok élni" - ismételgette boldogan, mialatt kibújt az ágyból. Óh, három szellem, kik meglátogattatok, ti fogtok utamon vezérelni. És te, Marley Jakab! A magasságos ég áldjon meg érte! Térden állva mondok hálaimát érte!

Mindezt kiáltani szerette volna nagy boldogságában, de hangja az izgalomtól oly gyenge volt, hogy szinte csak suttogni tudott. A szellemmel való tusakodástól még zihált a melle és arca nedves volt a könnyektől.

- Nem lopták el őket ! Itt vannak! - mondta, miközben gyengéden simogatta meg ágyának kárpítjait. Itt vannak és én is itt vagyok! Élek! A szörnyűségek, amiket láttam, nem fognak bekövetkezni!

Közben öltözködni akart, de túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy ruháit rendbeszedje. Nadrágszárát ki- meg befordította. Kabátujját ugyancsak. Visszájára fordította a kabátot. Mellényét kabátja fölé húzta. Nyakravalóján előbb csomót kötött, azután kibogozni próbálta, mikor ez sem sikerült, össze-vissza szaggatta a könnyű selymet.

- Már azt sem tudom, mit csinálok, kiáltotta nevetve széles jókedvében, miközben Laokoonként gabalyodott bele hosszú harisnyáiba. - Óh, olyan könnyu, olyan friss, olyan boldog vagyok. Oly boldog, mint egy angyal! Úgy érzem magam, mint egy iskolásfiú, mint egy kölyök, mint egy csikó, mint egy részegember. Jó karácsonyt és boldog újévet mindenkinek! Bort, búzát, békességet!

Féllábon ugrándozva táncolt át a nappaliba, ahol végül kimerülten megállt.

- Ni, ott a teáskanna - mondta, megint nekiiramodva a kandalló előtt, s izgatottan futkosott fel s alá. És ott az ajtó, amelyiken Marley Jakab szelleme bejött. Abban a sarokban ült az idei karácsony szelleme. Ezen az ablakon át láttam az éjszakában bolyongó szellemcsapatot ! Mindez valóság, mindez velem történt, minden igaz! Hahaha!

Boldogan, felszabadultan, szívből nevetett, noha évek óta semmi gyakorlata nem volt már ebben.

- Azt se tudom, hányadika van ma! Vajjon mennyi időt tölthettem a szellemek társaságában? Tudja a jó ég! Nem is akarom tudni! Semmit sem akarok tudni! Oly tudatlan és boldog vagyok, mint egy maszületett csecsemő!

Most harangszó hallatszott kintről. Ilyen üde, csengő hangokat még soha életében nem hallott. Bim-Bam, bim-bam, bim-bam-bim-bam! Dicsőség! Bim-bam! Istennek! Bim-bam! Az ablakhoz futott, szélesen kitárta. Világos volt, a köd szertefoszlott ! Kék ég, napsugár, vérpezsdítő hideg és harangzúgás. Áldott, tiszta harangzúgás!

Egy ünneplőbe öltözött kisfiú ment el az ablak alatt. Lekiáltott neki:

- Mi van ma?

- Hogy-hogy? - mondta a fiúcska csodálkozva.

- Milyen nap van? Hányadika  kisöcsém!

- Hányadika? Micsoda kérdés! Karácsony első napja.

Karácsony első napja! Lám, nem aludtam át. A szellemek egy éjszaka vitték végbe mindezt, ami velem történt. Valóban minden csodára képesek! Minden, amit csak akarnak, hatalmukban áll! Hé, kisöcsém!

- Tessék! - mondta a kisfiú.

- Tudod, hol van a baromfikereskedő boltja itt a szomszéd sarkon?

- Hogyne tudnám!

- Okos fiú vagy! Akkor talán azt is tudod, hogy eladta-e azt a nagy pulykát, ami a kirakatban volt?

- Azt, amelyik akkora volt, mint én?

- Pompás fickó vagy! Öröm veled beszélgetni! Éppen azt gondoltam, öcskös! Nos?

- Még az imént ott lógott.

- Nagyszerű! Fuss oda rögtön és vedd meg nekem!

- A bácsi tréfál!

- Nem én! A legkomolyabban beszélek. Mondd meg a boltosnak, hogy hozza ide, menten kifizetem és elvitetem. Gyere te is vissza, kapsz egy shillinget. De ha öt perc alatt visszajössz, kettőt kapsz!

A fiúcska úgy nekiiramodott, mintha puskából lőtték volna ki.

