Irodalmi Jelen

TÚL ÉLŐ – Jónás Tamás versei

2012. február. 01. - 10:26

Lassan lépeget egy-két árny.
A jó idők üres fészkekbe szállnak.
A fájdalmad, hogy ne tréfálj,
túl nagyra nő. Az emlékek szedálnak.

TÚL ÉLŐ

JÓNÁS TAMÁS VERSEI

TÚL ÉLŐ

38 éves vagyok én.
égő, akár a halogén.
papot
csapok.

alélnék, mint a franci nő.
de végül is a fű kinő.
minő
idő!

38 évem esze szelt.
minden szerelmem berezelt.
az ám,
anyám!

lehettem volna szerelő
(tévé-), de a sok szerető
szedett,
vetett.

így lettem horger antal úr.
ki nem olvas és nem tanul.
egész
merész.

még teljes népemet fogom.
orromon kifoly a takony.
gyalog
vagyok.

HALÁLFÚGA

Mondjuk, ha meghalok. Kijönnek értem. Kint vagyok.
Mondják, hogy gyermeki. És szokványos, kis fantázia.
Mégis csak megdöbbent, hogy már nem érhetek haza.
Hoppá, haza. Melyikbe, hogyan és mikor? Hiszem:
ha meghalok, én nem érem be magamat semmivel.

Ha meghalsz, mondjuk, előbb, mint én, vagy ők.
Össze fogom köpködni az összes temetőt.
Mondjuk. Olvassuk. Nem fog itt meghalni senki se.
Bár egyre fogy az élet és az életkedv centimétere.
Ma már egymást szeretik a régen engem szeretők.

Ma el kell döntenünk, ki haljon meg előbb.

BETEGSÉG

Gondom szerint, bár gondtalan, nagyon unom magam.
Virágzik vér az arcomon, az alkarom villámok útja, takarom.
Takaróm nincs, üres a száj, versek párája száll ki, száll.
Nekem mindent szabad, ha nem mindent muszáj.
Bűnöm van, törlesztem magam, sikerre érzéketlenül.
Kerül, amibe kerül.
Semmi se drága, mindenért úgy fizetek meg, mintha még
lenne miből.
S fogy az időm.
Fogy az időnk, a fogyadékos, soha se tudod, hogy hova lépj most.
Mosónő az idő, belédmos.
Szomorodol, mint a csalét, önmagadnak sem vagy cseléd.
S hol a család?
Egyedül lógsz, akár a fasz, meglesz minden, amit akarsz.
Sőt, kevesebb.
Sok a seb.
Váratlanul leszel vitéz, rájössz végül, hogy senki néz.
Sőt, senki se.
Méred magad, és centire.
Áruló vagy, de nem tudod, mi a szabály és mi a jog.
Virág vagy, rét vagy, csernelyi, a félvilág felismeri.
De félre.
Senkinek vagy a férje.
Sosem hazudsz, csak hazudozol, mindenkit rögtön hazahozol,
ha elcsatangol.
S nem jön be senki, félnek ők, elfelejted a téridőt.
A barlangodból
semmi se látszik.
Játszik a hírnév, el veled. Magadnak leszel jegyzeted,
láb, ja.
Mi volt az élet, röppenés, úgy volt sok, hogy azért kevés.
Nátha.

BELSŐ TÁJ

Immár minden bércet csend ül.
Gazdátlan kendőt markolnak az ágak.
Egek pihennek az erdőn.
Csípős tormaillata van a tájnak.
Lassan lépeget egy-két árny.
A jó idők üres fészkekbe szállnak.
A fájdalmad, hogy ne tréfálj,
túl nagyra nő. Az emlékek szedálnak.
Szandál skandál lépést, héján
a kábult öntudatnak, kóbor vadállat-
csapatok vonulnak némán.
Érett férfiak sírnak az anyáknak.
Senki nem haragszik énrám.
Éles bicskát nyit a holnap.
Becsapott kutyák csaholnak.
A vén fiatal, s fiatal a vénám.
Imákat akar bérelni
a jó ninivei hitetlen. És már
sehol nem bír letérdelni.