SZEMSZÖGEK - Szabó Imola Julianna novellái
Az utolsó repülésünk, csak visszafelé. Bontják a jelenem, fosztják a jelened. Hallgatunk.
SZEMSZÖGEK
SZABÓ IMOLA JULIANNA NOVELLÁI
Hallgatok. A hallgatásnak ára van. Csendes semmiség lóg az Isten nyakán. Ha van neki olyan. Miért ne lenne, kérdezem. És már egy másik Hold süt be az ablak homlokán. Készülni kéne arra a pillanatra, amikor nem leszel. Ez olyan, mint a cipőkrém. Be kell kenni a szív bőrét, nehogy megrepedjen majd, mint a csizma varrásán a kis rész. Akkor majd nem fogok sírni. Én olyan vagyok, aki nem sír olyankor. Olyan rettentően sok a teher, papírok és mondatok. Aztán majd, amikor óhatatlan kezembe kerül a szemüveged, és megérzem a pulóvered illatát, meg a sminkjeiden a kezed, akkor felhasad a vizes szatyor, a halak kisiklanak az arcomra és vergődnek majd a tekintetemben. Te biztos látnád a haldokló küzdelmet, te néha látsz mindent. Szerintem nincs is halál. Az csupán a test utazása. Itt marad a maradék, és én kerülgetlek majd a tárgyakon. A képeken és a filmeken, amiket az agyam vetít a zebra csíkjára, ha arra járok, ahol felnőttem. Elképzelem, állítólag el kell az ilyet. A lélek ettől lehel fehéret, a tükör meg homályosabb. Igen, sohasem mostam rendesen fogat. Nem toltam be a széket, és nem ettem elég főzeléket. Erről mégis hallgatunk. Rossz ember lettem. Gyereknek is az voltam, nem tagadhatom. Mégis, párás szemmel nézek körbe a teremben, amiben az ágyak fekszenek, emberek már rég nem. A kórházban csak a kórok laknak, másnak nincs helye abban a fehér légürességben. Persze, hogy nem fogok sírni, minek kéne. Nem is vagy te büszke a görnyedt hátamra, nemhogy az életemre, legalább most az legyél rám. Elképzelem, ahogy fekszel, mint a selyem a szövőszéken. Elképzelem, ahogy az Angyalok befonják az ég hajába a tested. Nem tudom, hogy ismerlek-e. Attól, hogy megszületünk még nem tudunk semmit, sőt, egyfolytában felejtünk. Pedig ha akarnálak se tudnálak elfelejteni. A testem emlékszik a testedre. A kicsi helyre, ahol hónapokig éltem. Minden lakásunk illata bennem lakik, egyiket se felejtettem el, nemhogy azt, hogy milyen volt odabenn, veled. Most nélküled vagyok egy ideje. Mégis játszom a gondolataiddal. Hogy milyen szerelem morzsája vagyok, hogy tényleg mi választunk-e helyett, vagy ledobnak minket a részeg Angyalok? Célozni csak tudnak még, ezeréves gyakorlattal nehéz hibázni. Ezért se. Ezért is. Ülök, nézem a kézfejen kanyargó foltokat, az infúzió pöttyeit és a körmöket. Emlékszem mindenre. Remélem a halálra nem fogok. Ha sírtam, rám mordultál, hogy legyek erős. Pedig nem vagyok. Nem tudom, hogy termel keményítőt a szív, hiányzik valami összetevő belőlem. Érzem, ahogy finoman húz magához az ég, szálanként esz szét az elmúlás. Olyan gyors ez az egész. Még azt sem mondhattam el, hogy köszönöm szépen. Hogy ez a szív még emlékszik a tiédre, és úgy dobog néha, mint akibe belebújt a véred, és elakadna, ha nem tudná, hogy élsz. Mégis hallgatok. A szavak mintha kifolynának belőlem. Nem kellenek ide. Csak fogom a kezed, és percről-percre jobban engedem a szálat, ami csiklandozza az ujjamat. Nem félek. Nem sírok, hiszen nem szabad. Lassan halok meg. A Holdfény húzza a hajam és a lábaim. Könnyen úszik ki a bőröm alól a csontom és a húsom. Az utolsó repülésünk, csak visszafelé. Bontják a jelenem, fosztják a jelened. Hallgatunk. Az Angyalok nézik a könnyes arcod, amin kis tavak lesznek. Nem értik, hogy miért sírsz, hiszen nem kell. Miért siratsz olyan nagyon. Szerintük csak költözöm. Szerinted meghalok. Én hallgatok. Utazom.
