Néhány gondolat a Nagy Gáspár-konferenciához

Sz. Tóth Gyula jegyzeteit olvashatják a Nagy Gáspár-konferenciáról, a költő életművének politikai vonatkozásairól.

Kapcsolódó anyag: az Irodalmi Jelen beszámolója a konferenciáról

Néhány gondolat

a Nagy Gáspár-konferenciához

Jó szavú ismerősök között.  Nagy Gáspárra emlékezünk. Az öt éve elhunyt költő (1949–2007) életművét idézik fel a tiszteletére rendezett konferencia résztvevői csütörtökön a Petőfi Irodalmi Múzeumban Budapesten, hirdeti a meghívó. Az előadók között néhány személyes ismerős, másokat írásaikból követek, megint másokra kíváncsian várok. A helyszínen kiderül, Vilcsek Béla betegsége miatt lemondta az előadást: „Létösszegzés és szintézisteremtés, Nagy Gáspár ezredváltó, sűrű évei”, a cím alapján és Bélát ismerve, sokat ígért. A kisebb átrendezések után (Ablonczy László, Görömbei András sem volt ott, Vasy Géza később jött) beindult a program. Mit kaptam Nagy költészetéről? Milyen képet rögzíthetek? Forrás, csillog, tiszta, rejtelmesen zubogó hegyi patak, sodrásával titkokat nyit – érzékenyen csobogó líra. Az egyetemes líra magyar alakja, a magyar kortárs (és nem csak az) költészet szintézisét adja: esztétikában, gondolkodásban, felelősségben. Írásművészete simogatóan buzog, s így kavar fel, érzelmet ragad, fejet ráz, öklöt szorít. Nélkülözhetetlen velünk élő. Minden tanterven felül álló, minden tantervi vitán kívül álló, tehát vitán felüli tantervi szereplő – nem az! Fény a kozmoszban, a „termő csönd” kiáltója, munkálója. Hallgatni az elemző-értékelő munkákat: riasztó borzongás közeli hullámhosszon. Nagy hangsúlyt kap az emlékezés, a szabadság: az emlékezés hűség, a feledés hűtlenség. Nagy Gáspár olyan emlékező, aki emlékeztet, s így eszméltet.  És talán eszmél, ki odafigyel.

Átfogó íve volt az előadásoknak, hangsúlyt kapott a politika is. Az ismerősök közül Ködöböcz Gábor mélyre ásott és magasba emelt: „Evangélium és esztétikum”, gazdagítva, teljesebbé téve a lírai tablót. Fűzfa Balázs, az esztétikumot mozgósítva, beemelte az „avantgárd”-vonalat, a szabadságfogalomra építve az „átvitelt”, az iskolai közvetítést mutatta be hitelesen, meggyőzően, „Egy új irodalomtankönyv-sorozat Nagy Gáspár képe” címmel.

Meglepetés is akadt: megismerkedtem Balczó Andrással. A déli szünetben valaki összeismertetett bennünket, a híres sportoló szinte egész délelőtt mellettem ült, kicsit ismerős is volt. Amilyen figyelmesen hallgatta az előadásokat, olyan élénken társalogtunk nevelésről, magyarságról, felelősségről, hitről. Jó szavakkal bővült az ismerősök köre.

2012. május 19.

