VALAHOL BRASSÓN INNEN – Szőke Imre Mátyás novellái

PRÓZA

Karola húsz év körüli, nehéz csontú, kicsattanóan egészséges lánynak tűnt. Úgy éreztem magam mellette, mint valami buddhista szultán, aki egyáltalán nem érti, miért épp neki mesélik az ezeregyéjszaka meséit. Egymás után rendeltem a málnaszörpöket. Senkit nem akartam lefejeztetni.

VALAHOL BRASSÓN INNEN

SZŐKE IMRE MÁTYÁS NOVELLÁI

BÜFÉKOCSI

Végül megismerkedtem a francia lánnyal. Illetve ő velem. Addigra sokat szájharmonikáztam, hangosan, feltűnően, érthetetlen okból. Azután a füzetemet vettem elő. Kezdtem volna jegyzetelni, de két-három mondat után fütyültek felém. Fölnéztem, és ő volt az. Hosszú, szőke haj, gödrös arc, meztelen karok és lábak. A bokáin véraláfutások és sebek. „What do you write? – kérdezte. – Your memoires maybe?” „Yes, yes.”
Éjszaka, tök sötétben vonatoztunk Erdélyen át. Aradon megnézték a papírjainkat, azután szóltam a többieknek: lehet dohányozni a büfékocsiban. Hatan-heten máris odahagytuk a szűkös hálófülkéket, azzal a szent elhatározással, hogy inkább emitt éjszakázunk, sűrű füstben, kocsmai hangulatban. Két asztalt foglaltunk el, kávét és söröket rendeltünk, elégedetten dőltünk hátra. Román vonat, fucking kéjmámor, sweet Hungary is behind us. Hamutál helyett minden asztalra vízzel telt műanyagpohár került, és mi két ujjal, elegáns mozdulattal ejtettük beléjük a csikkeket, győztesen és lazán, ahogy spicces nők dobálják padlóra a használt condomot.
Jobbra tőlünk, magasított asztalnál ült a francia lány, zsibbadó lábát néha fölfektette a szomszéd ülésre. Pihentető terpesz. Ilyenkor vagy teljes csend támadt a kocsiban, vagy én nem hallottam semmit éppen. Mellette nyírt hajú, óriás-kék szemű, kövérkés fiú ült fekete pólóban. Vörösbort ittak és mosolyogtak. Azután mosolyogtak, váltottak pár szót franciául, és vörösbort ittak. Nemsokára vézna, barna hajú férfi csatlakozott hozzájuk, angol nyelvre tértek át, koccintottak, vörösbort ittak, mosolyogtak. Fogalmam sincs, honnan tudom mindezt. Elvileg hosszú, elmélyült beszélgetésbe keveredtem a kisprózában rejlő lehetőségekről, és további fejlődésem lehetséges irányairól a szuggesztív hangú szerkesztővel.
– Nem biztos, hogy a regény ...
Sokat gondolkodom – szakítottam félbe –, ki lehetne hős ebben a mai világban? Egyáltalán. Mert egy regénybe hős kell, nem? Aki köré szerveződnek a dolgok. De legfőképpen: aki változik. Nem tudom, te láttál-e ilyet mostanában. És most nem arra gondolok, hogy elzüllött vagy tönkretették a hülye szokásai. Hanem az alapállásra. Emlékszel, mit ordítottam a helyes alapállásról, amikor összegyűltünk műhelyezni az Erdősorban? „Amíg azért jógáztam, hogy le tudjam szopni magam, addig nem működött!” Beszélgettünk a keleti gondolkodásról és mindenki azt hitte, hogy viccelek – még én is. Jót nevettünk. Pedig ez kurvára komoly, szerintem. Ki és miért jógázik errefelé mostanában. Kérhetek egy cigit?
