Alapítóatyák és túlélőik

A Fiatal Írók Szövetsége Szabadkán és Palicson tartott Csáth- és Kosztolányi-szimpóziumot.

Alapítóatyák és túlélőik

A Fiatal Írók Szövetségét (FISZ) bemutató vajdasági hétvége 2012. január 13-án este kezdődött a szabadkai Városi Könyvtárban a Sinkó-díjas Bencsik Orsolya, a Kilátó-díjas Csík Mónika, a Petőfi-díjas Farkas Wellmann Éva, valamint a Juhász Géza-díjas Korpa Tamás és Lapis József közreműködésével. Berényi Emőke, a FISZ vajdasági koordinátora, az esemény moderátora elsőként Farkas Wellmann Évával, a marosvásárhelyi születésű, de ezúttal Békéscsabáról érkező költőnővel beszélgetett röviden. Kiderült, hogy az Itten ma Donna választ című kötete két kiadást ért meg, ez növelte benne a felelősségérzetet, ezért második könyvében (Az itt az ottal) már meggondoltabban ír. Nem tartja saját líráját kifejezetten női költészetnek. Az a fő kérdés, hogy egy-egy szöveg megüti-e a mércét vagy sem, hangsúlyozta. Orbán János Dénes mondja egy helyütt, hogy Farkas Wellmann Éva csak a jó verseit írja meg. Ezt érzékelhettük a felolvasásokból is, a Magát egykor, a Szerencsejáték, túl a nyáron, a Valami ég a versen át és a Dolgok arca című szövegei hallatán.

A szabadkai könyvtár

Dr. Lapis József és Korpa Tamás, mint Berényi Emőke fogalmazott, egyaránt a debreceni egyetem padjait koptatja, előbbi tanárként, utóbbi pedig a diákjaként. A tanár úr szerkesztőként, kritikusként, edzőnként határozta meg magát. A költő Korpa Tamáshoz is így viszonyul – és barátként is. Lírájáról elmondta, erősen intellektuális, kevés benne az érzéki hatás, bár az újabb szövegeknél már tetten érhető ilyen hangvétel is.  Szóba került első közös élményként egy felolvasóest, az egykori Új Holnap (a mai Műút elődje) kapcsán, majd a szerkesztői tevékenység az Alföld folyóirat kontextusában, a Kosztolányi- és Dsida-recepció, de a jó vers receptje is, melyet Lapis „tud, csak használni képtelen”. Ezt az Ívek című elhangzott verse ugyan nem igazolta. Tamás költészetére saját elmondása szerint többek között Borbély Szilárd hat.

A következő „állomás” Topolya volt. Bencsik Orsolya Kékítőt old az én vizében címmel megjelent kötete kapcsán a családi mitológia és az azon belüli önkeresés, az írás mint terápia került szóba. Két írást is hozott ebben a szellemben, az egyik a Tolnai Ottó költészetére reflektáló karfiolszöveget, a Hernyókat.

Kispiacról (észak-bácskai kis település) származik Csík Mónika, a jelenleg szabadkai illetőségű alkotó. Három kötete jelent meg eddig: egy vers- (Metszetek), egy gyermekvers- (Mákvihar) és egy rövidpróza-gyűjtemény (Instant); most van készülőben egy újabb. A szerzőnő a Jégbe fagyott hal, az Esti, A varázsló kertje, a Memento mori! című kisprózákat,  valamint a Miró papagája című versét hozta el, amely sok szállal kötődik Csáth Gézához és Kosztolányi Dezsőhöz.

A kerekké tett asztal

A felolvasásokat követő beszélgetésen Kollár Árpád kérdezte Farkas Wellmann Évát arról, Orbán János Dénes hatása mennyire érzékelhető a kortársak körében. Éva szerint kezdettől fogva további három meghatározó vonalról lehet beszélni: ennek kapcsán Sántha Attilát, Fekete Vincét és László Noémit említette. Lehetnek közöttük közös pontok, de nem tartja jellemzőnek a hasonlóságokat. Kérésre felolvasta az Itten ma donna választ című, OJD-nek írt válaszversét, valamint Bencsik Orsolya Otthon, nálunk című prózáját hallottuk még a sodró szövegáradás végén.

