Regényszerkezet és spiritizmus – A Nyughatatlanok című történelmi regény
Szécsi Noémi azokat a kliséket bontja le, amelyeket a történeti szakirodalom az 1849-es emigrációval kapcsolatban alkalmaz. Emellett beavat az asztaltáncoltatás titkaiba is. Török Zsuzsa írása.
Kapcsolódó anyag:
Szemelvény a regényből
Interjú a szerzővel
Regényszerkezet és spiritizmus
– A Nyughatatlanok című történelmi regényről
Szécsi Noémi új regényében, a Nyughatatlanokban, már az elején igencsak feladja a leckét az olvasónak. Brutális tömeggyilkosság, Tarantino jeleneteire emlékeztető mészárlás. Az Előhang Jókai A Bárdy család című novellájának átirata, amely egyrészt tudatosan játszik rá a tizenkilencedik századi prózaírói hagyományokra, másrészt rendkívül hatásosan kelti fel a figyelmet. A vészjósló indítómondat („Halálüvöltés.”) után ugyanis a regény első oldalain egy húsz tagból álló parasztbanda mészárol le hidegvérrel négy nőt, egy gyermeket, egy fiatalembert és egy idős férfit a család nemesi kastélyában. A többi családtagot sehol sem találva, a gyilkosok végül felgyújtják maguk mögött az épületet. A vérfagyasztó kezdet rögtön kérdéseket vet fel: mi történhet még e döbbenetes gyilkosságsorozat után; maradt-e még elég szereplő életben a további események lebonyolításához; mivel magyarázható a történések ilyetén kimenetele? A rejtély feloldása azonban várat magára, a cselekmény ugyanis a kezdeti szörnyűség után aránylag nyugodt mederben folyik, és csak jóval később kapunk választ az Előhang felvetette kérdésekre.
Szécsi Noémi egy 21. századi kávéházban ad interjút
A Nyughatatlanok tétje tehát, hogy ehhez az erős felütéshez történelmi környezetet és szereplőgárdát teremtsen a továbbiakban. Maga a történet tulajdonképpen roppant egyszerű: Bárdy Rudolf magyar arisztokrata, az 1848–1849-es szabadságharc egyik volt erdélyi tisztje és családja (skót származású felesége, Aimée és két gyermeke) nyugat-európai emigrációs kalandozásaiba ad betekintést az 1850-es évek elején Biarritztól a Földközi-tengeren, Marseille-en, Párizson és Brüsszelen át egészen Ooestendeig. Bárdyt 1849 tavaszán a magyar diplomácia külföldre küldi fegyvereket vásárolni. Az útra várandós felesége is elkíséri, de mire megszületik gyermekük, már nem térhetnek vissza Magyarországra, az emigrációban rekednek. Mindeközben Bárdy Erdélyben, Szurdokon maradt családját, köztük elsőszülött gyermekét, 1849 januárjában kiirtják az oláh parasztok.
Bárdy a regénybeli események idejéig, 1853-ig nem értesül az otthonában történt tragédiáról. Az Előhangban leírt brutális mészárlás tehát az ő hozzátartozóinak a kiirtását mutatja be, de ez csak a regény kétharmadánál derül ki. A tizenegy részből álló mű kilencedik fejezetében értesül Bárdy a szörnyűségről az oostendei emigránsok közé érkezett Almássy báró sógorától. A jelenet bravúrja a történelmileg valós Bárdy Rudolf és a regénybeli fiktív figura névazonosságának kihasználása. Arról, hogy a szövegben szereplő Bárdy Rudolfnak létezik egy alteregója, már jóval korábban, még Bárdy és Almássy báró Konstantinápolyból Marseilles-be vezető hajóútja során tudomást szerezhetett az olvasó. Ennek ismeretében hat különös erővel az Almássy báró sógorával való megismerkedés. A bemutatkozásnál ugyanis, amikor Bárdy tiltakozik az ellen, hogy ő lenne a kalandor (tehát a másik) Bárdy Rudolf, Almássy sógora kegyetlen tárgyilagossággal, mit sem sejtve az információ hírértékéről, így válaszol neki: „ – Akkor csakis az a Bárdy Rudolf lehet, akinek ’49 januárjában kiirtották a családját az oláh parasztok.”
