A kobold mindenbe életet lehel. Nincs az a drót, ami ne tekeregne, az a papucs, ami lábra ne kelne. Minden tárgy mocorog, szuszog, nyújtózkodik - vagy lustán döglik. Egy teknősbéka páncélsisaknak öltözik.

 

 

 

JELENETEK A TÁRGYAK ÉLETÉBŐL
 

DEBRECZENI IMRE - A FESTŐ MŰVÉSZ

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mióta nem becsüljük őket, elhagynak minket a tárgyaink. Használati tárgyak - így nevezzük őket. Amíg, úgymond, jók. Ameddig használhatók. Míg nem kerül helyükbe újabb. Ami használhatóbb. Akkor a régebbit kidobjuk. Nem, előbb félretesszük, tarcsiba. Jó lehet még, ha a jobb befuccsol. De annyi idő alatt nem krepál be, amíg helyébe is nem lép egy jobb, újabb. Modernebb. Használhatóbb. A korábbiból menten kacat lesz, lom - aztán szemét. Alig győzünk szabadulni tőlük. Ami nem oly' egyszerű: egyiket ide vidd, másikat oda hajítsd, s a lelkünket, hogy van, azzal bizonyítjuk, hogy széthurcoljuk a szemetünket.

A mai világ roppantul modern. Ezért is változik ilyen gyorsan. "Szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát" - írta a meghasadt lírikus, aki csak úgy hitte, hogy modern korban él. Ma: szorítja ki, feszíti szét egyik dolog a másikát, és semmisem determinált. Ő azt sérelmezte: neve, ha van, csak áruvédjegy. Ma az áruvédjegy a név, és mögötte, messze, ha van, az ember. "Az a megás csaj, a szőke. Aki a harmadik fordulóban..., vagy a negyedikben". Vissza lehet brúzolni a digitévén vagy az onlájn keresőkben. A szőke megást. Öt percre...

Titokban néha tényleg azt szeretnénk, ha elhagynának a tárgyaink. Nem is néha, nem is titokban. Ha még mondani se kellene nekik, melyik kukába húzzanak el gyorsan; mennének maguktól. Mennek is.

Voltaképpen ez már rég megtörtént. Elhagynak minket a tárgyak, mielőtt birtokba vettük volna őket. Át se jönnek a térfelünkre, nemhogy odaadnák magukat egészen. Nem simulnak kézbe a fogantyúk, nem ölel körül a fotel. A gép nem engedi érteni magát, az asztalt-széket cinikus ábrák révén kellene ezer apró darabból összerakni. Hűvösek, tartózkodók, szenvtelenek és visszautasítók a tárgyaink, mint egy sértődött, alkalom szülte feleség; inkább lemond az érintésről, mintsem hogy megbocsásson a gyorsan jött diadalért.

Élünk élmények nélkül csereszabatos vagy-még-az-sem életet. Tárgyak lettünk egymás számára is. Ez hasznos, az veszélyes - szortírozunk ismerőst, ismeretlent. Használjuk egymást, amíg szükséges, aztán a szelektívbe kívánjuk, aki használhatatlan. Tele a boxunk barátokkal, hogy a lomtárba hajigáljuk a leveleiket. Amik zsúfoltak, persze, kacattal, lommal: lájkkal és csácsumicsával, fotókkal és bölcs mondásokkal, elhatalmasodó magányunk kétségbeesett palacküzeneteivel a semmibe.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Így élnénk a való világ végezetéig, ha... Ha nem lenne Imre.

Debreczeni Imre van. Amiről az imént esett szó, az rá nem vonatkozik. Az miránk vonatkozik, emberekre. Imrére nem. Imre ugyanis kobold. Nagyon sokban hasonlít ránk, emberekre, főleg külsőségekben, de ez a koboldság része csupán - noha éppen a lényege. Az ugyanis, hogy minden fontos dolgot másként csinál, mint mi.

