A hónap költője – Zalán Tibor – Papírváros 3 – második rész

Részletek egy lassúdad regényből

második rész

Nincs több történet. Nem mozdul, pedig hallja. Fekszik, hallgat.
Hozz nekem pálinkát!
Nem mozdul. Fekszik, hallgat. Testén még az ő verejtéke fénylik. Hogyan fénylik a verejték a félhomályban? Az is lehet, csak a verejtéket látja, alatta a másik testét nem is. Az emlékét látja, rajta a verítékét. Az emléken. Mindegy.
Már nem is lesz.
Nem válaszol erre sem. Fekszik hanyatt, úgy, ahogy hagyta, ahogy lefordult róla az előbb, de már elmúltak testének a hullámzásai, csak onnan sejti, hogy él, lassan fel-alá emelkedik a melle. Tehát, mégis látja. Ha a testét nem is, legalább az emelkedését. De akkor hogyan nem látja őt magát, mégse?
Nem lesz több történet. Hallod?
Hallja. De nem válaszol erre sem. Fekszik mellette, a szeme talán tágra nyitva, a plafont nézi, vagy arrafelé néz, és nem lát ott fent semmit. Egy plafonon nincs mit látni, egy plafonon a csillagok is legfeljebb odafestettek.
Mindent megéltem, mindent megírtam. Hozz nekem pálinkát!
Nem. Csak ennyit mond.
Nem. Szinte ki sem nyitja a száját, szinte nem is hallatszik ez a nem. Pedig hallatszik. Elég volt. Ez is hallatszik. Mire mondja, hogy elég volt? És miért nem megy pálinkáért? Mi nem? És miből volt elég?
Felül, és gondolkodni próbál. Azóta nem gondolkodott így, valamin valahogy, mióta bezárkóztak ide ketten, behúzták a függönyöket, és éltek. Vagy nem éltek. Lehet, csak olyanszerűen, úgy csak, mintha. Tértelenségben, időtlenségben. A semmiben tehát, ami okkal felcserélhető a mindenséggel, de az utóbbi nagyon patetikusan hangzik, ezért ezt el is veti. Legalább megpróbálták. Szeretkeztek, ettek, ittak, szeretkeztek. Szenvedély, mondta neki, ez a szenvedély, magyarázta neki, a szenvedély, amelybe bele fogunk mindketten halni, suttogta bele kialvatlan szájába. És a lány akkor sem válaszolt rá semmit.
Milyen nap lehet? Milyen napszak? Hányszor hozott már neki pálinkát, hányszor lépett ki érte az ajtón, fázékonyan összehúzva magán vékony kabátját, hányszor, mióta itt vannak? Milyen évszak van? Talán ősz, mert hideg van kint, de még nincs tél, mert nem esik a hó. Ebben meg még logika sincs.
Faszom a hóba! Az őszbe. A télbe. A logikába.
Feláll. Nehezére esik a felállás, szédül, karjait, mintha kötélen egyensúlyozna, kétoldalt mereven eltartja magától, elszédeleg a székig, ahová a holmiját beköltözésükkor ledobálta. Kitapogatja az egymásra gyűrődött ruhákat, meztelenségére húzza rá a nadrágját, megbüdösödött pólóra cibálja fel a dzsekit. Belenyúl a zsebébe, ujjai papírpénzekbe markolnak. Rendben van. A kulcs belül a zárban, kikulcsolja az ajtót, visszanéz, a kintről beömlő folyosói villanyfényben felragyog egy lánytest a gyűrött, szétdúlt kék ágyon. Őt nézi, mond valamit, de nem érti. Rákulcsolja az ajtót.
Csak az utcán veszi észre, hogy mezítláb van. Hogy a faszban maradt el a cipőm? Az aszfalt koszos és hideg, nem érdekli most ez sem, valahogy jól is esik, hogy minden ilyen. Kint és idegen. A kocsma nincs messze, odáig kibírja cipő nélkül. Hajnal lehet, vagy alkony, füstöl a levegő, az ég szennyes, nem látni rajta se Napot, se csillagot. Ótvaros egy ég! Leszegi a fejét, a földet nézve megy.
Ne menj el,
hallja a lány hangját. Ezt még akkor mondhatta, amikor kilépett a szobából. De csak most jutott el az agyáig. Akkor is eljön, ha ott meghallja, persze. Az ajtóban. Ha menni kell, akkor menni kell. A pálinka egy idő után szólít. Bemondja magát az ember életébe, mint a pontos idő.
Milyen szép volt ott az ágyon, dobálódik az agyában a kép, ahogy feküdt, nézett, és kinyitotta a száját. Iszom egy pálinkát vörösborral, aztán visszafekszem mellé. Oda, bele a derengésébe.