- Cratchitnak küldöm a pulykát - dörmögte magában Scrooge és elégedetten dörzsölte össze a tenyerét. Névtelenül küldöm. A pulyka kétszer akkora, mint kicsi Tibi. Törheti a fejét, ki küldi a pulykát. Páratlan tréfa!

Kissé reszketett a keze, amíg a címet felírta, de csak elkészült vele és el is lehetett olvasni. Lement a kapuba a pulykát lesni. Amint ott állt, megpillantotta a kopogtató-vasat.

- A kopogtató! - és gyengéden végigtapogatta - amíg csak élek, mindig kedves leszel nekem. Milyen komoly kis fontoskodó pofa! Hogy is nem vettem észre azelőtt! No, de itt a pulyka! Hé! Itt vagyok! Boldog karácsonyünnepet! Hogy van, öregem?

- Ez aztán pulyka! Olyan lába van, mint egy struccnak és taraja olyan vörös, mint a pecsétviasz. Ezt nem tudja elcipelni Camden-Townba. Vegyen kocsit!

Nevetve mondta, nevetve fizette ki a pulykát, nevetve fizette ki a kocsit, nevetve nyomott két shillinget a fiúcska markába, nevetve ment vissza szobájába; leült a karosszékbe és addig nevetett, amíg elpityeredett.

A borotválkozás rendes körülmények között sem könnyu dolog. Figyelem, nyugodt kéz, nyugodt idegek kellenek hozzá. De hogy valaki oda sem néz közben és féllábon táncol örömében, úgy valóban életveszélyes. De Scrooge azt se bánta, ha levágja is az orra hegyét, legföljebb visszaragasztja egy flastrommal és minden szép és jó lesz megint.

Tetőtől-talpig ünneplőbe öltözött és kisétált. A nép ellepte az utcákat; úgy jártak fel-alá, ahogy az idei karácsony szelleme mutatta volt neki. Scrooge hátradugta kezét és vidáman malmozott hüvelykujjával. Oly derűs és bizalomkeltő volt az öreg külseje, hogy nem egy vídám fickó köszöntött rá : "Jó reggelt, uram, kellemes karácsonyi ünnepeket!" Oly jól esett az öregnek ez a köszöngetés, hogy még évek mulva is, ha valami kellemes élményt akart elmondani, ezt emlegette. Alig jutott el a szomszéd utcába, amint látja, hogy jön ám szembe vele a tegnapi jótékonysági urak közül az idősebb. Zavarba jött és már előre tartott tőle, micsoda szemeket fog rá vetni ez a derék öregúr. Ám hirtelen meggondolta magát és ő maga lépett oda hozzá:

- Jó reggelt, drága uram - mondta, mindkét kezét megragadva - remélem, rámismer! Hogy sikerült tegnapi körútja? Igazán nagyon kedves volt, hogy engem is felkeresett. Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok!

- Scrooge úrhoz van szerencsém?

- Az vagyok és remélem, nem neheztel rám a tegnapi eset miatt. Bocsánatot kérek és egyben kérem, jegyezzen elő… - a többit csak a fülébe súgta az öregúrnak.

- Teremtő Isten! - kiáltotta az öregúr és szinte belevörösödött. Ezt komolyan gondolja, Scrooge úr?

- A legnagyobb mértékben. Vegye úgy kérem, hogy ezzel jókora adag régi adósságomat is lerovom. Nos, legyen szíves, jegyezze fel kérem. Megteszi nekem, ugyebár?

- Uram, - mondta a másik, még mindig Scrooge kezét szorongatva, - nem találok szavakat.

- Ne szóljon egy szót sem - vágott szavába Scrooge. - Inkább látogasson meg egyszer. Remélem, lesz szerencsém.

- Feltétlenül. Ön nagyon lekötelezett. Nagyon-nagyon köszönöm. Ég áldja önt, uram.

Elment a templomba is, azután megint csak sétált. Vídáman nézegette az ünneplőbe öltözött embereket, barackot nyomott a gyerekek fejére, elbeszélgetett a koldusokkal, benézett a kunyhókba is és bekukkantott egy-egy ablakon. Soha nem hitte volna, hogy ennyi öröme telik ilyen céltalan kószálásban.

Estefelé elindult, hogy meglátogassa unokaöccsét.

Tíz-tizenkétszer is fel s alá sétált a kapu előtt, mielőtt bekopogtatott volna. Tudja az ég, inába szállt a bátorsága. Végül összeszedte magát és mégis csak kopogtatott.

Csinos szolgálóleány nyitott ajtót. De milyen csinos!

- Itthon van a gazdája, drágám? - kérdezte.

- Igenis, uram.

- És merre találom, aranyom?

- Az ebédlőben vannak, úrnőmmel együtt. Parancsára be fogom jelenteni.

