MOST MÁR MINDEN RENDBEN LESZ – Nyerges András elbeszélése

Nem láttad, hogy a nővérke ereiben valósággal megfagyott a vér, mikor leelvtársnőzted? De az nem direkt volt, dünnyögte anyám, szegény nővérke, én csak zavaromban szólítottam úgy. Berzenceiné legyintett, jaj, drágám, nehogy már megbánd, nekünk most éppen az a jó, ha tartanak tőlünk!

NYERGES ANDRÁS

MOST MÁR MINDEN RENDBEN LESZ
   

Maguk is jöjjenek, drágám, ha nem csalódom, ugyanoda tartunk, különben is, azt hiszem, egy vonaton utaztunk. Berzenceiné tetőtől-talpig végigmért bennünket, majd átváltott tegeződésre, szóval ti is kaptatok haladékot, először nem akarták megadni, de akkor közöltem, hogy ez hallatlan impertinencia, nem is tudom, mit képzelnek ezek, az utolsó percben küldik a beutalót, amikor a szülőnek egy napja marad mindenre, vásárolni, bepakolni, vonatjegyet venni, megszervezni, hogy a gyerek a kezelés után visszamehessen a régi iskolájába, egyébként ez is milyen dolog, akkor kiszakítani a megszokott környezetéből, amikor épp elkezdte az ötödik osztályt, nekem hiába mondják, hogy ez iskolaszanatórium, el tudom képzelni, miféle tanítás folyik itt, az én Giduskám eddig színjeles volt, itt meg le fogják zülleszteni a maguk vidéki színvonalára, mert hát ugyan miféle tanárokat toborozhattak ide, az isten háta mögé? És ez a rémes utazás, ez is, kész katasztrófa, persze neked, gondolom, meg se kottyant, de mi a boldogult urammal pullmanhoz voltunk szokva. Anyám elkomorodva szólt közbe, pullmanok azért nincsenek, mert a németek mindet elvitték.

A közbevetéstől Berzenceiné szóáradata egy másodpercre elakadt, jól van, gondoltam, és lelkes pillantásokat vetettem anyámra, csakhogy a nő hamar túljutott a meghökkenésen, ugggyan, drágám, mondta, a háborúnak négy éve vége, azóta igazán megoldhatták volna, hallatlan dolog, hogy az ember kénytelen fapadoson törni magát, engem megviselnek az ilyen hercehurcák, te bezzeg botrányosan fiatalka vagy, nem is értem, hogy lehet ekkora fiad, úgy saccolom, tíz éves, de akkor negyvenben kellett szülnöd, mein Gott, hány éves is voltál akkor? Magának mi köze hozzá, ezt szerettem volna hallani anyámtól, ha szót tudott emelni a vonatokért, magamagát miért nem védi meg, s amint ezen töprengtem, az kezdett motoszkálni a fejemben, hogy hátha azért nem inti le Berzenceinét, mert az termetre kétszer akkora, mint ő, s egy ponton túl én se merek ellenkezni azokkal, akik testi fölényben vannak velem szemben, elvégre sose tudhatom, ki akarja azzal eldönteni a vitát, hogy fellök, leteper, a földön rámtelepszik, és rajtam ülve kérdezi meg, na, kinek van igaza? Berzenceiné fölénye azonban nemcsak az életkorában, nemcsak a méreteiben mutatkozott meg, de ő meg a fia úgy is festettek, mint akikkel ajánlatos jóban lenni, mert minden helyzetre fel vannak készülve. és már a külsejük is erről árulkodik. Mi ketten anyámmal úgy voltunk felöltözve, mintha csak villamossal akartunk volna átmenni Pestről Budára, az én holmim alig tett ki egy táskányit, sem esőre, sem hidegre, sem sárra nem számítottunk, bezzeg Berzenceiéknél akkora bőrönd volt, mintha világkörüli útra készültek volna, és akkora eleganciát fejtettek ki, ami az utazás céljához képest enyhén szólva túlzásnak tűnt, a nőn kalap volt, a kezén fehér cérnakesztyű, Giduska meg kockásmintás tányérsapkát viselt és bricsesznadrágot, csiptetővel, mint egy miniatűr Phileas Fogg.