Készségesen nyújtotta felém a dobozt. Kivettem egy szál valódi cigarettát, és élvezettel rágyújtottam. Előttem az asztalon fél pakli Sláger hevert, dohányszemét barna csomagolópapírban. Egész kartonra valót hoztam magammal az útra, de már most se bírtam ránézni. Balra tőlem a francia lány rózsaszín talpa világított és rázkódott finoman a magasban.
– Nem biztos, hogy a hős … – kezdte újra a szerkesztő.
Rekedtes, mély hangját szívesen hallgattam volna, mégis kénytelen voltam félbeszakítani.
– Hát persze, hogy nem. Jól tudom, mire gondolsz. Mi, a kibaszott tömeg csak vagyunk, mint a növények, és megtörténnek velünk a dolgok. Történetünk kábé annyira monumentális, mint ez a hamu itt a cigi végén. Vajon lesz-e belőlünk pénztáros a Tesco-ban, vagy gondnok valami sötét bérházban? Sikerül-e összekapaszkodni valakivel éjszaka? Emlékszem, hogy dicsérted azt a kis novellát Margitról. Beszélgetek egy rákos nővel, és tulajdonképpen nem történik semmi. Csak ez a növényi létezés. Rákos, de adott pillanatban ez éppolyan rohadtul jelentéktelen meg természetes, mint az, hogy megiszik egy pohár vizet. És majd meghal. Mégsem ez a legérdekesebb benne, hanem, hogy már egy évvel a betegsége előtt azt hajtogatta, semmi kedve élni. „Életem egyetlen értelme, hogy van egy gyönyörű lányom, és nekem innen már se előre, se hátra”. Amúgy gondnok egy sötét, belvárosi bérházban. Vállalkozó.
– Na, például ez lehetne a  …
– És ettől rettegek én tulajdonképpen. Hogy csak itt pofázok össze-vissza, de közben élet-halál dolgok úgy dőlnek el bennem, hogy nem is tudok róluk. Érted? Nem is vesszük észre, hogy mennyire képtelenek vagyunk odafigyelni magunkra, másokra …
A redaktor egyre szomorúbban tekintgetett körül a büfékocsiban. Az ablakon nem tudott kinézni, arrafelé csak a tükörképünket ringatta a sötétség. A sosem látott, misztikus erdélyi tájakból ennyi jutott egyelőre. Kértem tőle még egy cigit.
– Tudod, mitől kattantam be annak idején? – kérdeztem. – És hogy mitől gyógyultam meg?
Sietősen felhajtotta az utolsó korty kávét, magához vette a maradék ásványvizet, és szabadkozott, hogy ideje visszamennie a hálókocsiba. Tényleg fáradtnak tűnt.
– Majd még beszélgessünk a regényről, ha ott leszünk fönn – mondta búcsúzóul.
– Feltétlenül – bólogattam –, feltétlenül.
Előkotortam a füzetemet, és nemsokára hallom: halkan fütyöl a francia lány.
– What do you write? Your memoires maybe?
– Yes, yes – feleltem, és sóváran néztem végig sebes lábain.
Az előttem heverő üres füzetbe ennyit írtam fel: „Télen síparadicsom. Valahol Brassón túl.”

