Háromfelől más szemmel: cigánysorsok

Korniss Péter–Závada Pál, Vathy Zsuzsa és V. Detre Zsuzsa művei, illetve műfordítása egyaránt sajátos roma sorsokat ábrázolnak. De mit keresnek „sikertörténetek” a cigányság soraiban? Egy est a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol messze nem volt egyetértés.

Háromfelől más szemmel: cigánysorsok

Végre egy élénk, a közönséget is megszólalásra késztető vitába csöppenhetett a Könyvhét című folyóirat január végi LapNap-jának hallgatósága. A cigánysorsok ugyanis korántsem annyira egyértelműek – állapította meg a kritikusként „konstruktív ellenzéki” szerepben többször megszólaló Tarján Tamás –, mint azt az est közös témájaként szereplő három könyv bemutatja.

Pedig annyit leszűrhettünk a szerzők elmondása alapján, hogy mindhárom kötet a súlyos „rögvalóságból” nőtt ki, messze elkerülve a cigánysággal kapcsolatos romantikus toposzokat.

Vathy Zsuzsában a lelkiismeret szólalt meg, amikor arra gondolt: húsz éve él a Ferencvárosban, de még soha nem járt a Dzsumbuj néven elhíresült negyedben, amely részben az egykori Márai Valéria-telep felszámolásával jött létre. Soha nem látott nyomorúságos körülmények között élnek itt emberek, van olyan gyerek, aki élete kilenc éve alatt még sosem aludt ágyban – magyarázta Vathy Zsuzsa könyve, a Columbo autója című szociografikus novellafüzér háttértörténetét. Rolandot és családját a Mester utcában működő, roma gyerekeket képző művészeti iskola igazgatónője ajánlotta az írónőnek. A család egyébként szívesen, örömmel vállalta teljes névvel a „főszereplőséget”.

Závada Pál és Korniss Péter közös albuma, az Egy sor cigány (interjúnk a könyvről Závada Pállal ide kattintva olvasható) egy amerikai „minta” alapján született, ahol feketéket mutattak be hasonló szerkezetű könyvben. A választás szempontja nem csak az volt, hogy cigányságukat büszkén vállaló emberek alkossák a 24 szereplőt, hanem életútjuk a sikerre, legalábbis a kudarcra ítéltségből való kiverekedésre legyen jó példa.

V. Detre Zsuzsa, aki Tereza Boucková fordítójaként volt jelen, az elmúlt év kiemelkedő sikerét arató (Csehországban több mint ötvenezer példányban elkelt) A kakas éve című regény hátteréről beszélt. Az önéletrajzi műben felvázolt kálvária az örökbefogadott két roma (s mellettük egy saját) gyerekkel nagyjából akkor kezdődött a cseh írónő életében, amikor a ’90-es évek végén először járt Magyarországon egy kisregénye megjelenése alkalmából. A főhősnőnek nem csak az alapvető emberi kötődésekre és felelősségre képtelen fiúkkal kellett megküzdenie, hanem a nevelőszülőket álszent módon magukra hagyó, sőt csapdahelyzetben tartó hivatali apparátussal is.

Csakhogy. E kötetek alapvetően sikeres romasorsokat ábrázolnak, – vetette közbe Tarján Tamás – nem beszélve az irodalmi igénnyel feldolgozott életutakról. Mert noha 24 ember sorsa jelenik meg az Egy sor cigányban, mégiscsak „egy egységes beszédmódú Závada-könyvvel” van dolgunk, amelyben messze nincs leírva, kimondva minden („amit becsületbeli dolog meg nem írni” – ahogy Závada fogalmazott); vagy akármin ment végig Tereza Boucková, azok a fiúk egy értelmiségi családban minden lehetőséget megkaptak, s maga az írónő közli utószavában, hogy mára „mindenki boldog” („azért ugyancsak ironikusan” – szúrta közbe Kőrössi P. József); Vathy Zsuzsa pedig a mélynyomorban talált rá a hőseire, s nem szokványos, hogy innen műveltségi vetélkedőig jusson el egy gyerek, és azt se felejtsük: lelkesen vállalkozott ugyan a család a kötetben való szereplésre, de elolvasni már nem olvasta el („mivel az iskola után az olvasás kikopik az életükből” – tette hozzá Vathy Zsuzsa.)

Tarján Tamás fent vázolt (ellen)érvei mentén tehát két alapvető probléma vált a könyvbemutató központi kérdéséve: mit írhat meg a szociografikus szándékkal romákhoz közeledő/feléjük nyitó vagy épp saját életéből merítő író, s mit nem? (Példaként felmerült Jónás Tamás neve, akinek az Egy sor cigányban önmaga által interpretált bizonyos élet-állomásairól az őt jobban ismerők számára nyilvánvaló, hogy sokkal bonyodalmasabbak a lefestettnél.) Illetve: miért tekintenénk bármiben is reprezentatívnak e három kötetet, amikor nem a semmiből bukkantak fel, hanem egész Weöres Sándorig visszanyúlhatunk a roma, azaz félroma életutak bemutatásában, lásd Psychéjét – emlékeztetett Tarján. De gondoljunk akár a Katona József Színházban jelenleg is sikeresen futó Heltai–Grecsó-darabra, a Cigányokra.

A művükben megjelenő ábrázolásmódot védelmező, megindokló szerzők/fordító mellett a közönség soraiból is érkeztek reflexiók. Természetes, hogy „sikertörténeteket” kell megszólaltatni, – például a Korniss–Závada albumban – hiszen csak a túlélők tudnak beszámolni arról, amit más nem él túl; vagy egy másik vélemény szerint: a roma gyerekek kezelhetetlenségükkel is jóval fogékonyabbak többek közt az irodalomra, mint a nem-roma lumpen-réteg gyerekei.

Az est konklúzióját végül Tarján Tamás mondta ki, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy amíg a „másság” miatt közelítünk másként ezekhez a kötetekhez, vagy a másság alapján találjuk meg közös nevezőjüket, addig alapvetően nem beszélhetünk gondolati irányváltásról.

Laik Eszter