A nő magabiztosan kaptatott fel a tornyos épület belsejébe vezető lépcsőn, mi azonban még haboztunk utána menni, mert valami útbaigazító táblát kerestünk, vagy egy ide tartozó embert, akitől megkérdezhetjük, hol a felvételi iroda? Egy teremtett lelket se láttunk sehol, ami egészen érthetetlen volt, hiszen Pesten azt mondták, háromszáz gyerek van itt, meg orvosok, ápolók, tanárok, de akkor fényes nappal hogy lehet kihalt egy olyan hely, ahol ennyien vannak? Berzenceiné szinte olvasott a gondolatainkban, az a baj, hogy a szerencsétlen busz pont csendes pihenő idején hozza ide az embert, amikor a bent lakóknak tilos kint tartózkodniuk, de ti gyertek csak bátran utánam. Erre nem mondhattuk, hogy köszönjük, boldogulunk magunk is, mert nyilvánvaló volt, hogy fogalmunk sincs az itteni viszonyokról. Berzenceiné meg akarta magyarázni, hogy ő miért mozog itt ilyen otthonosan, tudjátok, az én Giduskám már annyi szanatóriumot megjárt, hogy kész csoda lenne, ha nem ismerném ki magam, hiszen a házirend mindenütt egyforma.
    Anyám úgy gondolta, a közlékenységéért cserébe neki is be kell avatnia Berzenceinét a családunk ügyeibe, azért mi se ma kezdtük a betegeskedést, az én Gyurim negyvennégyben kapta a tüdőfertőzését, volt már ezzel a Svábhegyen meg Budakeszin is, megrángattam a kosztümkabátját, hagyd abba, a nénit ez biztos nem érdekli. Anyám, mintha ezt meg se hallotta volna, még bizalmasabb részletekkel folytatta, szegénykém azért nem kapott BCG-oltást, amikor kellett volna, mert annyira szegények voltunk, hogy a lakbért se tudtuk mindig kiguberálni, azt csak mi vezettük be, tavaly, hogy a vakcina legyen ingyenes, ahogy az itteni beutaló is, de negyvenben még valóságos vagyonba került az ilyesmi. Ezt elégedetten hallottam, s úgy éreztem, anyám azzal a mivel visszavágott az ezekért, de vajon Berzenceiné is megértette-e? Abban reménykedtem, hogy anyám most szemtől-szemben is megkérdezi tőle azt, amit a vonaton csak én hallhattam, nem gondolja-e, hogy a fia ingyenbeutalóját se kellene elfogadnia azoktól, akikről megvetően azt mondja, hogy ezek, de csalódásomra a mondat más irányba kanyarodott, és megint engem akart sajnáltatni, Gyuri nemcsak oltást nem kaphatott,, de jött az ostrom, két hónapig voltunk a pincében, nem jutottunk se tejhez, se gyümölcshöz, se gyógyszerhez, se vitaminhoz – ennek a levét issza szegénykém azóta is.

