A KÖTÉLTÁNCOSNŐ LÁBA – Szabó Imola Julianna novellája

a kötéltáncosnő vére úgy folyt szét az álmon, mintha szent péter könnye lenne. ha hold nem volt,  csillag se legyen. kifogyott az ég kabátjából a remény cérnája.

SZABÓ IMOLA JULIANNA

A KÖTÉLTÁNCOSNŐ LÁBA

a kötéltánconő zsibbadt lábbal ébredt. folyt a verejték a tenyerén, az erén, ami nem hitt az ünnepélyességnek. miféle téveszme volt, hogy belebújt a gondolatba, hogy volt még a rádióban zenebona. csak a testben nem. a haldoklás olyan, mint az újságpapír. égetheted, ha már elolvastad. a hazugság nyakcsigolyái a másikban mozdulnak el. nem szerethet valakit, aki nem szereti őt sem. a kötéltáncosnő vére úgy folyt szét az álmon, mintha szent péter könnye lenne. ha hold nem volt,  csillag se legyen. kifogyott az ég kabátjából a remény cérnája. foszlott az ég. a rettentő félelem már szétszórta arcait, és már senki sem tudta, melyik kié. miben rejlik ez a végtelen elmúlás, és honnan tör majd fel a semmi. asztalokhoz ült. hallgatott. beszélt. a szoknyáján a fodor a mulandóság combjára ült. még nincs íze, már van mustja. még nincs jelene. de sok a múltja. a pohár kesernyésen koppant a zománchoz. lyukak és félutak. ínyhajón imbolygó vadászok. ma menni kellett, de a láb, mintha tudta volna, hogyha ma leesik. akkor nem lesz ebéd. se húsleves, se tojásos nokedli. csak az a repülés, ami tündérként kap a hónaljába, és emeli, ameddig lehet. a kupoláig, a koszos menny küszöbéig. addig, amíg a földhöz nem csattan, mint egy légüres, de húsos falevél.

mint a fürdőkádból a víz, úgy folyt ki belőle a mondat. már nem szeretett beszélni. már nem volt szótag, ami ne marta volna a nyelvét. csak azt a dalt tudta dúdolni. mint kanalat a méz, úgy merítgette, folyatta magában a dallamot. csak az nem fájt. felvette a ruhát, amit a gőz önállóra vasalt, és lefutott a közértig. tej, kenyér, vaj. hétköznapi ravatal. zsebes cédulás. naphosszat repkedett jelen és múlt között. csak maradék savanyka kakaó a bögre mélyén. elnyúlt a kádban, amiben már nem volt víz. földi sellő, filézett harcsa. balaton. utálta, hogy a bőréhez hullámzik mások vize. csak feküdt, mint egy feltálalt hússzelet, akiből folyik a lé. miközben az ebéd már rég odaégett. nem értett ő ehhez a hétköznapi csendhez. nem tudott ezzel az önmagával mit kezdeni.

úgy pattant szét a jég, mint az a furcsa emlék, ami napok óta feküdt a mellkasán. szorította. volt benne valami végtelen magány. a tél mindig letépte a gombokat. kifosztotta a veséket. eltakarta a kupolát. a háztetők beletörődve aludtak a szélben. remélve, hogy eljön majd a tavasz. csak egy kötéltáncos volt. a cirkusz bezárt, az ünnepek miatt nem maradhatott nyitva. ki hitte volna el az illúziót, amikor mindenki magának teremtette. ez volt a karácsony igazi üveggömbje. az elhullás igazi törése. van, amiről még hallgatni is fáj. dióban a bél. a fák megdermedtek a szélben és a porondmester szakálla berohadt a fagyba. minden poshadni kezd, ha sokáig áll a végtelenben. megázik és kiszárad. emlékezett még az oroszlánra, akinek nem maradt egy foga sem. csak nevettek rajta. a szelídítő megverte szégyenében, mert arra emlékeztette, hogy mennyire gyáva. és az emberek csak nevettek, azt hitték ez csupán egy furcsa szám, semmi több. a kötéltáncosnő csak nézte a képet, amin meghajolnak mindannyian, még utoljára együtt, a közönség előtt..