hátamat kéne mutatni. olyan könnyedén tudna szembenézi ezzel a reggellel. korán van, a köd széteszi az ablak keretét. nem félek már. egy ideje a kávézacc se zavar. csak a hátammal van valami, meg a szememmel. nem aggaszt, és meg sem nyugtat, hogy léteznek emberek, akik ismernek engem. szombat szaga van a konyhának. egy rendszer szerint élek, aminek minden fogását magam tanultam. a mosogatást és a mosolygást is. van olyan örökség, amit még ingyen is odaadnánk. néha ilyen vagyok magamnak. apa lakatlan és halk képe végigsuhan a szobán. vannak szerelmek, amelyek sosem jönnek el. most örülök ennek. mert hosszabb út vitt volna a mostba. annyi vagyok, amennyi egy ceruzából kifér. színeken síró papírlap. a hátam roppan párat. voltam már béna és táncos is. majdnem ugyanaz. az elmúlás a biztos. eljön. közben nézem őt, aki mellettem ébred egy régi és kerek álomgömbön. gurulunk a gondolattal. még sohasem volt ennyire nyugodt ez a táj. még sohasem volt ekkora rend. a sör és a narancslé, a vajban a kenyér. fordítva szeretem a világot. szeretnék saját világ lenni, mégis percre veszem a szabadságom. a szememmel már nem. csak veled látok. veled látom már azt is, ami a hátam mögül néz minket.
lyan jó lenne belerejteni ebbe a zsebbe a mát. valahogy nem is szerda. unalmas vagyok magamnak. a semmit nehéz megvarrni, ha elszakadt. szavakat tanulok. értelmetlen teszem őket egymás fenekébe. néha a várakozás már önmagában fáraszt. nincs arcom, csupán körvonalam. a közértes szerint már az is valami. nem tudom, hogy kedvelem-e. pont olyan, mintha nem is lenne. magamban fejlődöm, mással kiteljesedem. vele pedig élek. nem csak a falig. ajtók nélkül, mégis a szobában. kicsike és nem is a miénk. de mi egymásért vagyunk. volt gyűrűm és hivatalos igenem, mégsem voltam házas sohasem. most az vagyok. közös házunk titkait ápolom, védem és szeretem. ha jön majd valaki a felhőkön túlról, elmutogatom neki, hogy milyen ez a földi élet, és milyen sokféle módon tudom vasalni az ingeid és mosni a színeket. a szív tele van tócsákkal és rétekkel. sült kenyér illata mellett a betört kirakat. olykor álmokat kergetünk üres zsebbel, olykor meg mások álmait éljük talpig díszben. a táj vakolat. a szív befőtt. mielőtt meghalok, még látni szeretném önmagam. kifosztott délutánok és légüresen kongó telefonvonalak. zseb kéne, a tiéd mellett, hogy a kezedhez bújhassak.
ideg a paplan. a tél már kucog az ágy alatt. kérlek, küldd el. nem szeretem a hideg és hűvös mondatokat. a télikabátot és a csomós sálakat. a ruhát, ami szenved a száradásban és a kezeket, amik vacognak. télen nem szerettem élni. de azóta vagy. most még harisnya is elég, a konyha is kényelmes. felnőttem, magamtól és magamnak. dér karcolja az arcom és csipkedi a tenyerem. nem tudom, hogy miért, de már régóta keresem a játszóteret, ahol szeretek ülni. öreg vagyok a menéshez. a maradáshoz túl fiatal. híd kéne, amin nem mennek autók, csak néhány lúdtalpas angyal. a fák levetkőznek előtted. belőlem fogy a fájdalom. párolog az elmúlásszagú szúrás. olvad és emlék. hideg van, de melletted nem érzem.