Például neki vannak tárgyai. Azt nem mondhatnám, hogy ragaszkodnak hozzá; éppenséggel hátat fordítanának neki is, elhárítanák a közeledését, büntetnék a közönyükkel. A mai tárgyak nagyon gyanakvók lettek, és kicsit butábbak is a régi eszközöknél. Csalódottak és frusztráltak - haragszanak az emberekre. És hát a kobold bizony sok külsőségben hasonlít az emberre. A buta tárgy meg nem tesz különbséget. „Füle-haja-feje: egykutya. A kobold is ember, jobb tőle tartózkodni."

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Debreczeni Imre ezt sohasem hagyta. Nem volt neki elég az érintésük, a közös dolog, a közös tér asztalon-falon-padlón. Nem volt elég az illatuk, a puhaságuk vagy keménységük, hajlítható vagy rideg természetük. Nem volt elég a nézésük, a vizsgálódás, a közelség puszta élménye. Meg akarja őket tartani örökre. Legkivált azokat, akik hajlamosak a menekülésre. Minél leleményesebben szökik valamelyik, annál erősebben bűvöli a vászonra. Amelyikük gőgös vagy sértődött, azt játékká változtatja. Aki magányos, szomorú, kóros önbizalomhiánytól szenved, annak kerít egy társat és melléfesti: előbb vagy utóbb úgyis incselkedni kezdenek egymással.

A kobold mindenbe életet lehel. Nincs az a drót, ami ne tekeregne, az a papucs, ami lábra ne kelne. Minden tárgy mocorog, szuszog, nyújtózkodik - vagy lustán döglik. Egy teknősbéka páncélsisaknak öltözik. Az amputált trabant mintha csak noszogatásra várna. Kotródaruk ágaskodnak: gigantikus éteri lidércek. Üresen bámuló monitorra, akár a gépzongora, láthatatlan hangjegyeket kopogtat egy sötétben bujkáló klaviatúra. Túrórudi kelleti, de nem adja meg magát. Valami mindig történik a képen, de sosem akkor, amikor odapillantunk. Minden mozog, minden él, de sohasem hagyja magát tetten érni. A kobold világa játszik velünk, de nem engedi, hogy a játékszerünk legyen.

Debreczeni Imre valójában nem a tárgyakat bűvöli, hanem minket. Nem beléjük lehel életet, hanem belénk. Debreczeni mester nem érvel, nem magyaráz - csak kizökkent a közönyünkből. Kicsalogat a páncélunkból, és bizonygatja, hogy nem veszélyes élni. Vagyis hogy talán veszélyes, de megéri. Nem kell titokajtót nyitogatni, tükrön átlépni, seprűre kapaszkodni ahhoz, hogy a dolgok megmutassák titkosnak gondolt, egyszerű, szép lényegüket.

A kobold hatalma véges. Valójában nincs is hatalma. A varázslat nem tarthat örökké. A drót visszaváltozik dróttá, a monitor monitorrá, a papucs papuccsá. Már csak az embernek kéne visszaváltoznia emberré.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Petőfi Sándor

Az Alföld

Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. -

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Debreczeni Imre
(1985, Gyula)

Iskolák:
 
2000-2001  Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközép (szobrász szak)
2001-2006  Békéscsabai Evangélikus Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola (festő szak)
2007-          Magyar Képzőművészeti Egyetem (festőművész szak), mestere Gaál József

Kiállítások:

2011     CDFŰ-kutúrpince, Budapest (egyéni) 
2010.    A Magyar Kultúra Napja, Nyíregyháza (csoportos)
2009.    Artkatakomba, Artattack, Budapest (egyéni)
2009.    Reflektálás a Textus–Kontextus című kiállításra, MKE, Budapest (csoportos)
2009.    Falk Art Fórum, Budapest (csoportos)
2008.    Falk Art Fórum, Budapest (csoportos)
2009.    Kónya-emlékszoba, Sarkad (egyéni)
2009.    Ji-King Kiállítás, Budapest (csoportos)
2008.    Falk Art Fórum, Budapest (csoportos)
2008.    Defekt Club, Budapest (önálló)
2008.    Jókai Színház, Békéscsaba (csoportos)
2007.    A mester és tanítványai, Budapest (csoportos)
2006.    Mokos Galéria, Békéscsaba (önálló)