PARS POETICA – Szabó Imola Julianna

PRÓZA

A szavak tompán, bénultan ülnek a mondatokban. Nem húzzuk őket közel. Hallgatunk.

PARS POETICA

Szabó Imola Julianna

Volt egy szó

Giligalagonya. Anya elalvás előtt mesélte. Giligalagonya erdő, giligalagonya házban…

Múlt és jelen lett ez az egyetlen mondatrész. Onnantól mindent szavakkal színeztem,építettem és romboltam. Varázsolni tanultam és némítani. Hallgatni. Kisházat gyúrni főnévből és igékkel költözni a pincébe. Kertet rajzolni melléknevekkel és csillagokat kaparni ragokkal. A szavakban élek olykor. Formájuk és alakjuk van, igazságuk és rendjük. A világnak már kevésbé. Nem is kellenek neki az igaz szavak. Gyöngyök gurulnak a viaszkos vásznon, csomókká nőnek a szabadság nyakán. A szavak tompán, bénultan ülnek a mondatokban. Nem húzzuk őket közel. Hallgatunk. Nézzük a lassú leépülést, az elmúlást, a szétszakadt lánc apró szemeit. Lehunyt tekintet. Ahogy a világ befelé némul, mint egy kivágott erdő. A nyomok jéghideg felülete, járatlan ösvények.

Volt egy szó. Éjszaka elalvás előtt mondogattam. Hátha felemel, megrajzol és elrepít. Valahova. Oda.

A lány

Kiszíneztem a szalvéta szélét. A vonalak egymásba tekeredtek. Nem tudok házat, se embert rajzolni. Nem érdekelnek a valós lények. Vajas kenyér. Alig eszem. A szomszéd lánynak hatalmas esernyője van. Mustárzöld. Alig bírja tartani a nagy szélben. Összezárja, majd kinyitja a kapuban. Nekem a vacak műanyag esőkabát. Nem véd még magamtól se. Belül ázom. Lassú és kövér villámlások cikáznak a csontok között. A szomszéd lány későn jár haza. Hallom, ahogy a telefon elnyeli a száját. Hang nélkül záródik a fájdalom mellé. A falak nem fogják a zajt. Majd egy reggel üvöltés. A színes ceruzák beletörnek a papírba. Tombolva repül belőle a sok bánat. Az esernyőjére gondolok. Soha nem hagyja el. Akkor se, ha csak alatta esik igazán.

Úton

Meztelen szemek. Kimosott gombok. Kabát nélkül a szélben, test nélküli ruha. Árnyékok lógnak a fal hűvösén. Szövik a szavakat a fogasra. Távolság, közelség. A körvonalad hímzése. Kibomló arcodról szétfolyó emlékek. Kisolló. Csomók. Pókhálók fényszerű szövete. Varródoboz a szoba. Fekszem, mint egy tű. Nézel a halovány fényben. Keressük egymást, mint cérnavég és tűhegy a remegő kézben.

Mert nem létezel, mert nem létezhetsz. Szétgurult álmaink fűzögetjük. Eltépett szavak mentén az öltés. Hátha megérti valaki, amit magunknak is nehéz. A szakadást, a foszlást. Az időt, ahogy tekeredik az arcon. Tűszerű ujjak, téves járatok. A bőr, mint egy ruha, maga alá gyűri a bánatot. Az arcod rajzolom. Puha fonal a nyál fénye. Ha meghalsz se varrhatsz már össze.