JEREMIÁD DERŰ – Keszthelyi Rezső versei

Az élet míg meg nem születik,
mélyen hál a maga-nemtudás
csöndes éjében,
aztán, majd
koporsójában éppen azt álmodja,
ami bölcsője előtt volt vele.

KESZTHELYI REZSŐ

JEREMIÁD DERŰ

A hang bája

mikor nem hallik
csak
magamagára.

Egy uratlan relikvia

Nyugágyban köszöntöm a teraszon szelet,
és ő megtorpan,  vele meg fecskék, rózsaágyasok,
fenyő  és platán fák csapatosa;
még a tó hullámpárája is moccanatlan vár:
hadd nyugodjak bele végre magamba
egy-egy pillanatig legalább –
akárha éreznék: oly gyakran megtör,
ha a selymes vonzalom és a közöny azonegy –
és még inkább az az emberidom,
amitől szárazon lábad a szív szeme –
mozdulok, korlátra könyökölök, majd  strázsálok ott,
míg kel a hold,
és fényhálójába zsákmányul esem.

Jeremiád derű

Az élet míg meg nem születik,
mélyen hál a maga-nemtudás
csöndes éjében,
aztán, majd
koporsójában éppen azt álmodja,
ami bölcsője előtt volt vele.
Önmagam pedig kénytelen
ezzel delejezem meg
tényvalóm villanatait.

A szín bája

árnyéktalanságának
egyedüli
tobzódása.

Karöltve

Velem is leéli magát,
ami nem én, miként eltöltöm vele,
ami ő; pipacsszőnyeg fogad légből hulló
holtakat, tetemük égboltdarabokat
szakaszt ránk ezalatt; lényeseményem
csöpörög,  pompát szitál: időtájakat,
ahol a közöny is fájdítja önmagát,
míg mögötte látássötét figyel moccanatlan:
nem a szellemé,
nem az anyagé.

Térdbók

Szeretni – kimeríthetetlen hiány;
alaktalan, ezért kényszerül terád,
hogy látszódjék –
összes részleteidben,
különben életárva;
én pedig
megmúlhatom, ami benned
lakozik; gyönyörű
vagy, gyönyörű, te,
a semmim teste,
szőlőfürtből csordulás

Az élet ezredik bája

pilledésének
láthatatlan koronája.

A versekhez Veszelszky Béla festményeit társítottuk.