a részegek felköltöztek a porcelánfelhőre. kiüresedett szemüreggel nézték a koszorúkat a sírokon. ide temették azokat, akiket elfogott a közöny. a cirkuszi varázslat néha nem működött. főleg azokban, akikben nem volt hely. felismerte őket. máshogy vetült az esernyő árnyéka az ilyenekre. máshogy néztek a kalapból kibújó nyúlra, az ujjbegyben remegő ízületre. a kötéltáncosnő csak nézte az aznapi újságot. a kenyérbetűket. az angyalok aznap kedvetlenül pókereztek. volt bennük valami kimart csalafintaság. ha megmenteni nem tudtak aznap senkit, legalább nyerhettek volna egy pillanatnyi megnyugvást. az asztal és a székek olyan szelíden ültek, hogy a gyomorban megállt a pokol. ennyire egyszerű volt ez a révület.  a legkisebb angyal bedobott mindent. az esernyő meg olyan vékonyan szűrte a fényt, mintha a tavasz szemüvege lenne. nem tudott már visszalépni. mennie kellett. pedig az ő angyala nyert aznap este.

elmúlt egy év. ültek a teteme felett. aprócska szemtelenség lett volna még inni is. a kötéltáncosnő felszaladt harisnyája mögül nézte az ünnepet. salétrom. és számvetés. leltár nélkül. aki sebet akar, az kap is. a szilveszteri kavalkádban nem maradt más talpon, csak egy borospohár. a szépség mulandó, jegyezte meg a céllövöldés, aki még sohasem lőtt szívet magának. az öltöző tükre úszni kezdett az égen. a varázsló meg csak mosta és mosta azt a koszos múltat, ami a nyakáig ért. és az út, ami a városig vitt, reménytelenül hosszú volt. senki nem mert nekivágni. újév ide vagy oda. szalmiákszeszes bénulás. eldőlt székek románca. ha túl sokáig vár valaki, már nem tud elindulni. ha folyton jár, nem tud megállni. a bohóc pedig két órája zokogott az asztalnak dőlve. senki sem hitt neki. pedig azon az éjfélen, egyszer csak megállt benne valami.

néha az igazság olyan mélyen van, hogy már fel sem lehet hozni. a pillanat olyan finoman tűz a napba, mintha üzenete lenne. az aznapi tömeg fülledten ült a székekre. romokban hevert bordák és kételkedő tekintetetek. mindegyik csak ült a térbeli ponton. kivéve azt az egyet. olyan volt az arca, mint a grafitrajz eső idején. a szemében égett az a valami, amit csak az tud, aki már máshonnan nézi a reményt. a gyöngyhalász nem vett levegőt. csak ült. ismerve a mélységet, a veszélyt és a fulladást. a tét nélküli játékot. nem volt számára káprázat. csak tény. páncélos hal volt, aki vagy kicsúszott, vagy elbújt, mikor honnan jött a fény. ő volt a legtökéletesebb ezen a földtelen-kerekén. ő volt a legtökéletlenebb ezen a tengermélyén. és mégis, a forgószél aznap a cirkuszba hozta. sántán és félszegen. vakmerőn és szótlan. a kötéltáncosnő meg remegő kézzel fogta a pillanatot, ami aznap maga volt a Hold, a szilaj ég. és a semmi, amiért érdemes lett volna meghalni.

a kardnyelő a kenyeret vágta. a bohóc pedig reszketeg nézte a narancsot a tálon. mindenkinek meg volt az eszköze arra, hogyan ne legyen boldog. félig-emberek egy alig-életben. kora esténként mindenki csak nézett maga elé.  várták a percet, amikortól el lehet bújni önmaguk mögé. amikortól nincs többé saját arcuk. nem volt hozzá maradásuk, túl nagy volt hozzá a merszük. az elefánt aznap csomót kötött a megnyugvásra, de mint a kibelezett zsemle, úgy száradt kívülről befelé. nem volt mihez képest lenni. az eső meg úgy mosta a kupolát, mintha karja lenne. a távolság szétfolyt az alkonyon. a kötéltáncosnő képzeletben lassú táncba kezdett a gyöngyhalásszal a zuhogó eső tenyerében. a libabőrre ázott víz megmosta az álmok lábait. a lépéseket. olyan volt, mint London. ahol sohasem járt. az eső meg szétkente a tájat az ablakon.  a részeg angyalok föléjük tartották az esernyőket. csak nézte az arcát, a hatalmas orrát és a száját. otthonos volt. szárnyalóan könnyed, mint még soha azelőtt. a kardnyelő, mint a vajat, úgy vágta el az ujját. a csendet bevarrta az üvöltés. ijedtében még az ég is elfelejtett sírni.

a gyöngyhalász a vonaton fulladt meg. úton a semmibe, messze tőle. még látta, ahogy távolodik. még emlékezett a leheletére. még volt mit becsomagolni. állítólag nem szenvedett. csendesen ette meg a halál szája. miként a kötéltáncosnő lábát. nem mozdult többé. csak nézte a távolságot, ami pont olyan közel volt, mint a gyöngyhalász. és pont olyan érzéketlenül fájt, mint a merülés.