Ezen a ponton kapcsolódik roppant izgalmasan a spiritizmus a regényszerkezet kialakításához. Szécsi hősei ugyanis gyakran rendeznek szeánszokat. Az asztaltáncoltatás Amerikából érkezett divatját épp 1853-ban, a regénybeli történések idején fogadták különös lelkesedéssel a magyarok is. Az emigrációban élők gyakran folyamodtak a túlvilágiak megidézéséhez, így érdeklődtek a forradalomban meghaltak felől vagy az otthon maradottakról. Az asztaltáncoltatásnak elsősorban társasági szerepe volt: a mulattatás, az unalom elűzése, a szórakoztatás; az emigrációban élők számára pedig egyben alkalom is a találkozásra és beszélgetésre. Szécsi Noémi több interjúban is elmondta, hogy a spiritizmust nagyítóként használja az emberi jellemek és viszonyok bemutatására. Kijelentése azonban csak a regény ismeretében érthető igazán. Az asztaltáncoltatás korhangulat-idéző funkciója mellett ugyanis azonnal adódik a kérdés, hogy az ezúttal mindentudónak feltüntetett narrátor mennyire azonosul a leírtakkal. A felvetés különösen izgalmas az írónő esetében, hiszen köztudott, hogy korábbi könyveiben az elbeszélő általában rendkívül távolságtartó és cinikus. A Nyughatatlanokban Szécsi Noémi már-már elhiteti, hogy ezúttal nincs helye a narrátor állásfoglalásának: itt valóságos és komoly dolgok történnek. És valóban: a befejező rész kísértetjelenetén nehezen találhat fogást a kritikus. Itt ugyanis az ooestendei tengerpartról a nyári szürkületben visszatérő Aimée és Bárdy Rudolf találkozik a könyv első oldalain meggyilkolt családtagokkal, miközben egyetlen narrátori megjegyzés sem sejteti az olvasóval, hogy ténylegesen nem ez történt volna. Az asztaltáncoltatós alkalmak leírása azonban jóval gyanúsabb, és a regény kétharmadánál beépített csattanó előkészítésében látom a szerepüket.
Az olvasó több párbeszédből is következtethet arra, hogy Almássy bárónak és nejének már a regénybeli események kezdetétől, tehát jóval Bárdy Rudolf és az olvasó értesülését megelőzően tudomása van a Bárdy családban bekövetkezett tragédiáról. Almássyék tudása azonban csak az Előhang és Bárdy Rudolf kapcsolatának felfedése után válik bizonyossá az olvasó számára, valójában tehát a regény másodszori olvasása során. Amikor például Bárdy Brüsszelben arról mesél Almássyéknak, hogy öccse otthonról levélben tudatta anyja haláláról, Almássy azonnali kérdése a következő: „Akkor hát csak az anyád?” Amikor pedig arról beszél, hogy öccse levele mellett otthon maradt gyermekétől is kapott híreket, Almássynét „látványosan” rázza ki a hideg és „fázósan” dörgöli végig két karját. Ha Almássyék tudása felől vesszük alaposabban figyelembe a spiritiszta szeánszokat, nem tűnik már esetlegesnek, hogy a regényben az asztaltáncoltatós alkalmak szervezője és ösztönzője mindig Almássyné, a holtakkal kapcsolatba lépő médium pedig nem más, mint Almássyné komornája. Alig csodálkozhatunk tehát, hogy már az első, Párizsban megrendezett szeánszon megjelenik Jeanne-nak, a komornának Aimée anyósa, hogy közölje vele halálát. Beszédes az a brüsszeli jelenet is, amikor Almássyné azt ajánlja az épp nála látogatóban lévő Aiméenek, hogy üljenek le, és kérdezzék meg a szellemeket, mi is történt erdélyi otthonukban: „– Azon töprengtem, hogy annyi kérdés maradt még nyitva. Olyan hirtelen ért véget az a múltkori szeánsz, és sok minden azóta sem tisztázódott megnyugtatóan. Nyilván ön is kíváncsi, mi is történt valójában Szurdokon. Mi lenne, ha megkérdeznénk a szellemeket?” Nem meglepő ezek után, hogy az asztalnál megidézettek közül a komorna először egy gyermek jelenlétéről tudósítja az asszonyokat. A szeánszot azonban Almássynénak és Jeanne-nak sem sikerül a tervezett irányba terelni, így a Bárdynénak szánt információt ismét késlelteti a szerző.
