Késő-romantikus Terminator – Interjú Orcsik Rolanddal

A Szegeden élő, délvidéki származású költővel beszélgettünk horvátországi és párizsi útjáról, Mahler letöltve című, a héten megjelenő verseskötetéről, illetve a Tiszatáj egyik új szerkesztőjeként rá váró feladatokról.

Kapcsolódó anyag: a szerző elmondja néhány versét (videófelvétel)

Késő-romantikus Terminator

– Interjú Orcsik Rolanddal

Januárban Horvátországban töltöttél néhány napot egy irodalmi fesztiválon, utána meg Párizsban. Mi történt ott, hogyan sikerült ezekre a helyekre eljutnod?

Többször meghívtak már Horvátország legrangosabb költészeti fesztiváljára, a Goran Tavaszára, mert rendszeres fordítója vagyok a horvát költőknek-íróknak. Ez egy nagy múltú fesztivál, már Jugoszlávia idején is létezett, akkor a magyarok közül többnyire az Új Symposion szerzői járták körbe az országot a „testvériség-egység” jegyében. Mióta Horvátország függetlenné vált, csak náluk zajlik a fesztivál. A fesztivál elnevezése a második világháborúban fiatalon meghalt költő nevéhez fűződik, a kiváló Ivan Goran Kovačićhez, akinek magyarul a Tömegsír című hosszabb lélegzetű poémája olvasható. Sokan úgy gondolják, hogy a szerző e művében saját halálának körülményeit is megjósolta. Kovačić partizánköltő volt a második világháborúban, hasonló módon ölték meg, mint a Tömegsír szereplőjét: a csetnikek végeztek vele. Kovačić még mindig ismeretlen sírban „nyugszik”.

Ez egy nemzetközi fesztivál?

Igen, voltak már Angliából, Németországból, Franciaországból, mindenhonnan meghívott vendégek. A fesztiválon egy idősebb horvát költő kapja a Goran koszorúját, a fődíjat, illetve egy kötet előtt álló, fiatal költő a Goran koszorúja fiataloknak-díjat nyeri el, ami azzal is jár, hogy a fesztivál égisze alatt kiadják az első kötetét. Ezek közül a fiatal tehetségek közül sokan komoly költőkké is váltak az idők során, s volt, aki már a fiataloknak, illetve a kanonizált költőknek járó díjat is megkapta. A horvátoknál a generációk folytonossága, a fiatalok és az idősebbek közti kapcsolat, együttműködés, szerkesztőségek frissítése problémamentesebb, mint mondjuk Magyarországon. Itthon az utóbbi évekig ritkán találkoztam azzal, hogy egy nagy múltú folyóirat szerkesztésébe könnyedén beáramoltassák a friss, fiatal energiákat. Pedig néhány periodikára igencsak ráférne az újítás. Tisztelet az egyre több kivételnek, hiszen az Alföld, a Bárka, az Élet és Irodalom (mely mindig is képes volt frissülni), az Ex Symposion, a Jelenkor, az Új Forrás, s most a Tiszatáj is ebbe az irányba mozdult el.

Neked mi volt ott a szereped? Költőként mentél oda, és verseket olvastál fel?

Költőként hívtak meg Kollár Árpival együtt. Saját, horvátra lefordított verseinket magyarul olvastuk föl, amelyeket felolvastak horvátul. Kétnyelvű eseményről van szó, vagy inkább többnyelvűről. A szervezők arra is figyelnek, hogy ez a fesztivál az ex-jugoszláv nemzeteket is bevonja: idén szlovénok, macedónok és szerbek is szerepeltek a rendezvényeken. Emellett egy horvát-spanyol származású költőnő is jelen volt. Külön kiemelném, hogy a fesztivál utolsó, zágrábi előadásán bárki felolvashatott, akár az utcáról is. A szervezők ezáltal is igyekeznek népszerűsíteni a költészetet.

Aztán utaztál tovább Horvátországból Párizsba. Miért is?

Egy finnugor konferencián vettem részt, ahova a kutatókon kívül írókat is meghívtak: egy észt költőnőt, egy finn írót, és meghívtak engem is, mint magyar költőt. A szerzők többsége a saját munkájáról beszélt, és arról, hogyan kapcsolódik az a finnugor kulturális közösséghez. Én nem a saját műveimről beszéltem, mert úgy gondoltam, annak még nincs itt az ideje. Ezért inkább Domonkos Istvánról meg az Új Symposionról tartottam multimédiás előadást.