KAROLA

Karola nálam aludt. H. lepasszolta Z.-nek, aki magával hozta a Klubba, és letette mellém a kanapéra. “Nálam nem alhat, ott az asszony.” Pedig Karola tisztességes lány volt, aki nem egyezett bele csak úgy, hogy bárki ismeretlen magához vegye. Engem is megkérdezett előbb, úriember szoktam-e maradni ilyen helyzetekben. Mielőtt föltette ezt a kérdést, háromszor okádott a vécében. Annak előtte hosszan zokogott a vállamon.
– Biztos lehetsz benne , mondtam neki, hogy nem akarok visszaélni a helyzeteddel.
Karolából egész éjjel folyamatosan ömlött a szó, és nemcsak azért, mert közben tök részegre itta magát, hanem – mint bevallotta – születésétől való, ösztönös kényszer vitte rá. Lazán fűzött, homályos történeteinek lényegét három pontban foglalnám össze:
1. Karola férjnél van.
2. Mélyen vallásos.
3. A férje olyat tett vele, aminőt még soha senki, így hát most nem kívánkozik haza.
Rövid ismeretségünk sajnos nem győzött meg arról, hogy történetei minden pontban fedik a valóságot. De ha mégis így volt, akkor Isten bocsásson meg nekem, Karolának és a férjének is.
– Azt mondtad, férjnél vagy. Hol van a jegygyűrűd? – kérdeztem.
– Ekcémás a kezem, képtelen vagyok hordani.
Mindenre volt válasza.
A bőrbetegséget leszámítva, Karola húsz év körüli, nehéz csontú, kicsattanóan egészséges lánynak tűnt. Úgy éreztem magam mellette, mint valami buddhista szultán, aki egyáltalán nem érti, miért épp neki mesélik az ezeregyéjszaka meséit. Egymás után rendeltem a málnaszörpöket. Senkit nem akartam lefejeztetni.
De lassan kirajzolódott előttem egy deklasszált férj képe. Karolánál sokkal idősebb, szegény és gőgös férfi, amolyan lakótelepi hedonista, aki nemrég költözött vidékre fiatal arájával, és gyakran álmodozik csoportszexről. És volt valami, amit a maga nyers valóságában, a házasság intim keretei között akart kipróbálni végre. Egyik este tehát dörmögések és gyöngéd unszolások közepette megkötözte Karola kezeit, és föltette a régóta esedékes kérdést:
– Na, akkor most seggbe dughatlak?
– És te … nem akartad? - kérdeztem Karolát vigyázva, óvatosan.
– És én … nem akartam – felelte kifürkészhetetlen arccal.
– Akkor tehát most elválsz tőle?
– Sohasem fogok elválni tőle.
Ezelőtt és ezután is záporoztak rám a hol erre, hol arra kanyargó történetek, amelyek majd mindegyike szexuális tartalmakat hordozott. Órákig biliárdozott egy lánnyal, akiről kiderült: leszbikus. Máskor meg technódiszkóban szórakozott, és megtudta két fiúról, hogy azok melegek. Ő, a maga részéről sohasem fogja megérteni, hogy lehet valaki ... buzi. Mert őt valamiért mindig is az olyan pasasok vonzották, amilyen a férje. Talán nem helyes, de így van.
Szédültem. Péntek este lévén tömeg verődött össze a Klubban, sűrű füst vett körül minket. Már tudtam, H. elérhetetlen, Z. lelépett, és Karola alig várja, hogy meghívjam magamhoz. De még nem ajánlottam fel. Arról faggattam ezt a nagy testű, mégis formás lányt, miért nem válik el, vagy miért nem tesz feljelentést, ha egyszer úgy érzi, megerőszakolták. Úgy nézett rám, mintha nem ezen a bolygón élnék. Először is, szereti a férjét. Másrészt pedig kereszténynek vallja magát, és a keresztényeknek nem olyan könnyű a válás. Harmadrészt viszont nem akar hazamenni. Ez van. Nagyon remélte, hogy legalább vendégágyam vagy matracom akad, amin elalhat.