Mi a lépcsőfeljáró alján ácsorogtunk, Berzenceiné a fiával odafent, s a nő, mintha azt gondolná, hogy elmulasztott valamit és föltehetőleg ezért nem követjük, a homlokára csapva felkiáltott, mein Gott, hiszen még össze sem ismerkedtünk, özvegy Berzenceiné vagyok, de te csak szólíts Gittának. Olyanfajta műpuszit lehelt anyám füle mögé, amit apám, ha ilyet látott, nem győzött kicsúfolni, Giduskám, te is mutatkozz be szépen a néninek, hangzott a következő vezényszó és a gyerek, mint egy bábú, amelyiknek kulcs van a hátában, kezet csókolt, és elszavalta, hogy ő ifjabb Berzencei Gedeonnak hívják, aztán elhallgatott, mint akiben lejárt a rugó. Lestem, össze lehet-e nézni anyámmal, ő is olyan nevetségesnek látja-e a szertartást, mint én, de kerülte a tekintetemet, aztán meg nyomatékosan intett, hogy a bemutatkozást én sem úszhatom meg. El nem tudtam képzelni, miért kellene nekünk is azt tennünk, amit Berzenceiék tesznek, hiszen mi otthon egyáltalán nem ilyenek vagyunk, mit remél attól, hogy őket utánozzuk, talán majd elfogadnak, vagy megdicsérnek minket, és ha igen, azzal mire megyünk, erre úgyse lennénk büszkék! Juszt se követem Giduska példáját, határoztam el, éppen csak biccentettem, és egy lépést rögtön hátra is léptem, nehogy a nőnek alkalma legyen barackot nyomni a fejemre, vagy két ujja közé csíptetni az arcomat. Berzenceiné kacarászott, mintha viccesnek találná, amit művelek, de azért ő ezt kivételesen elnézné nekem, amit a legszívesebben kikértem volna magamnak, csakhogy addigra volt már más is, amin háboroghattam, mert anyám is odacuppantott az ő púderrel, pirosítóval bepacsmagolt arca mellé, és nem Nesztor Gyulánéként mutatkozott be, amivel érzékeltethette volna, hogy a három lépés távolságot akar tartani ettől a nőtől, hanem szinte csicseregve, mintha vágyna rá, hogy őt is a keresztnevén szólítsák, amint bizalmas ismeretségekben szokás, közölte, hogy ő meg Ágnes. Ezzel azonban rögtön pórul is járt, mert Berzenceiné kapásból legigizte, s én tudtam, hogy ez az a forma, amitől anyámat akkor is kirázza a hideg, ha nem toldják meg azzal, amit a tapsikoló Berzenceiné még hozzátett, nahát, Gigi Baba, ez a név illik hozzád. Azt hittem, végre megkapja a magáét, s anyám talán érezteti vele a nemtetszését, visszahátrál a magázódásba, nagyon kérem, ne szólítson így, én minden vagyok, csak Gigi Baba nem, de még csak össze se ráncolta a homlokát, hanem vihogott, mintha a gigizés megtiszteltetésként érné, olyanfajta negédes mosolyt láttam az arcán, amilyet otthon soha, s egyáltalán úgy tűnt, mintha meg akarna felelni valaminek, amin máskor csak röhögtünk. Ez a viselkedés szinte a cáfolata volt mindannak, amit mostanáig sűrűn hallottam tőle, tudod, csillagom, az a fő, hajtogatta mindig, hogy őszinte legyél, mert nincs undorítóbb a képmutatásnál. Én ezt el is fogadtam, de nem értettem, hogy akkor most ezzel a nővel, ráadásul az ellenségünkkel miért éreztet olyasmit, hogy odáig van érte? Őszintének lenni csak a gyereknek kötelező? Sőt, ezek arról is meggyőzték, hogy a gyereknek se? Hiszen olyan pillantásokat ereget felém, mintha azt szeretné, hogy úgy tegyek, mintha rajonganék Giduskáért.

Ez a felfedezés lesújtott, amellett a Berzenceiékkel való társalgás szinte lehetetlenné tette, hogy most, amikor hat teljes hónapra meg fog válni tőlem, csakis velem foglalkozzon. Valószínűleg Giduska fejében is effélék járhattak, mert szintén kitartó és szemrehányó pillantásokkal bombázta az anyját, ahogy én is az enyémet. Berzenceinét szemlátomást bosszantotta, hogy nem egymással próbáljuk elütni az időt, hanem őket figyeljük, és ránk szólt, gyerekek, a felnőttek dolgai nektek biztos unalmasak. miért nem próbáltok játszani valamit? Tüntetően anyámra néztem, legalább most álljon a sarkára, ő aztán pontosan tudja, hogy felnőtt társasághoz vagyok szokva, nincs mit kezdenem ezzel a kényeskedő nyamvadékkal, de mielőtt erre emlékeztethettem volna, Giduskából elemi erejű köhögés tört ki, olyan erős, hogy ahhoz képest az én rohamom, ami Torma Béla óráján leterített, semmiségnek tűnt. Giduska fulladozott és szinte elkékült, ösztövér teste tehetetlenül rázkódott, s az anyja úgy viselkedett, mint akit a gyereke csak holmi ostoba szeszélyből zavar meg a beszélgetésben, nincs elég zsebkendőd, kiabált rá, ugye megmondtam, hogy tegyünk a szivarzsebedbe is! Giduska  kétségbeesetten integetett, hogy hagyják békén, az első rohamát újabb követte, de akkor már sűrű állagú, zöldes váladék is kirepült a szájából, és a hófehér bejárati ajtón landolt. Fuj, és százszorosan is fúj, kelt ki magából Berzenceiné, most törölgethetem az undokságodat, mert nem tudsz vigyázni!