Almássyékat tehát roppant bonyolult lélektani helyzetben láttatja a regény, a sokkoló és fájdalmas igazság közlése vagy további, tapintatos, ám hazug elhallgatása közötti döntéshelyzetben. A sorozatos meghiúsult próbálkozások után nem lehet esetleges, hogy a sokkoló információt épp Almássy báró Magyarországról Belgiumba érkezett sógora közli Bárdyval a lehető legtárgyilagosabb módon, félreérthetetlenül. Az Almássyné által ambicionált spiritiszta szeánszok ebből a szemszögből a sokkoló hír közlésére kitalált tapintatos kísérletekként értelmezhetők. Hiszen Almássyék az igazság birtokában vannak, ám a Bárdy család életben maradt távolabbi tagja, Bárdy unokahúga a családi vagyon megkaparintása céljából a valósággal homlokegyenest ellentétes, a család jólétéről, Bárdyék otthon maradt kislányának hogylétéről szóló híreket szállít az emigrációban élőknek.
A Nyughatatlanok tehát olyan különös gonddal megszerkesztett regény, amelyben a könyv kétharmadánál beépített csattanót a spiritiszta szeánszokba rejtett információk készítik elő. Ezt követően pedig rendre lelepleződnek a különböző szereplők titkai is. A szellemidézésnél sokkal döbbenetesebb az, hogy szinte mindegyik szereplőről, a nemzet hőseiről, a szabadságharcos bajnokokról sorra kiderül: kapcsolatban állnak az osztrák kémhálózattal, vagy ők maguk is kémek. Szécsi Noémi azokat a kliséket bontja le, amelyeket a történeti szakirodalom az emigrációval kapcsolatban legtöbbször alkalmaz. Hőseinek problémái mélyen emberiek, ezért kevésbé hangsúlyozódik az adott politikatörténeti kontextusban játszott szerepük. Az emigrációt nem a „nemzet lelkiismereteként”, 1848 „nemes örökségének megőrzőjeként”, a magyarság vágyainak és törekvéseinek hordozójaként ábrázolja, hanem mint problémahelyzetet, amely a mindennapi életben állítja komoly dilemmák elé a szereplőket. Míg a magyar emigránsok számára a mártíromság és a kényszerű áldozatvállalás természetes, Bárdy skót felesége a kívülálló szempontjából igencsak szkeptikusan ítéli meg a magyar szabadságharcot.
A spiritizmus ugyanakkor szerkezetileg is keretbe zárja az eseményeket. A regény záró képe ugyanis az Előhangban lemészárolt családtagok alakjához tér vissza. A jelenet hatása nem tényleges félelmetességében, hanem optimista üzenetében rejlik. Hiszen már a regény legelején megtudjuk, hogy a gyilkosok a tizennégy családtagból csupán hetet találtak meg. A Bárdyval és Aiméevel szembejövő kísértetek száma pedig szintén hét. Ebből akár arra is következtethetünk, hogy a meg nem talált hét ember nem halt meg. Erre utal az utolsó mondat is, a Bárdy házaspár reménye, hogy otthon hagyott gyermekük, elsőszülött leányuk is életben van még. A befejezés tehát nyitva hagyja a további lehetőségeket, az olvasó pedig kíváncsian várja a tervezett folytatást.
(Szécsi Noémi, Nyughatatlanok, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2011, 436. old)
Török Zsuzsa
Kapcsolódó anyag:
Interjú Szécsi Noémival legújabb regényéről
Kritikai beszélgetés a Nyughatatlanokról
Onagy Zoltán beszélgetése Szécsi Noémival