Az utcán nem járnak, tántorog, nincs is miért egyenesen járnia. Ezért csak arra ügyel, hogy el ne essen. Nem esik el.
Nem bírom így tovább,
hallja a lány hangját. Talán ezt is mondta. Mielőtt kilépett volna az ajtón. De ez a mondat is csak késve hatol el a tudatáig. Ha még van tudata. Valamije csak van, mert valamibe belehatoltak a szavak. Halkan mondta a lány, lehet, hogy nem is mondta. Annyira halkan. Épp annyira halkan, hogy ezt most ő, később, még meghallja.
Valami üvegbe lép, mert éles fájdalom hasít a talpába. A piac kerítéséhez támaszkodik, fölemeli a lábát, zöld üvegszilánk áll ki a talpából. Nem gatyázik, egy mozdulattal kirántja, fröccsen a vér a nadrágjára, az aszfaltra, fáj, jól van. Hadd fájjon! Addig legalább érez. Vérzik. Hadd vérezzen! Azért el tud menni a kocsmáig. Lépeget, visszanéz a megtett útra, sötét foltokat hagy maga után. A csuklójára pillant, de nincs rajta óra. A telefonja sincs a zsebében. Hogy hajnal van-e, vagy alkonyat. Azért, jó lehet az ilyesmit tudni. Vagy nem mindegy? Mindegy. Úgyis csak az van, amit megír. Mondjuk, most a hajnalt írja.
A piac kerítésén túl pakolnak. Akkor hajnal van. De, ennyi erővel, lehet alkonyat is. Pakolni akkor is szoknak. Mindegy. Olyan mindegy, nem, kérdezgeti magától a sarki kocsmáig.
A pult mögött rejtvényt fejt a csaposlány. Vérszegény teremtés, állandóan köhög és kedélybeteg. Csak felnéz, nem kérdez semmit. Kitölt még egy-két kockát az újságban, kelletlenül feltápászkodik, kis pohárba buggyant egy deci pálinkát, egy nagyobba három deci bort, eléje tolja a bádogpulton. Remeg a keze, amikor magához veszi őket, a sarokba ül, ahová a lánnyal szokott, szokott volt, írnák a rosszabb regényekben, az ajtó mellé, amelyik az udvarra nyílik. Ezen át jönnek a piac felől az árusok melegedni, meg a piáért. Ráhajol a pálinkára, egyetlen korttyal issza meg. Törköly, ez még igazi a sok pancs között, az még nem párlat. Hiszi, bár tudja, hogy nem. Érzi, amint az alkohol végignyargal lefogyott testén, megrázza, mint az áram. Legyengült, ismeri be. Mikor evett utoljára? Mikor ettek utoljára? Ettek? Lehet, hogy kellene vinni valami kaját neki. A lánynak. Hátha éhes. Ő se mozdult ki azóta. Mióta? Hát, azóta.
Nyúlánk teremtés jön az asztala felé fehér rövidnadrágban, fehér blúzban, kis patyolatreklám, már majdnem rámosolyog, de mögötte nyomakszik egy kopasz fickó, egyik kezével a lány csípőjébe markol, a másikban a vécékulcsot forgatja egy madzagon, ahogy a slusszkulcsot szokták jártukban-keltükben a nagymenők, és valamit egyfolytában sugdos a fülébe. Évődnek, röhögcsélnek. Kimennek. Utánuk néz az ajtó üvegén át, mindketten bemennek a szemközti udvari klozet női részlegébe. Nem hisz a szemének. De nem is érdekli. De, mégis érdekli. Azok ott, ketten, a női klozetban… Ezt ő írta meg, így, ő ezeket, a szemközti női klozetban, pedig ezt nem akarta megírni. Ezt épp nem.
Magának hol a cipője? Fölnéz. Nagydarab, kövér ember áll előtte, a piacról ismeri, fehérneműt árul.
Köze? A fickó sértődötten megrázza a fejét, és elszuszog a pult irányába. Váratlanul megfordul.
Megfázik így, ember! Meg van hülyülve? Mezítláb, ilyenkor!  Nem válaszol. A szemközti szék felé ejti el a fejét. Itt szokott ülni a lány. De most nem jött el vele. Talán elfáradt. Aludni akar. Pihenni. Erre eddig nem is gondolt. Elfáradni, aludni, pihenni. Aludni, elfáradni, pihenni. Pihenni… Ennél is jobban elfáradni…
Amazok nagy sokára kijönnek a női vécéből. A lány nevet, az udvaron csatolja be övét a nadrágján, a fiú is kint húzza fel a sliccét. Demonstrálnak, pedig nem látják, hogy ő látja őket. Vagy éppen hogy látják, s talán az izgatja mindkettőjüket, hogy kileste a titkukat. Bejönnek, tolakodón a lány arcába néz. Nem néz vissza. Gimnazista lehet, tiszta, szelíd, ártatlanka arc. A fiú már ismét darabos, vagy inkább nyers, de lehet, csak azért gondolja most ennyire parasztnak a kölyköt, mert ő volt bent a lánnyal a női vécében. Bent voltak. Állva, falhoz felhúzott lábbal, a vécétetőn ülve, az ölébe ültetve, a lánytestet előre hajtva, az ajtóhoz támasztva, beletépve a hajába, kavarognak a gondolatai, de egyiknél sem ragad le igazán. Rájön, hogy nem is érdekli. A fickó a biliárdgolyókat lökdösi a zöld posztón, a fehér sortos lány valami sorozatot kezd nézni a tévében, háttal a partnerének, a kövér, mit sem törődve velük, issza a fröccsét.