apos hasú kedd kerekedett a tegnapból. testmeleg szavakkal és teával. a tenyeremen az erek egy nő szerint nem sok jót ígérnek. ha hinnék másoknak, már nem mondanám meg soha az igazat. beton lenne a lelkem sírja. te biztos hoznál virágokat. megmosom az arcom, hátha elmúlik róla a fáradtság. kinyújtott igeidők laknak a szemem alatt. város a fejem, a hajamban a téli utak. mintha éhes lenne ez a másik kedd. se nap, se ebéd. csupán szüntelen munka. túl kéne élni az értelmetlen perceket. nehezen megy. sétáltok a szívem körül. veszek neked egy emléket. ma valahogy semmi sem drága. kiárusítom a múltat. csupa kacat. másoknak még jól jöhetnek a múlt idős szavak. nem eszem délben. az egész gondolata jólesően belakja a mellkasomat. késő van már a tegnaphoz. a mához valahogy még gyerek ez az ősz. vékony sapka, kötött sál és félcipő fekszik el az előszobakövön. várok. a tárgyak hátha életre kelnek. ha nem vagy itt, néha megijedek. gyerekként sokat játszottam a kertben. most lakásunk van. itt nincsenek kerítések, csak szomszédok. nem élnék náluk. nem tetszik az a kivasalt nyugalom. megégne az ujjam benne. a nap mintha ma belőlem lopná, s a holddal küldené vissza a percet. dagadt kedd. napfalta arcod a szememben. költözünk. a tejút viszi a bőröndöm. párás a szemüveged, saras a cipőm. ég a fényben a bőrünk.
intha nem múlna. nyomok a májon. az idő lakatlan szigetét elnyeli a hétköznap. egy falat kéne még. abból, ami ég, mint a föld. nagy lábam van. a testemhez képest biztosan. sárkányok alszanak a parázsban. néha akvarell leszel a tenyeremen. vonalak a szem körül. smink nélkül meztelen leszek, átláthatsz a bőrömön. futni kéne, vagy csak elnyúlni ezen a nyugalmas gondolaton. pedig fogynak az évek. folyik a mosdó csapja, a lépcsők messze visznek. a halk mondatok kifutnak a tejből. van-e olyan, hogy örök?
icsi vagyok. bezártam magam. néha mások vágyaiban élünk és halunk meg. szüntetek valamit. talán velem egyidős. lehet, hogy csak veled. ég a bolygó, serceg a papír. temetünk. hetente hal bennem a remény. nem tudom, mi az együtt, és azt sem tudom, milyen a külön. vagy. igékkel és főnevekkel a hátadon, távlatokkal a szemedben és kerttel a szíved körül. utazunk. ismerem a vidékeid. rajzokat és vonalakat. árnyakat és ízeket. a lépcső a torkomban tekereg. rokonok és kísértetté nőtt álmennyezetek. reszkető bőrömön a hűvös szél tenyere. holnapra nincs kávé, csak a gyerekeknek kabátja legyen. csak nőjenek a fák a kertben. alma, barack és cseresznye. a leveleken a szitázó nap hálója, és az indián-fényes alkonyat. ha majd öregek leszünk, lesz hova. csak addig el ne fogyjak. csak addig el ne tűnj. csak addig nőjek még, hogy elérjem az ágakat.
omb. leszakadtam valahol. már nem emlékszem, melyik percben. elhaladt a villamos és én már rég nem értem, mért is jöttem. vagy ide, vagy oda. dönteni kell. nincs erőm hozzá. pedig ha mennék az árral, pedig ha ennék a tálból. éhes vagyok. látomások és látnokok. szeretem a kabátod illatát. egyszerre ismerem, és mégsem tudok róla. néha jólesik nem tudni. cérnacafat lóg a bal alsó sarokban. fénykép. mindig az érdekel, amire más nem is gondol. a gomb. ha megkérnél, felvarrnám.
A novellákhoz Hegedűs János fotográfiáinak részleteit társítottuk.