Rövid szünetet tartottunk, míg lement a mosdóba. Amikor visszajött, kért még bort magának, elhelyezkedett a kanapén, hangját némileg lehalkítva folytatta a mesélést.
– Az a legrosszabb az egészben, hogy volt benne jó is.
– Tényleg?
Közelebb húzódott hozzám, és az este folyamán először kíváncsian nézett rám.
– Azt mondják, vannak olyan nők, akik szeretik az ilyesmit – sóhajtotta, és lesütötte a szemét.
Ekkor én, a botcsinálta szultán így szólottam hozzá:
– Hát igen, lehet azt élvezni, csak jobb, ha síkosítót használ az ember.
Gyakorlatias mondat volt, az empirikus megközelítésből fakadó hűvös, tárgyszerű üzenet, melynek felvilágosító jellege szerintem tagadhatatlan. Azt gondoltam, ha valamivel hozzá kell járulnom Karola házaséletének reformációjához, a hedonista férj által támasztott igények legalább konstruktív felfogásához, hát ez a visszafogott intelem alkalmas lehet rá. De tévedtem. Karola zokogni kezdett. Először a vállamra dőlt, majd miután tétován átöleltem, egész a mellkasomig furakodott, s vagy húsz percen át megállíthatatlanul, rázkódva sírt. Szemben, az asztalunk másik oldalán ülő fiú elkerekedett szemmel nézett felénk.
– Semmi baj, mindjárt megkönnyebbül – jelentettem ki, és demonstráltam, mennyire kézben tartom a helyzetet. Karola térdére téve a kezem, őserőt és magabiztosságot sugároztam. Mintha pontosan tudnám, mi történik, s mintha legalább is minden nap levezényelnék egy ilyen életformáló megkönnyebbülést. Mintha a pulóveremet is eleve könnyszálakból és fájdalmas emlékek vérplazmájából kötötték volna.
Karola szipogott kicsit, s még mielőtt újra magával ragadta a csuklások és rengések ereje, a következőt suttogta készséges mellkasomba:
– Azt hiszem, én nagyon, nagyon szűk vagyok ... ott.
És csak zokogott tovább.
Jött a hajnal, és valóban elmentünk hozzám. Átadtam neki a matracot a galérián, én meg lent, kiszolgált kanapémon próbáltam elaludni. Karola ekkor már egész jókedvű volt, a sírhatnékja is elmúlt, felszabadultan csacsogott odafent. Egyszer aztán félbeszakítottam, és elalvás előtt összegeztem a hallottakat.
– Nem akarsz válni, szökni, de hazamenni sem. Ez aztán a kurva nagy patthelyzet, mondhatom, beszorították a királyodat rendesen.
Karola hisztérikusan fölnevetett.
– Úgy érted, hogy az én kényes, gyönyörű, szűz fenekembe.
Másnap, amikor már ettünk valamit, kávéztunk és nyújtózkodtunk, Karola megkérdezte, vajon legközelebb is alhatna-e nálam. Azt válaszoltam, hogy nem. Homályos érzés támadt mindkettőnkben.
– Miért nem?
– Minden eddigi szívből jött – mondtam –, de nem akarok képmutató lenni. Nem tudom, hogyan reagálnék legközelebb.
A villamoson egymással szemben ültünk, Karola felhívott valakit, de az lerázta őt. Tanácstalanul nézett a telefonjára. Felhívott valaki mást, de az is lerázta. Kinézett az ablakon, már nem akart mesélni.
– Szerinted most mit tegyek? – kérdezte a Blaha Lujza téren, ahogy megálltunk elköszönni.
– Ha van hová hazamenned, akkor menj haza – feleltem.
Úgy tűnt, mintha valamit még mondani akarnék, Karola készségesen állt, figyelt.
– Igen?
– Nem, semmi.
Elindultam a Klub felé, zsebre tett kézzel, felhúzott vállakkal. Hideg, ködös idő volt. Húsz méter után visszafordultam, mégiscsak megadni Karolának a telefonszámomat, és engedélyt adni rá, hogy olykor nálam aludjon. De már eltűnt, fölszállt egy másik villamosra.

