Irodalmi Jelen

Deák Csillag: Végtelen játszótér – Kölüs Lajos: Egy peregrinus Budapesten

2012. július. 10. - 16:22

FŰALATT

A magányról is szólnak ezek a képek, nem a gyermek magányáról, hiszen ő folyton mozgásban van, nem tudja még, mi az, hogy jó és mi az, hogy rossz. Nincs még bűnbeesés. Ezért különleges alkotások Mayer Hella képei, mert azt hitetik el velünk, hogy létezik az ártatlanságok kora.

Deák Csillag

Végtelen játszótér

Amikor belépsz a kiállító terembe, még nem tudod, hogy játszótérre érkeztél. Az első nagyméretű festményen, Zongoralecke 5. hatalmas, színes tér fogad. Szétszórt tárgyak, figurák, látszólag elszigetelve egymástól. Egy asztal, két szék. Növény, fa nincs. A sötétbarna, fiókos asztal rejtené a zongorát? A csíkos selyemhuzat szabályos mintázata akár zongorabillentyű is lehetne. Párhuzamosok. Itt felejtett polgári jólét huzatai. Fejtámasz nincs, nem is kell, mert senki sem ül a széken. Elfordultak egymástól, egyik hátat fordít nekünk. Csend van. Fémes csend. Sivatag. Majdnem monokróm. Ki zongorázik? A Für Elise-t, az ismétlést. Senki sem játszik. Next door to Alice. Alice már rég nincs itt. Feladták nekünk a zongoraleckét. Skálázunk, merev ujjakkal. A kislány a kutyával, messze a bútoroktól háttal áll, nemcsak nekünk, a világnak is. Vagy azt inkább maga elé képzeli. Ugyanazt a képet látjuk? Lehetne kivetítő, vagy plazma TV. Álomkép, hófedte és zöld hegycsúcsokkal díszített táj, kék tóval, idill, csend, hidegség. Üvegbura. A jobb alsó sarokban sötétebb folt. Talán sivatagi vihar kavarja fel a homokot? A tó türkizkékje az antik szék csíkjára rezonál. Láthatatlan üvegfal a táj és a kislány között. Nem tudja megérinteni. Soha nem jut el oda. Skálázni kell. A magas hangoktól széttörhet az üvegfal, vagy csak megreped, friss levegő árad be a térbe és életre kelhetnek a figurák. A kislány és a kutya. Csobbanni fog valami a tóban. Skálázni kell tovább.

És valóban széttörik, nemcsak az üvegfal. A következő képeken, Vándorok 1–4. a szoba egyik fala is megszűnik, eltűnik a határ a zárt helyiség és a külvilág, a természet között. Leléphetünk a sakktábláról, ahol szigorú szabályok uralkodnak, nincs matt, még talán döntetlen sem. A négy kacsa követi a kislányt, Konrad Lorenz elmélete nem dől meg. Anyjuknak vélik a gyereket, aki bátran halad az úton, amelynek vége nem látható. A szobabelső és a kristálycsillár még mutatja az otthonhoz való kötődést. Aztán kitágul a tér, csak három kacsa marad a sakktáblán, a kislány zsombékos tájban ugrál. A következő képen már messze jár, két kacsát látunk, újból felvillannak az otthon képei, hogy aztán a negyedik képen már csak az égbe, vagy vízre szálló madarat követjük, nyomot hagy maga után, akár egy lökhajtásos repülőgép. Feloldódás a természetben, transzcendencia, finoman és érthetően.

A kislány a főszereplő a képeken, akkor is, ha nincs ott, vagy csak részleteiben ábrázolt. Ő a mozgás, és így kitolódik a pillanat, végig gondoljuk ennek következményeit, ő az, aki labdába rúg, A csodába!, minden lehetséges, nem ijed meg az átváltozástól, a labda vörösen izzó napkoronggá vált. A gyerek tótágast áll a Tóth Árpád sétányon, dehogy áll, cigánykereket vet, a fasor misztikus hangulata kíséri útját. A Király-lépcsőn csak lábait látjuk, a bokor kel útra általa, megszűnik földhöz kötöttsége. Mindent mozgásba hoz, akárcsak a Lufi képen. Nem látjuk a léggömböt, mégis magasra visz bennünket, a kislány tekintetét követjük, az ő szemével látjuk, ahogy felszáll, talán egyszer szét is pukkan, de még tartja egy vékony cérnán valaki, van kapcsolat. A szétpukkanás előtti csöndet halljuk. Parittya feszül A fák halála és temetése képen. A parittya már halott fa, csak lőni lehet vele, sebezni, fájdalmat is okozni, de jó érzés a mozdulatlan követ minél messzebb röpíteni, ha mi nem tudunk repülni. Egyedül játszunk. A székeken, padokon nem ül senki. Látszólag minden természetes a képeken, nincsenek szokatlan, meghökkentő elemek, ennek ellenére szürreális a hangulat. Nyulak futnak, őzek képe halványodik, ébredezünk, mint az olasz De Chiriconál, szobor figyel ránk, de nem hagyjuk el a nagy játszóteret. Mayer Hellával játszunk. Szeretné, ha mi is leülnénk a padra, székre, majd együtt ugrálnánk, indulnánk el a nagyvilágba, és még labdába is rúgnánk.