Másnap a palicsi könyvtár adott otthont (immár negyedik alkalommal) a Kosztolányi és Csáth-szövegek 20-21. századi továbbélését kutató, Túlélők című, workshop jellegű FISZ-tanácskozásnak. Ennek célja: helyi szellemben vizsgálni a kortársi mozzanatokat. Tolnai Ottó mint házigazda nyitotta meg a családias hangulatú kerekasztal-beszélgetést  R – avagy a pápa pápaszeme című versével. Ezt a hetvenedik születésnapján olvasta fel először, az Esterházy Péterrel közös szegedi esten viszont-montázsként. Gyakran felbukkan benne a raccsoló Kosztolányi is (az alábbi linkre kattintva meghallgatható).

Mikola Gyöngyi vajdasági példákat említve elmondta, hogy a ’80-as években gimnazistaként Magyarországon egy manipulált, megcsonkított Kosztolányi-képpel találkozhattak csupán. Szirák Péter, a zEtna internetes folyóiratban megjelent tanulmányára hivatkozva megállapította, hogy a magyarországi Kosztolányi-reflexió a Lukács-féle kirekesztésnek volt alárendelve. Nem csak az életműveket, az életrajzokat is megcsonkították. Németh G. Béla már méltányosabb képet ad, de a „valódibb” vajdasági közvetítéssel juthatott el az olvasóhoz, főleg a Tolnai-szövegekből. Bennük poétizálódik maga a figura is. Irodalompolitikai okokból viszont elválik a magyarországi és a vajdasági megítélés: az anyaországi irodalomtörténeti kutatások a pesti évektől datálják Kosztolányi „jelenlétét”, a Délvidéken viszont a strukturalista megközelítés a vajdasági magyar irodalom alapítóatyjaiként definiálja Csáthot, Kosztolányit. Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című kötete is szóba került, mint a születésétől fogva halálraítélt irodalom egyik traumatikus perspektívája, benne pedig Csáth és Kosztolányi mint a kisebbségi lét előhírnökei. (Lásd kapcsolódó recenziónkat.)  Az  Árvacsáthból hallottunk még idevonatkozó részletet, mely a két vidéki író pesti éjszakában való bolyongásáról regél. 

Lapis József előadásában a magyarországi túlélés-problematikát vizsgálta Borbély Szilárd és Németh Zoltán A bolgár kalauz-átiratain keresztül. Mindhárom műben eltérő a kalauzhoz való viszonyulás. Az Esti eredetijében folytatódik a szerep; Borbélynál majdhogynem elítélendő a megsemmisítő aktus, a győzelem a kalauz felett, emellett érezhető a sajátos európai kirekesztő öntudat; Németh a testi kiszolgáltatottságra reflektál. Marad a végső kérdés, ki kit csal meg, ki az, aki győzelmet arat?

A szimpózium konstruktív beszélgetéssel folyatódott. Mészáros Márton a Tolnai-vers kapcsán mondta el gondolatait. Meglátása szerint két Freud-szöveg idéződött meg benne és Dosztojevszkij egy tanulmánya, valamint az ,,uncheimlich” német kifejezés, amikor egy korábbról ismertre, az elfojtottra csodálkozunk rá újra. Bednanics Gábor és Mikola Gyöngyi diskurzusából leszűrhető volt, hogy redukált létélményt mutatnak fel ezek az átiratok, egyik sem én-mondó szöveg, a magyar író ugyanis folyton elhúzódik a fikcióba, és ennek mintha tradíciója teremtődne.

Tolnai Ottó az otthonosság fogalmáról elmélkedett végül.  Felfogása szerint a vajdasági magyar irodalom nagyobb térségben van otthon, a bezárkózás bunkerét ő maga mindig is robbantani szerette: ,,végigsétáljunk meztélláb a stardunon” (R – avagy a pápa pápaszeme), idézte meg a nyíltság-élményt. Elmondta, nem tudni, mennyire élhető ez a modell, a két véglet között félő a semmibe zuhanni, de kapott egyszer egy beszámolót, hogy fiatal írók tényleg végigsétáltak „meztélláb”. Talán mostani FISZ-tagok is voltak köztük, találgatta. A végszót mégsem ez adta meg, hanem a közönség soraiból egy horvát nemzetiségű hölgy, aki magyarul mondott köszönetet a szellemi élményért, amelyet a szimpóziumon való részvétel nyújtott számára. Ettől már majdnem Dubrovnikban érezhettük magunkat, sétálva azon a bizonyos „stardunon”.

A rendezvényről Farkas Wellmann Éva készített fotókat.

Lennert Tímea