Észrevettem, hogy Giduska az a kivétel, akihez képest még én is atlétának számítok, és sokkal betegebb is nálam, ettől pedig elpárolgott az a fenekedő indulatom, ami még idefelé a vonaton vad fogadkozásra késztetett, legyünk csak a szanatóriumban, majd ott  megkeserítem az életét, rajta fogom leverni, ami az anyjában utálnivaló. Ennek most a puszta elgondolása is képtelenségnek tűnt fel előttem, nem akarhatok visszaélni a testi fölényemmel, ha gyűlölöm,  hogy ezt velem szemben mások habozás nélkül megteszik. Míg ezen tipródtam, Berzenceiné az elröpült köpet miatt magyarázkodásba bonyolódott, látod, Gigi baba, az én Giduskám is negyvenes, mi, háború ide, háború oda, szereztünk neki BCG-t, mert az uramnak ment olyan jól, hogy a vakcinát behozatni ne legyen gond, és mire mentünk vele? Te se tegyél magadnak szemrehányást a fiad állapotáért, mert az én Giduskámon például a BCG sem segített. Hogy  segített volna, dünnyögte Giduska olyan halkan, mintha csak az én fülemnek szánná, én tudniillik Koch-negatív vagyok, a bronchiális ulkuszra más gyógyszer kellett volna, ezt akkor is mondták, de azóta se fér a mamám fejébe.
    Másképp kezdtem nézni rá, mert nem hittem volna, hogy van más majdnem tíz éves is, aki kívülről fújja a diagnózisát, de nem éreztem féltékenységet, inkább elégedetten gondoltam rá, hogy ha Pesten, más körülmények közt találkozunk, jól tudtunk volna együtt orvosost játszani. Attól, hogy ebben rokon lelkek vagyunk, könnyebb volt megfejtenem az arcán látható kelletlenséget is, már sejtettem, minek szól, ő épp olyan rosszul tűri, ha az anyja vadidegeneknek tálal ki a kavernájáról, mint én, ha a fertőzésemet ecsetelik olyanoknak, akiknek semmi közük hozzá. Neki se öröm ezredszer is végighallgatni, mekkora pech, hogy a baját pont a legrosszabbkor, az ostrom alatt fedezték fel, mennyivel jobban jártak volna mindketten, ha a Berzenceiek külföldön élő ágára hallgatnak és kimennek hozzájuk, de az ember már csak olyan, hogy reménykedik, és képtelenségnek tűnt, hogy az ostrom után is, évek óta csak a pusztítás meg a rombolás folyik tovább. És mégis, mindennek ellenére ő, özvegy Berzenceiné mindent megadott a fiának, foggal-körömmel, de elérte, hogy gyógyulni kezdjen, és már ide, Ordasgyepűre is csak erősödni küldték. A rohamok, sajnos, nagyobb izgalmak hatására  néha előjönnek, erről a mairól például ez az ostoba szanatórium tehet, miért kell a beteg gyerekeknek a végtelenségig várakozniuk, és persze az is csak ront a helyzeten, amit a vonaton ki kellett állnunk. Giduska oldalba bökött, figyelj, most jön az, hogy félnetek azért nem kell tőlem, mert már nem fertőzök. Még be sem fejezte, már tényleg hallhattam ugyanezt az anyja szájából, azért ne féljetek tőle, az én Giduskám már nem fertőz.