Kiderült, hogy miért foglalkoznak Párizsban a finnugor népekkel?

Van egy finnugor intézet Párizsban, ahol rendszeresen szerveznek finnugor-konferenciákat, ahol megtárgyalják az aktuális finnugor problémákat. Magyarországról voltak még rajtam kívül ketten, Kőhalmy Nóra és Sirató Ildikó, ők kutatóként érkeztek, mindketten izgalmas, kreatív előadást tartottak. Kőhalmy Nóra szóba hozta a szegedi-pesti Pluralica folyóiratot is a magyar-észt irodalmi kapcsolatformákkal foglalkozó előadásában. A konferencia egyik központi problémája az Oroszországban élő finnugor népek helyzete, ugyanis az orosz politikai vezetés kisebbségi politikája nagyon zavaros.

Az autonómiáról mennyire esett szó?

Az autonómiáról is volt szó, arról, hogy a városokat hogyan választották ketté. De arról is beszéltek, hogy ennek ellenére az orosz magasintelligenciában vannak olyanok, akik ellenzik ezt az agresszív biztonsági politikát. Ez azonban még mindig nem elegendő ahhoz, hogy állami szinten is támogatott legyen az ilyen irányú kutatás. Oroszországban tehát a biztonságpolitika elvét alkalmazzák. Ez azt jelenti, hogy minden autonómiára való törekvést el akarnak lehetetleníteni, mert attól félnek, hogy az ország szétszakadásához vezetne. Szerettek volna orosz kutatót is meghívni, de az most nem jött össze.

Domonkos Istvánról, illetve az Új Symposionról beszéltél. Miért éppen ezeket a témákat választottad?

Domonkost azért választottam, mert róla írom a disszertációmat, az ő műfordításain keresztül mutattam be az Új Symposiont, a vajdasági térségnek a jugoszláviai időszakát. Domonkos tevékenysége abból a szempontból is ideális, hogy mind a szlovén, mind a horvát, mind a szerb irodalmat fordította magyarra, sőt, szerbül is írt egy verseskötetet, valamint Judita Šalgo, Danilo Kiš „szerbhorvátra” fordította a műveit.

Mit tapasztaltál, milyen akár a klasszikus, akár a kortárs magyar irodalom recepciója Franciaországban?

Guillaume Metayér szorgalmasan fordítja a magyar szerzőket, most éppen József Attila verseit adta ki franciául, előtte Kemény Istvánt. József Attila kötetéből eddig hétszáz példányt vettek meg. Ez azt jelenti, hogy a magyar költőnek van valamiféle olvasói köre Párizsban, Franciaországban, ez pedig azt is jelenti, hogy a párizsi kiadó jól terjeszti a könyvet. Emellett Guillaume Tóth Krisztina novelláskötetét is fordítja, és tervez egy újabb Petőfi-kiadást. Fontos megemlítenünk Kányádi Andrást, Kányádi Sándor fiát, vele is megismerkedtem a konferencián. András 1998 óta él Franciaországban, a Magyar Intézetben dolgozik, akárcsak Maár Judit, és ő is sokat tett a magyar kultúra külföldi népszerűsítéséért.

Az előadásodhoz konkrétan milyen hozzászólások voltak?

Úgy vettem észre, hogy nagyon jól fogadták ezt az előadást. Domonkos bemutatása után, a  vetítés alatt arról beszéltem, hogy miután 1992-ben megszűnt az Új Symposion, két Symposion is született a főnix hamvaiból: a veszprémi Ex Symposion és a szabadkai Symposion. Az Ex-et vitték tovább a régi szerkesztők, a Symposiont pedig kifejezetten a fiatalok. Az előadás után a generációk közötti kölcsönhatásról, illetve az avantgárd kapcsán voltak kérdések.

Többen jártak a magyarok közül a francia fővárosban, nagyon érdekes lehetett neked is ez a négy napos, mondhatni, mini-peregrináció. Hogyan élted meg Párizst?

Nagyon jó helyen laktam, az Ady által is megverselt Szent Mihály sugárút közelében. Ötven méterre a hoteltől, ahol laktam, ki volt téve egy Radnóti Miklós-emléktábla, mellette pedig Márquez-emléktábla. 1939-ben Radnóti azon a helyen szállt meg. Furcsa és jóleső érzés volt rövid idő alatt ennyi magyar impulzussal találkozni Párizsban.