Kölüs Lajos

Egy peregrinus Budapesten

A festmények kislányalakja vándor, vagy jövevény lenne? Mayer Hella szabad ember, röghöz nem kötötten szólít meg bennünket. Közel visz a természethez, Vándorok 1–4., nincs riadalom, félelem, nem szállnak el a madarak. Az otthon szabadságát idézi meg, egy csipetnyi szomorúsággal. A gyerek egyedül játszik, vándorol, felfedez, még nincs sorsa, ennyiben sorstalan. Megy előre, árkon-bokrán át. A külvilág felé fordul, kitárulkozó lélek, egyben ez a magárahagyottság csapdája, saját erődre vagy kénytelen támaszkodni, nincs segítség, bármi is történjék. Az idő nem számít, nincs kényszere és szorítása, nem futunk az idő elől és az idő után sem. Időben vagyunk, azonosak önmagunkkal. A cipellő piros. Piroska az erdőbe téved, de nem a farkassal találkozik, hanem őzzel, szarvassal.

A Lufi című képen az apa és lánya közötti viszony kap jelentőséget, elharapott nyelv, torkunkon akadt szó formájában. A kislány követi az általunk nem látható lufit, és magának akarja. Az apa lezser mozdulata jelzi, tisztában van a gyermek akaratával. Mayer Hella spiritualitása tehát nagyon rejtett és összetett viszonyrendszerben jelenik meg. Nincs skatulya, ha rendet is látunk, a kompozíció térbeli rendezettségét, megkomponáltságát, a kihagyást, a rést, amely felidézi bennünk gyermekkorunkat, az akkori érzelmeinket és gondolatainkat.

A Zongoralecke 5. a csodák csodájára kérdez. Miért van szükség a kék bálnára? Az elhatárolódásunk a világtól csak időleges, az egybelátásuk teszi az embert olyanná, hogy szabad lényként nézhet önmagára, múltjára és jövőjére. Elvágyódás, átnézni valahova, elnézni valamerre, észrevenni, hogy nem a helyünkön vagyunk. A tengerszem messze van, elérhetetlen. A képen ott a fekete vonal, a határ, kép a képben, játszik el Mayer Hella a térrel, amely tágas, levegős, szabad, de most nem zongorázunk, ezt a tágasságot próbáljuk tüdőnkbe szívni, ott melengetni, mert a látott táj hideg és a tengerszem ellenére is rideg. A művész a hiány hiányát teremti meg. A széken senki sem ül. Nincs jelen az oktató. Hiányzik. A mesét nekünk kell folytatni, vagy kitalálni. A Király-lépcső című festményében egyszerre van jelen a misztikum, a titok, az elrejtés, eltakarás, a kislány lábát igen, de alakját nem látjuk. Külsőleg személytelenné és ezzel belsőleg személyessé teszi a figurát, feléleszti elsorvadt érzékeinket a kimondhatatlan megtapasztalásához. Jövünk valahonnan. De nem oda megyünk, ahova a lépcső vezet. Tudásunk véges, nem láthatunk, nem tudhatunk mindent előre.

Allúziót is látunk, A csodába!, mi végre a katonás láblendítés, amely egy rúgás kimerevített pillanata, a labda, az örök játszótárs már nincs is látókörünkben, a horizonton áll. Szapphó és Rilke labdája nem veszett el, változnak az idők, itt egy kislány labdázik, egyedül. A parkbani séták, a szobrok elevensége, megszólítottsága, közvetlenül semmiféle lidércet, rémálmot nem idéz fel, inkább elmosódnak a figurák, legyen az emberi vagy állati. Hella nemmel felel Rilke kérdésére: Mert ez az éjszaka, amelyben annyi minden kiáltott, / amelyben állatok hívják és széttépik egymást, / nem borzalmasan idegen-e számunkra? A magányról is szólnak ezek a képek, nem a gyermek magányáról, hiszen ő folyton mozgásban van, nem tudja még, mi az, hogy jó és mi az, hogy rossz. Nincs még bűnbeesés. Ezért különleges alkotások Mayer Hella képei, mert azt hitetik el velünk, hogy létezik az ártatlanságok kora. Ennek van világa, vagy inkább övé a világ. (Goethe). A természet részei vagyunk. Hella játékra hív, ott a labda, dobd vissza, hogy az a lemenő nap, és éget, forró? Légy kreatív és innovatív, a megoldást keresd, és ne a kifogásokat. Ki a szabadba, és emlékezzünk rá este, hogy milyen volt. Még akkor is, ha közben majd sok peregrinussal találkozunk. Talán azért, mert mindnyájan azok vagyunk. Vándorok.