„Nem hiszem, hogy van olyan: mai olvasó” – Interjú Láng Gusztávval

Láng Gusztáv professzorral, az irodalomtudományok doktorával beszélgettünk a nemrég megjelent Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötet munkálatairól, ennek nehézségeiről, a mai olvasókról és az erdélyi költő helyéről a magyar irodalomtörténetben.

Kapcsolódó anyag: Láng Gusztáv Dsida Jenő élete és költészete című tanulmányának részlete

„Nem hiszem, hogy van olyan: mai olvasó”

– Interjú Láng Gusztávval

Dsida Jenő (1907-1938) költőnek életében három verseskötete jelent meg: a Leselkedő magány, a Nagycsütörtök, majd posztumusz az Angyalok citeráján. Számos alkotása azonban nem került be kötetbe, kéziratban lappangott, amíg Láng Gusztáv fel nem tárta. A szombathelyi Savaria University Press kiadó így 2011-ben az eddigi legteljesebb Dsida-korpuszt adta közre.

Ha jól tudom, akkor a legbővebb és legteljesebb Dsida Jenő-kötetet tartom a kezemben. Miért kellett Dsida Jenő összegyűjtött verseire 2011-ig várni?

Először is azért, mert vidéken élek és különben sem vagyok bibliográfus, nem vagyok különösebb tehetséggel megáldva az anyaggyűjtés terén. Ennek ellenére a Dsidáról szóló disszertációm írása közben – ami nagyon régen kezdődött és régen be is fejeződött – igen sok kötetbe fel nem vett verset gyűjtöttem össze. Sőt általam közöletlennek vélt művek egész sorát fedeztem fel, amelyeknek egy részéről bebizonyosodott, hogy valóban kiadatlanok, más részükről, hogy különböző, figyelemre nem méltatott sajtóorgánumokban jelentek meg.  Amikor ezeket a verseket összeszedtem különböző hagyatékokból, kéziratos és gépiratos formákban, akkor kézzel vagy írógéppel kellett még lemásolni őket, s akkor nem volt még fénymásoló sem. Ugyanez volt a helyzet a különféle folyóiratközlésekkel: semmiféle olyan nyilvántartás nem létezett, mint amilyen most az interneten sok periodikáról, valamint rendkívül nehéz volt kapcsolatot teremteni Erdélyből, Kolozsvárról magyarországi könyvtárakkal és egyéb intézményekkel.

Közgyűjteményekből kellett összevadászni?

Közgyűjteményekből. Szombathelyen szorgoskodtam mint tanár már egy jó ideje, amikor Sipos Lajos kollégám összehozott Urbán Lászlóval, aki viszont egy kiváló és szerencsés kezű bibliográfus, és ennek a társulásnak ez lett az eredménye. Ő végezte a könyvtári kutatómunka hátralevő részét, de én tudtam hozzáadni azokat a verseket, amelyeket a korábban még létező hagyatékból mentettem ki. A költő özvegyénél volt egy nagyobb anyag, édesanyjánál diákkori, fiatalkori versek meglehetősen nagy gyűjteménye. Mindketten rendkívül kedvesek és segítőkészek voltak, és mindketten beleegyeztek abba, hogy a náluk lévő anyagokat begépeltessem, mert másképpen nem lehetett hozzáférni. Ami, persze, nagy többletmunkával járt, mert össze kellett olvasni, ki kellett javítani, az esetleges géphibákat korrigálni.

Miért aktuális ma Dsida Jenő? Mit adhat a ma olvasójának, vagy egyáltalán miért érdemes egy 31 évet élt költő életművét kiadni?

Erre nagyon nehéz válaszolnom a kérdés második mondata miatt, mert nem hiszem, hogy van olyan: mai olvasó. Annak idején Dürrenmatt azt mondta, mikor a színházi közönségről beszéltek, hogy közönség nincs, a nézőtéren bankigazgatók és mosónők ülnek. Ez nem egy homogén fogalom. A közönségnek van egy része, egy olyan része, amelyik még olvas verseket. A közönség versolvasó részén belül létezik egy olyan csoport, amelyik a tradicionális versízléshez igazodik, és valószínűleg szívesebben olvas Arany János-balladákat, mint bármelyik mai költőt. Ennek az ízlésiránynak, mint minden másnak, joga van a saját olvasmányaihoz, és ennek az ízlésvilágnak az olvasmánykincséhez szervesen hozzátartozik Dsida Jenő. Költői formáját Radnótiéval tartom egyívásúnak: egy nemzedékhez tartoznak, mindketten a Babits vezérelte újklasszikus iránynak az alkotói, mindkettőnek az életművében a kiemelkedő alkotásokat azok a poémák vagy hosszúversek képezik és azok a ciklusok, amelyek valami nagyobb vagy egyes lírai műnél teljesebb összefoglalását képesek nyújtani a költői világképnek. Az eklogák Radnótinál, a Miért borultak le az angyalok Viola előtt vagy a Kóborló délután kedves kutyámmal a Dsida-életműben. Fel lehetne tenni a kérdést, hogy  ha Babitsot, Radnótit tanítjuk az iskolában, mit mondanak a mai olvasónak? Ha semmit, akkor miért tanítjuk őket? Azért, mert az iskola mindig a kánont tanítja, és ebbe a kánonba szerintem a Dsida-életmű is bőségesen belefér.

Láng Gusztáv egyik előadása

Ha általánosabban nézzük, akkor Dsida Jenő milyen szempontból kiemelkedő költő?

Dsida – mint mondottam – az újklasszikus irányon belül találta meg a maga kibontakozási lehetőségét. Fantasztikus formaérzékkel rendelkezett, tehát a rím és a ritmus Kosztolányihoz mérhető művészéről beszélhetünk. Kitűnő műfordító is egyébként. Az igazán jelentős verseiben olyan fontos dolgokról szólt, mint minden jeles költő, mint Berzsenyi is, akivel ma itt [Az interjú A közelítő tél-konferencián készült – Szerk.] foglalkoztunk. A magányról, a halálról, annak elkerülhetetlenségéről, és mivel hívő lélek volt, az embernek a szakrálishoz és a transzcendenshez való viszonyáról mondott nagyon érvényeseket.

Minden gyűjtésnek, kutatásnak vannak hozadékai irodalomtörténeti, irodalomtudományos szempontból. Ennek a kötet-összeállításnak mi volt a legnagyobb hozadéka?

Számomra?

Igen.

Ahogy elvégeztem a szöveggondozást és lényegében újraolvastam az egész életművet, rájöttem arra, hogy bővebben kell foglalkoznom ezekkel a nagyobb poémákkal, különösen a Tükör előtt című önéletrajzi költeménnyel. Másrészt több olyan vers került elő, amelyek Dsidának az avantgárddal, vagy ahogy én nevezem, a válság-expresszionizmussal való szoros kapcsolatát mutatják, és ez által sokkal árnyaltabb képünk lehet erről a kapcsolatról, mint eddig.. Összesen 500 vers a többlet, s ez az 500 vers, ha nem is semmisíti meg az eddigi Dsida-képet, egy kicsit mindenképpen átrajzolja a portrét.

Boldog Zoltán

Munkatárs: Vígh Imre