Fityulás, patyolatfehér köpenyes ápolónő közeledett a folyosón, végre valaki, mondta Berzenceiné és az egész teste ugrásra készen megfeszült, mint aki azt tervezi, hogy nemcsak elintézi az elintézendőket, de a véleményét is alaposan megmondja erről a vircsaftról, csakhogy a nővér egyetlen ránk vetett pillantás nélkül suhogott el mellettünk, mintha a keményítő tiszta illata láthatatlanná is tenné, s nem zavarta, hogy az útjában állunk, az arcán az látszott, hogy nem létezünk a számára. Berzenceiné felhorkant s amolyan nem addig az!-pillantással, sértődötten utánaszólt, nővérke kérem, megmondaná, merre találjuk az igazgató-főorvost? Ajkbiggyesztés jelezte, hogy nem vétettünk tudomásul, sőt, az ő megszólítása már magában véve is vétség az intézmény szabályai ellen, némi latolgatás után mégis rámutatott egy ajtóra, az ott a szobája, de most senkit sem fogad. No, minket talán mégis, jelentette ki Berzenceiné, s ő meg azt érzékeltette, hogy eddigi élete során nem kellett efféle válaszokhoz szoknia, és ezentúl sem tűri el, hogy úgy kezeljék, mint akárki mást, lesz szíves szólni neki, kedvesem, hogy keresik? A nővér fintorát látva rájöttem, hogy a kedvesem itt sértésszámba megy, a válasz is ezt látszott igazolni, értse meg, hölgyem, hogy ilyenkor nekünk sem szabad zavarnunk. Sajnálom, tette még hozzá, mint birtokon belüli, aki nem köteles ilyesmit eltűrni, s ezért mindjárt faképnél is hagy bennünket. Ez volt az a pillanat, amikor eddig háttérbe húzódó anyám úgy érezte, talán Berzenceiné lekezelő modora miatt nem boldogulnak, jobb taktika lenne feltételezni a nővér jóindulatát és arra építeni, azzal talán közelebb jutnak a célhoz. Nézze, nekünk van beutalónk, itt ez a két fáradt, beteg gyerek, előre meg volt beszélve, hogy csak ma tudjuk őket lehozni, mi nem akarjuk feltartani magát, egyszerűen csak a felvételüket szeretnénk elintézni. Sajnálom, ismételte a nővér ezúttal is, de már erős türelmetlenséggel a hangjában, akkor is hiába jöttek, a létszám már betelt, nincs szabad helyünk.

Négyünk közül valaki leplezni se tudta, hogy örül, mohón megrángattam anyám kabátját, ha nincs hely, menjünk haza! Úgy éreztem, itt a csoda, amit az egész úton vártam. Ha a busz nem romlott is el, kárpótol ezért, hogy itt meg férőhely nincs, de mindegy is, hogy minek köszönhetem, az a fő, hogy ma éjjel megint otthon, az ágyamban alhatok. Magamban szinte ujjongtam, hiszen ha Berzenceiné pökhendi támadását, és anyám félszegen előadott segítségkérését egyaránt visszaverték, akkor mennünk kell. Azzal viszont nem számoltam, hogy anyám éppen ettől a jóakaratnak még a látszatát is nélkülöző választól fog felbőszülni, most ébred a tudatára, hogy ki ő, és eszébe jut, hogy tulajdonképp, ha muszáj, tud ő zord és hivatalos is lenni. Meglengette a Csikesz doktortól kapott beutalót, s még egy csipetnyi fenyegető árnyalat is megjelent a hangjában, tessék, ha nekem nem hisz, nézze meg ezt, mi nem vaktában jöttünk ide.
    A nővér arra sem volt hajlandó, hogy akár csak egyetlen pillantást is vessen a papírra, és harmadszor is csak azt mondta, sajnálom, fölöslegesen várakoznak, betelt a létszám. Indult volna tovább, de anyám most már a könyökénél fogva állította meg, nézze, nővérelvtársnő, ez esetben ragaszkodom hozzá, hogy adják írásba: a fiamat az érvényes beutaló ellenére sem hajlandók fogadni. Amint ezt kimondta, a folyosónak ebben a zugában szinte hallhatóvá vált a csend, mintha mesterségesen összesűrítették volna, a nővér szeme kigúvadt, a gőg a szemünk láttára hervadt le keskeny, savanykás képéről, bocsánatot kérek, motyogta, tessék egy pillanatot várni, hívom a főnövért, és elszaladt a folyosó másik vége felé. Berzenceiné felsikkantott, és a tengelye körül megpördülve újra szemügyre vette anyámat, mintha egyszeriben úgy érezné, hogy a véletlen, ami összehozott minket, valójában szerencse. Drágám, kiáltotta álmélkodva, és nem győzte csóválni a fejét. hála neked, most már minden rendben lesz.
    Amint magunk maradtunk, anyám kétségbeesetten felsóhajtott, ne haragudj, Gitta, attól félek, mindent elrontottam. Berzenceiné szeme azonban elégedetten csillogott, ugyan már, a főnővér a tenyerünkből fog enni! Nem hinném, vágta rá anyám, inkább ki kéne találnunk, hogy mihez kezdünk ezzel a két fáradt gyerekkel, ha tényleg nem fogadják be őket. Azok után, amit mondtál, harsogta Giduska anyja, ez kizárt dolog! Anyám továbbra sem értette, mi teszi olyan bizakodóvá a másikat, nem tudom, mire gondolsz, de én rosszat sejtek. Ne bolondulj meg, Gigi baba, kiabált rá Berzenceiné, úgy rájuk ijesztettél, hogy kezüket tördelve fognak bocsánatot kérni. Anyám csüggedten rázta a fejét, arra gondolsz, hogy írásban kértem az elutasítást?
    Most Berzenceinén volt a hüledezés sora, tényleg nem tudod, mit mondtál? Ezek itt pár hónapja még apácák voltak, legalább is a többségük, megtűrik őket, mert kiváló ápolónők, de az elvtársaid épp most oszlatták fel a rendjüket, te pedig pont ezt juttattad eszükbe! Nem láttad, hogy a nővérke ereiben valósággal megfagyott a vér, mikor leelvtársnőzted? De az nem direkt volt, dünnyögte anyám, és mentegetőzni kezdett, szegény nővérke, én csak zavaromban szólítottam úgy. Berzenceiné legyintett, jaj, drágám, nehogy már megbánd, nekünk most éppen az a jó, ha tartanak tőlünk!