Szöggel ütve. A konferencia némely hangja „szöget ütött” a fejembe – a Nagy Gáspár-politikum nem hagy nyugodni. Annál is inkább, mert a Magyar Nemzetben megjelent szombati kritika halvány képet ad. Az előadók közül alig említ valakiket, beszédes lista, ki mindenki maradt ki – fontos elhagyások (elhallgatások?). Mintha az újságíró csak délutánra, Ködöböcz Gábor előadása után ért volna oda. A kivonatos tudósításnál jóval szélesebb volt a mező. Megosztom élményeimet Oláh Andrással, aki nagy híve a költőnek, most nem tudott eljönni, őt a politikum-része is nagyon érdekli. Andrással folytatott szóváltásunk lendületbe hozott, reflexiói további gondolatokat hoztak elő. A rendszerváltás nem 1989-90-ben történt meg, akkor deklarálódott, de itt folyamatban kell gondolkodni. A kritikában nem említett előadások erre hívták föl a figyelmet. Sorra, mind (Monostori Imre, Kiss Gy. Csaba, Petrik Béla), visszamenve 1968-ig, mint N. Pál is (beemelve a francia lázadást is). Sőt a szálak 1956-ig vezettek, előkerült a lengyel ellenállás, az Új Forrás-téma, a Tiszatáj-vihar, az írószövetségi tortúrák, a Kádár-kori gondolati és pszichikai kínok. (Amikor minden szakmai téma politikai kérdés volt. „A dinamikusan fejlődő gazdaság idején a hatalom nem engedhet”, diktálta az a Knopp András, a központi politika embere, aki a korántsem dinamikusan, inkább erősen „hiányosan” fejlődő szocializmus bukása után nyomban „rendszerváltó”, de ezt már az olajipar és -kereskedelem dinamikusan tőkésedő embereként éli meg.) Bizonyos: az elmúlt húsz évet nem érthetjük meg az előző évtizedek alapos ismerete nélkül. NG kapcsán a politikai vonalat (az esztétikai oldalakkal együtt) érdemes hát folytatni: feltárás – emlékezés. Aztán föltehetjük a kérdések sorát: ellenzékiségről, üldözésről, szabadságról. Ez utóbbi kapcsán Fűzfa Balázs gyönyörű képet vetített ki, előtűnik a Nagy Gáspár szülőházához tartozó utcaajtó, rejtélyes forma, s a híres dantei Pokol-felirat nyomán ezzel a felvetéssel zárta előadását: „… nem az a kérdés, hogy mi van, ha belépünk, hanem, hogy mit csinálunk majd, ha kijövünk...”. A szabadság-témában van hát mit feldolgoznunk, az NG-konferencia értékes kutatási anyagot szolgáltat, hasznos lenne, ha kötetként megjelenne.

Igen, a politikum. Egyes kritikák által nem említett előadások azt is megerősítik bennem: nem szabad elhallgatni a máig, a velünk élő besúgóhálózatot. Az ellenzéki oldalak koncepcióját, stratégiáját, taktikáját fel kellene (tovább) fejteni. Ne tápláljuk a felejtési attitűdöt. Az újságírók, a politológusok között sok a fiatal, akik a jelenlegi időszakban kezdenek kibontakozni (teret nyerni), legyenek kíváncsiak az elődök munkáira. Ne szelektáljanak. A tudomány (irodalom, történelem) területén vannak szabályok. A tisztesség legyen velünk.

Hát akkor milyenek az „én nyolcvanas éveim”? Gyürkőzött hatalom és ellenzéke, megfigyelők és megfigyeltek, besúgók és áldozatok. És vívtak – inkább tusakodtak – az ellenzékiek. A rendszerváltás korábban, már a nyolcvanas években (és még előbb) kezdődött. A nyolcvanas évek nagyon izgalmasak: hanyatló szocialista hatalom, ellenzéki oldalak (ellenzékieskedés, ellenségeskedés), progressziós menetek, tartások, megfigyelések – fortyogó üst. Akkor én mi voltam? Tűrt alak? A hatalom tűrt engem, én tűrtem a hatalmat, miközben pedagógiai fejlesztő munkákkal „akcióztunk”: a társadalom változtatható, ha megváltoztatjuk az iskolát. És fordítva. Miként hirdette a Cahiers pédagogiques francia szaklap, amelyben a kilencvenes években megjelent egy-két cikkem.

Hát akkor én mi voltam? Kordokumentum lettem én is, feldolgozható. Van alapunk és élményanyagunk, nyugodtan, kidolgozva elő kell hoznunk a mi nyolcvanas éveinket. Magyar abszurd, amelynek kapcsán így ír fájdalmasan-szépen Németh István Péter: „E versben Nagy Gáspár legnagyobb vihart kavart Kádár-kori versének a követelése (’és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI’) aktualitásából mit sem veszítve kerül át a jelenbe. A három felvonás szerint tagolódó kis mű az Öröknyár: elmúltam 9 éves párjaként már innen, a szabadságból járja körül ugyanazt a problémát.” Beszéljenek a sorok: „Nálunk / - két vállrándítás között - / történelmileg úgy alakult / hogy a hóhérok / a vérbírák / a sortűz-vezénylők / a szadista államvédelmisek / a legfőbb ügynökök / és a megzsarolt kis besúgók / sem tudnak / (képtelenek) / megbocsátani / áldozataiknak…” (VárUcca, 2006. 1. sz. p. 108-111.):

Igaza lehetett Vilcsek Bélának, „sűrű évek” voltak, a rendszerváltásnak mi is részesei voltunk, létösszegzés és szintézisteremtés, ez marad nekünk. Feladat.

2012. május 20.