BÉKÜLÉS

Nelli most nem volt gyönyörű. A feltűzött haj kevéssé állt jól neki, plusz okostojás-szemüveget viselt, és egyáltalán, szeptember volt már, baljós, halovány fények, kardigános idő.
Meglepődtem, amikor elém toppant. Egy Le Biscuit nevű hely előtt ácsingóztam éppen, odabent felolvasásra készültek ismerőseink, én meg azon tűnődtem, vajon szabad-e dohányozni a keskeny teraszon, ahol egymás mellett, üresen állt négy asztal, szorosan melléjük támasztva kék-fehér székek. Aznap délelőtt már csalódnom kellett egy csinos, kihalt cukrászdában; ott megtiltották, hogy a kitett asztalhoz ülve rágyújtsak kávézás közben. „Csakis öt méterre az üzlettől” – szabadkozott egy vézna, formaruhás hölgy.
Nelli persze rohadtul gyönyörű volt így is. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne szélesen vigyorogva köszönjek rá, ami sajnos csak félig-meddig sikerült; épp annyira, hogy nyilvánvalóvá tegyem: öregedő balfék vagyok, és nem haragvó férfi. „Szervusz!”
Két nappal korábban a következőket írta sms-ben:
„Kedves Vid! Tudom, hogy tegnap nagyon modortalan voltam veled, túlmentem minden határon, semmi okot nem adtál rá, hogy így viselkedjek. Remélem, meg tudsz bocsátani. Nelli”
Ja, hát kurvára megsértődtem. Szuicid őrjöngésem tetőpontján leültem egy kocsmában, és hibernáltam a Facebook-profilomat. Úgy véltem, ez elegánsabb módja az önpusztításnak, mint ha hideg vasat döfködnék a hasamba és a padlóra ereszteném a beleimet – de okosabb és feltűnőbb is.
Nelli most odalépett hozzám, két puszit nyomott az arcomra, amit én egyfelől megengedtem, másfelől erősen kontrollált mozdulatokkal, merev nyakkal, hűvös ajakkal viszonoztam. Bal tenyerén üres fél gesztenyehéjat, meredező tüskéket emelt az arcom elé.
– Látod?
– Gesztenyehéj – mondtam tompa hangon.
Azután félrekaptam a fejem, fölnéztem a szemközti ház szemérmetlen, repedező homlokzatára. Nelli, ha kivágott szívet egyensúlyozott volna a tenyerén, a látszat szerint az sem érdekelt volna.
– Nyúlj bele, milyen finom a tapintása ott belül!
Mutatóujjam hegyét vonakodva érintettem a gesztenyehéj belső falához, közben összevontam a szemöldökömet, arcomon enyhe undor és szemrehányás tükröződött, mintha döglött kaméleon tetemét kellett volna böködnöm.
– Kibaszottul selymes – mondtam.
Nelli lehorgasztotta a fejét, és odébb ment tőlem úgy másfél-két méterre. Most, hogy nem látott, rajongva néztem rá. Nemcsak karcsú és szomorú és tizenkilenc éves, de a legnagyobb tehetség, akivel valaha dolgom volt. Bentről, a kávézó üvegfala mögül mosolyogva intettek neki a felolvasásra készülő lányok. Vele egykorú mind, évfolyamtársak. Visszaintett.
– Ihatnánk egy kávét itt a teraszon – mondtam hivatalos hangon –, már ha megengedik, hogy rágyújtsak.
– Nincs pénzem – mondta Nelli.
– Nekem sincs.
Igazított egyet a szemüvegén.
– Illetve van, de most nagyon be kell osztanom.
– Akkor a vendégem vagy. Kávét kérsz? Vagy sört?
Fájdalmas-megvetően fintorgott egyet, mintha a sör valamikor, nem is olyan régen, mélyen megbántotta volna.
– Nem kell sör!
– Biztos? Pedig szívesen …
– Te mindig kávét iszol, és én most iszom veled egy kávét!
– Oké.
 A Le Biscuit belül tágas, elegáns helynek bizonyult. Amint masíroztam befelé, az egyik költőcsajszi éppen fölnézett a laptopja mögül, nagyvilágian rákacsintottam, azután megkerestem a pincért, és két hosszú kávét rendeltem a teraszra. Amikor visszatértem, Nelli már az egyik kék-fehér széken ült, feszülten, összezárt térdekkel, és dohányzott; nem érdekelte, hogy szabad-e vagy sem. Egy ideig mindketten csak bámészkodtunk és hallgattunk. Azután pikírt megjegyzéseket tettünk a szemközti házra, és az egész elhanyagolt, lehangolóan málladozó Frankel Leó utcára.
– Sosem értettem, mi olyan nagy szám ebben a Budában – mondta Nelli.
Azután minden átmenet nélkül rám förmedt.
– Ugye tudod, hogy tiszta szívemből szeretlek, és soha, de soha nem akarnék helyetted mást … apu!
Szerettem volna átölelni, de nem engedte.
– Igen, tudom – mondtam bizonytalanul. – Én vagyok a világ legrendesebb apukája.
Nelli maga elé tette a fél gesztenyehéjat az asztalra, és hamutál helyett kezdte használni. Összeégette a belsejét, megnyomorította benne a csikket, majd a kész művet áttolta elém.
– Akkor ne mássz rájuk! – kiáltotta. – Ne csorgasd a nyálad a barátnőim után!
És sírt. És elfutott.

A novellákhoz Flor Garduno, Martin Munkácsy és Fejes László fotóiból készítettünk montázst..