Éppen most készítik elő a Kalligramnál az újabb verseskötetedet, amely Mahlerről fog szólni, és a Könyvhétre jelenik meg. Miért éppen Mahler?

Nem szeretem magyarázni a címadásaimat. De ha ennyire makacs vagy, annyit kinyöghetek, hogy Mahler Közép-Európa és így a magyar kultúra szempontjából is fontos figura volt. Morva származású, német zsidó, vagyis benne megvolt a világ összetettsége kicsiben, amire reflektált is a művészetével. Életútja Bécs felé repülő bumeráng: elindul Kalischtból (Csehország), a morva kisvárosból, majd Ljubljanán, Magyarországon, Németországon, Ausztrián, Franciaországon át végül Amerikában köt ki, hogy visszajöjjön Bécsbe meghalni. Egy valódi kozmopolita. Magyarországhoz külön szálak fűzték, Budapesten operaigazgató volt, és a népszerűség megszerzése előtt többek között Baja közelében tanított egy családnál. Egyik levelében arról írt, hogy a puszta mennyire elkápráztatta, magával ragadta. A századelői magyar kultúra mostohán bánt vele, noha sok tisztelője is volt. De itt jegyzem meg: Bécs antiszemita atmoszférája semmivel sem volt jobb a budapestinél. Budapesten például Mahlernek nem kellett átkeresztelkednie ahhoz, hogy elfoglalhassa az operaigazgatói állást. Nálunk „pusztán” el kellett viselnie a középszerű nyikhajok zsidózását, kispolgári intrikáját, amivel egyébként mindenütt találkozott.

Akkor a mahleri személyiség téged jobban megfogott, mint a mahleri zene?

Nem, fordítva történt. Először Mahler zenéje fogott meg, átrázott, aztán elkezdtem olvasni róla. Egyébként a magyar Mahler-szakirodalom többnyire konzervatív szemléletű, abban az értelemben, ahogy az életrajzot a zenével együtt értelmezi. A legfontosabb könyvek nincsenek lefordítva magyarra, pl. Adorno fontos Mahler-könyvéből csak részletek olvashatóak, s nem kérdés: az egészet tető alá kéne hozni. Szóval elkezdtem olvasni Mahler életrajzait, mert több van, nemcsak egy. Érdekes volt az életrajzok közötti különbségekkel is találkozni, pl. a zeneszerző budapesti távozása körül igen nagy a tanácstalanság, és sok az előítélet. Visszatérve a versekre, úgy éreztem, hogy ha csak a zenei impresszióimról kezdek írni, akkor az egy impresszionista típusú kötet lenne, hangulatverseket tartalmazna. Engem viszont más problémák is érdekeltek. Mahler száz évvel ezelőtt, 1911-ben halt meg, és az foglalkoztatott, hogy ebben a száz éves visszatekintésben milyen párhuzamok lehetségesek, mi az, ami továbbél abból a korszakból akár zenei, akár kulturális értelemben is. És az is érdekelt, miként lehetséges a zene nyelvi formája? Mennyire képes a nyelv a zene röntgen-felvételévé válni?

Mi a címe?

Mahler letöltve. Párhuzamos kötet. Egyrészt a Mahler-zene hallgatása, másrészt a Mahler-életrajzok bizonyos részeinek, töredékeinek újraírása és az ezzel kapcsolatos új szempontok felvetése, párhuzamosan a saját ügyeimmel. Ilyen értelemben két – ha nem több – életrajz könyve. De nem teljes, hanem töredékes életrajzok könyve.

Érdekes a Mahler letöltve cím, mert nemrég Lanczkor Gáborral együtt jelentettetek meg egy kötetet, egy fiatal szlovén költő, Primož Čučnik verseit fordítottátok le Versek nem fogadott hívásokra címmel. Ilyen fontos reflektálni egy most zajló mediális váltásra, vagy ez csak egy reklámfogás mind a kettő esetben?