- Köszönöm, de ismernek engem - felelte Scrooge - a kilincsre téve kezét. Halkan, óvatosan nyitotta ki az ajtót. Az asztalon fehér terítő, virág, fínom tányérok, ezüstnemű. Ezek a fiatal háziasszonyok nagyon ügyelnek arra, hogy minden a legnagyobb rendben a helyén legyen.

Scrooge most megszólalt.

- Frédi!

Oh, a fiatalasszony hogy összerezzent! Ha Scrooge látta volna, hogy milyen kényelmesen ül a karosszékben, lábát alacsony zsámolyra téve, kétszer is meggondolta volna, hogy ráijesszen.

- Szent ég! Ki az? - kiáltotta Frédi.

- Én vagyok, Scrooge bácsi. Vacsorára jöttem. Remélem, szívesen láttok?

Hogy szívesen látták-e? Öccse úgy megrázta a kezét, hogy majd kitépte a karját. Felesége is szivélyesen üdvözölte. Később a háziasszony húgai is megjöttek és más vendégek is. Mind-mind nagyon kedvesek voltak hozzá. Alig akarták elengedni.

- Ne menjen még, - mondták - hiszen alig öt percnyire lakik.

Csodaszép, nagyszerű este volt!

Másnap Scrooge jókor ment az irodába. Mindenképpen meg akarta előzni Cratchitot. Helyesebben rajtakapni, amint elkésik. Sikerült is.

Kilenc óra. Negyed tíz. Cratchitnak se híre, se hamva. Végre kilenc óra tizennyolc és fél perckor befut. Teljes tizennyolc és fél percet késett. A főnöki szoba ajtaja tárva-nyitva. Scrooge lát, figyel mindent. Szegény Bobi még az utcán leveszi kalapját, sálját, szélsebesen beront és már ott is ül az asztalnál, már kezében a toll, mintha már kilenc óra óta ott ülne.

Most megszólal Scrooge szokott, zsörtölődő hangján, vagy legalább is úgy, ahogy utánoznia sikerül régi önmagát.

- Miféle dolog ez? Ilyen későn kell jönni?

- Elkéstem, uram, nagyon sajnálom.

- Elkésett! Meghiszem azt, hogy elkésett! Szíveskedjék csak befáradni ide hozzám.

- Egyszer egy esztendőben megtörténik, - hebegi Bobi, miközben előjön odújából.

- Majd gondoskodom róla, hogy többé elő ne forduljon - mondja Scrooge szigorúan és hirtelen lelép a főnöki emelvényről. Odaáll Bobi elé és úgy oldalba böki, hogy az visszatántorodik az odújába.

- Most pedig felemelem a fizetését! - kiáltja Scrooge utána.

Cratchit egy pillanatra habozik, hogy ne kiáltson-e segítségért. Nyilvánvaló őrület! Kényszerzubbony!

- Boldog karácsonyi ünnepeket, Bobi, - mondja most Scrooge oly komolyan, hogy ezt nem lehet félreérteni. Jóakaratúan megveregeti Bobi vállát és folytatja:

- Boldogabb karácsonyt, mint az eddigiek voltak. Sokat szenvedett nálam, öreg fiú. De most máskép lesz! A mai nappal felemelem a fizetését és a családjáról is gondoskodni kívánok. Még ma mindent alaposan megbeszélünk egy jó forralt bor mellett. Mindenekelőtt vegyen még egy szenesládát. Addig egy vesszőt se tegyen.

Scrooge megtartőtta a szavát. Sőt jóval többet tett, mint amennyire fogadalma kötötte. Kicsi Tibihez - aki nem halt meg - oly jó és gyöngéd volt, mintha az apja lett volna. Az egész városban nem volt még egy olyan közismerten barátságos úriember, olyan kitűnő főnök, olyan jótétlélek, mint ő.

Persze, akadtak, akik kinevették, kigúnyolták a hirtelen változás miatt. De ő nem sokat törődött velük. Nevessenek csak. Bölcsen tudta, hogy a jónak mindig akadnak gúnyolói és olyanok, akik nevetnek rajta. Jobb, ha nevetnek, mintha haragszanak. Ő maga is jót nevetett ezen az okoskodáson.

A szellemekkel való társalgást beszüntette. Mérsékletes, egyszerű életet élt. A karácsonyt pedig úgy megünnepelte, hogy bárki példát vehetett róla. Ezt tudta is róla mindenki! Isten áldja meg érte őt és mindazokat, akik hozzá hasonlóan cselekszenek. Vagy ahogy kicsi Tibi mondaná:

- A jó Isten áldása legyen mindnyájunkon!