Attól, ami a szavaiból kiderült, az én ereimben is majd megfagyott a vér, felidézte a Próféta utcai óvodát, amit máig sem tudtam elfelejteni, a mindenért sarokba térdepeltetést, a nádpálcás veréseket, a nővérek vijjogó rikácsolását, és azt, amitől négy évesen rémálmaim lettek, mert a testi fenyítésnél is szörnyűbb volt, amikor részletesen elmagyarázták, hogy a rosszalkodó gyermek a Sátánnak szerez örömet, és egyúttal a szülei szenvedésének, esetleg kínhalálának is okozója lesz. Amikor ebéd után lefektettek minket aludni, a ránk felügyelő apáca Olajban főtt Szent János történetét olvasta fel nekünk, aminek hiába volt jó a vége, bennem az ragadt meg, és még otthon, a saját rácsos ágyamban is az kísértett, hogy beledobják egy hatalmas üstbe, melyben fortyogva habzik az olaj. Odáig sosem jutott el az álmom, hogy a szent, jósága jutalmául, sértetlenül száll ki az üstből, a gomolygó képek megrekedtek az élve megfőzés iszonyatánál, és mert tanúja voltam már. hogy a krumplisütéskor kifröccsenő olaj egyetlen cseppje is micsoda fájdalmat okoz a sparherd mellett állónak, nem volt nehéz elképzelnem, mit él át az, akinek az egész testét égeti a forró olaj, az ilyen álmokból sikoltozva, verejtékben úszva ébredtem fel, amit a szüleim a betegség okozta magas láznak tudtak be, hiszen azt, hogy mi töltött el  borzadállyal, senkinek se mondhattam el, az apácák ugyanis büntetés kilátásba helyezése mellett megtiltották, hogy beszéljünk róla, A rémálmok akkor kezdtek ritkulni, amikor a betegségem miatt kivettek az óvodából, végleg azonban sosem törlődtek az emlékeim közül, most pedig, mint a felpiszkált parázs a beleejtett fadarabtól, szinte lángra kaptak a hírtől, hogy Ordasgyepűn megint apácák kezére kerülök. Ha ez igaz, a szanatóriumban még rosszabb dolgom lesz, mint a Próféta utcában volt, mert onnan legalább minden este hazavittek, de innen kerek hat hónapig senki sem visz el, egyetlen percre sem. Elvártam volna, hogy ez anyámnak is eszébe jusson, és megérezze, hogy nyüszítve félek a pillanattól, amikor magamra hagy, s azzal kiszolgáltat az apácáknak. Csak abba a gondolatba tudtam belekapaszkodni, hogy ennek elkerülésére még van idő, talán fel sem vesznek, és kisétálhatunk a kapun. Rángatni kezdtem a kabátját, és azzal sem törődtem, hogy amit mondanék, Berzenceiék is meghallják, nagyobb dolog forog kockán, gondoltam, semhogy ilyen szemérmeskedés visszatartson, könyörgöm, vigyél haza, vigyél, amíg lehet, menjünk innen, ne hagyj itt ezeknek.

(Részlet A negyvenesek pavilonja c. regényből)