A fiatal költészetben tapasztalható a fokozottabb mediális érdekldődés, de ez inkább a képzőművészet irányába mozdult el, illetve a Telepesek és mások kapcsán a blogokat érintette. Amúgy a medialitás nemcsak a fiataloknál van, irodalom és társművészetek az ókortól átszövik egymást. Mahlert a magyar irodalomban először Csáth vette észre, de fontos volt Baka István, Balassa Péter számára is, akárcsak a kortársak közül Gergely Ágnesnek, Marno Jánosnak vagy Tolnai Ottónak. Igazából nem azzal foglalkoztam, hogy mi itt a váltás a kortárs magyar irodalomban. Egész egyszerűen kihívás volt számomra költőként versekkel lereagálni egy élő problémát.

Tehát nem olyan koncepció ihlette, hogy a jövő költészete webkettes felületeken, mobiltelefonokon születik…

Nincs jó véleményem az sms-versekről. Létezik egy izzadságszagú erőlködés, hogy a költészetet közelebb kell hozni az olvasókhoz, és nagy olvasói bázist szerezni neki. Aztán mindent elkövetnek a vershígítás érdekében. A végeredmény: lila fos. Pedig szerintem azon kéne ügyködni, hogy a színvonalas kötetek híre eljusson az arra kíváncsi olvasókhoz, mert meggyőződésem, hogy sokan vannak, akik versfüggők, erre éppen a rap-, a hip-hop kultúra a bizonyíték. Egyébként a lírának száz évvel ezelőtt sem volt túl nagy olvasói köre. Voltak költők, akiknek nagyobb hatása volt, gondoljunk a századelőre vagy a 19. századra, de azok általában politikai pillanatokkal függtek össze. Például Petőfi és Ady esete is ilyen. Ha kifejezetten a címet nézzük: Mahler letöltve, ez taszíthatja is az olvasót, mert Mahler nem egy tömegszórakoztató szerző. Holott persze az, a magas kultúrában. Hálistennek, többek között a karmester, Fischer Iván jóvoltából igen sokan járnak el az őszi Mahler-ünnepekre a Művészetek Palotájába. Mahler a sznob-kultúra része is lett, muzealizálódott. Megkapta azt, ami a klasszikusoknak jár: szobrot az intézményekben. Ám ez nem is olyan rossz, én magam is kultúrsznob vagyok, örömmel járok a Müpába. Mégis le kéne törni a szobor orrát, annak szellemében, amit Mahler mondott: a tradíció slamposság! Schönberg nem is gatyázott sokáig. S noha ma sokkal kevésbé szól botrányosan a zenéje, mint száz évvel ezelőtt, amikor többször kifütyülték, nekem továbbra is felkavaró és vitális.

De a letöltés szabadságot, szabad hozzáférhetőséget is sugall.

Igen, hozzáférhető, átalakítható, kalóz… A letöltést egyesek büntetnék, mások engedélyeznék. Inspiráló ez a feszültség.

Csak kihúztam belőled… Mahler hogyan hatott a formaérzékenységedre főleg az előző kötethez képest?

Mahler egyszerre klasszikus és formabontó zeneszerző. Klasszikus abban az értelemben, hogy megtartja egy szimfónia klasszikus szerkezetét, radikális, formabontó és az avantgárd irányába mutató abban az értelemben, hogy a fragmentáltságnak, a mellérendeltségnek teret adott. Mahler a klasszikus szimfónia késő-romantikus Terminatora. Én korábbi köteteimben is egyfajta eklektikus formavilágot képviseltem, a mostaniban is ez van jelen: egyszerre találhatók benne formai szempontból klasszikus versek és ettől eltérőek. A formabontás ma csak gesztus lehet, hiszen az avantgárd a világirodalomban régóta klasszikus, kanonizált jelenség. A kérdés: hogyan lehet alkotni a tradíció slampossága nélkül, amikor az avantgárd is hagyomány lett?

Ha jól tudom, a Tiszatáj leendő szerkesztőjeként is új kihívások felé nézel. Pontosan mi lesz a feladatod a lapnál? Milyen elképzeléseid vannak ezen a területen?

A vers-és kritikarovat fronton leszek. Világirodalom, magyarországi, határon túli magyar és szomszédos népek irodalma. A poétikák és a politika disszeminációja. Úgy vettem észre, a tanulmányrovatos Tóth Ákossal, a prózás és főszerkesztő Hász Robival és a vizuális tördelő Annus Gáborral jól együtt tudunk majd dolgozni.  Beszéljenek majd maguk a lapszámok!

Készítette: Boldog Zoltán

Technikai munkatárs: Stenszky Cecília

Kapcsolódó anyag: