Irodalmi Jelen

ÁT A SZOROS KAPUN – Zalán Tibor, Szűgyi Zoltán, Jónás Tamás és Acsai Roland versei

2011. december. 23. - 10:34

nekifeszülök hogy áthámozzam magam a szoros kapun
papírsárkányunk galambbá változott az égen
Isten sincsen, amíg át nem gondolom őt
legyetek áldottak kisfiúk

ÁT A SZOROS KAPUN

ZALÁN TIBOR
AVITT KARÁCSONYI ELLEN-ÉNEK

Fejemben az árnyékok hada
ólmos képernyő az ég
legyetek áldottak kisfiúk
és mennyetek, amíg még

Mennyetek ti sok szép kisfiúk
így karácsonyozóban
játszódjatok s ne lássátok vér-
nyomaimat a hóban

Legyetek áldottak ezerszer
az elátkozódásig
mikor elmegy az egyik kín de
rögtön jön rá a másik

Ne nézzétek törött arcom se
ólmos képernyőn Léha
csöndek közt fázom lyukas az ég
látni kellene néha

a Csillagot amelyik eltűnt
s nem vezet többé haza
Megváltás nélkül lármázik a
fejemben árnyak hada

Köszönet az anonimitását kérő szerzőnek
a versszervező első strófáért.
Neki ajánlom a többit.

SZŰGYI ZOLTÁN
SZOROS KAPU

nem tudom
hogyan bizonyítsam
amit hiszek
nem tudom
hogyan magyarázzam
amit megtapasztaltam
Istenhez megtértem ugyan
ám nem lettem nemes
tiszteletre méltóbb
– ha azzá lettem volna
tán még el is néznék nekem –
tekintéllyel
befolyással
nem rendelkezem
nem számítok
sem a kis hazákban
sem a nagy világban
rangom sincsen
s még ha akarnék
sem árthatnék senkinek
– ezüstöm
aranyam nincsen –
tőlem nincs miért félni
és nincs mit remélni
felőlem

de végre látom
a számos nevenincs mellett
túl sok a bölcs
sőt a tudós is
sok a gazdag
a hatalmas ember
körülöttem
s az út melyen együtt járunk
talán nem is oda vezet
ahová én igyekezem

töltsön el hát inkább
a bánat és a szégyen
– miért tusakodásom
ily soká ér csak véget –
hallgatok
az álombéli biztatásra
s mielőtt bezárulna
hatalmas súlyos szárnya
buzgó fohászkodással
immár nekifeszülök
hogy áthámozzam magam

a szoros kapun

JÓNÁS TAMÁS
KIRÁNDULÁS

Nem történik amúgy semmi különleges.
Kígyózó unalom verdesi szárnyait.
Itt-ott felfedezem sorsom limlomait.
Minden színtelen. Mindent átszínezek.
Tegnap láttam apám. Sétált céltalanul.
Húsz éves lehetett. Nem vett észre talán.
Nem volt semmi közünk egymáshoz, csak a csend.
Jó volt látni, ahogy sétált, hetyke legény.
Mást kívánt a szemem. Őszben szunnyadozó
fák, utcák, gyerekek ártatlan színeit.
Évát. Mint a csodát: lassan, céltalanul.
Nem kísértenek épp emlékek, se jövők.
Isten sincsen, amíg át nem gondolom őt.
Arcom Napba merül, lassan süllyed alá.
Úgy jár át az idő, mint zebrán a vakok.
Nincs késő, igyekeznem nem kell igazán.
Vágyam szálazom itt, börtönben, helyemen.
Versben bujdokolok. S lassan visszamegyek
könnyen könnyesedő, bármire rásimuló
szemhéjam köpenyébe.