A pulthoz támolyog, a csaposlány ismét kitölt egy deci pálinkát és három deci bort. Nem megy vissza az asztalhoz, csak visszanéz. Mintha ott derengene a lány a szokott székén, el is mosolyodik feléje. Visszafordul. A vörösbort issza meg előbb, aztán a pálinkával szétcsapatja, a rejtvényes vérszegény mond valami összeget, egy marék papírpénzt szór az asztalra, az kiszámolja, ami neki jár, a többit visszatolja a férfi elé. Tanácstalanul bámul a vékony arcba, azután egy ötszázast vet oda neki. Nem köszöni meg, bólint, visszaül a rejtvényéhez.
Ilyenkor már járjon cipőben! A lány, a női vécéből, a tévét nézi, a fickó, a női vécéből, egykedvűen lökdösi a biliárdgolyókat. Mióta visszajöttek, még egy szót sem szóltak egymáshoz, villan az agyába, de el is hamvad rögtön a felismerés. Nincs jelentősége, kóbor numera, van ilyen, kár a villanásokért. Akkor minek van jelentősége? Feldereng az ágyon a lánytest, az övé, a birtoka, tulajdona, édene, elrablott boldogság, a boldogsága.
Hazafelé már nehezebben boldogul a járással, a talpa érezhetően bedagadt, de lehet, a pia lökte meg, attól mozog ennyire nehezen. Néha megáll, meg kell kapaszkodnia a kerítésben. A piac szürkületébe már egészen sokan mászkálnak bele, hajnal lehet, egyszer majd a nap is felkel, ha tényleg hajnal, biztosan fel fog kelni. Ha lehet még hajnal.
Egyszer majd a függönyöket is elhúzzák… Félelem fogja el.
Csak el ne húzza a függönyt, mert akkor meglátja kint a fényt, és elmegy! Erőt érez a testében, meggyorsítja a lépteit. Haza kell érnie, mielőtt elhúzná a függönyt!
Kikulcsolja az ajtót, megnyugszik, bent homály. A mindig, a mióta homály. A szoba ajtaja csukva. A konyhában dobja le a kabátját a földre. Hozhatott volna virágot is. Neki. Honnan? Virágot. Neki. Lassan nyitja ki az ajtót, hátha alszik… Hátha elfáradt, hátha pihenni akar. Nem látja az ágyon a verejték csillogását. Minden verejték felszárad egyszer. Nem látja az ágyon a testet. Minden test felszárad egyszer. Eltűnik nyomtalanul… Megrémül. Felkapcsolja a villanyt. Az asztalon mosatlan edények leégett gyertyacsonkok, a földön üvegszilánkok, eltört poharak, szétdobált, elhasznált papír zsebkendők. A talpából szivárgó vér sötét foltokat hagy a szőnyegen. Nézi őket. Szépek.
A lány teste lelóg az ágyról. Felöltözött, amíg a kocsmában járt, fehér pulóvert húzott magára és világos farmernadrágot. És nincs rajta még cipő. Alszik. Ijeszti a póz, ahogy ott lóg, le az ágyról, ahogy hidegen lelóg. Körülötte szétszórt üres orvosságos üvegek, kifosztott gyógyszeres fóliák tömege. A melle nem emelkedik, és nem is süllyed. Talán csak egy kicsit. Talán kicsit még él. És nem érti. Nem képes megérteni, hogy most mi van. Akkor most mi? Nem mer hozzáérni, nem tud közelebb menni hozzá. Fölveszi a földről a telefont, kutat nehéz agyában, mentők, telefonál, mentők, bemondja a címet,
lehet, hogy halott, mondja, a vonal túlsó végén valaki szentségel. Az ajtónak támaszkodik, lecsukódik a szeme, szédül, nincs elhúzva a függöny, nem mehetett el… Elalszik.
Valaki veri az ajtót és ordít.
Mit akarnak? Mentők! A francba magukkal! Nyissa ki az ajtót, mert betörjük! Nincs mentőkre szükségem! Nyissa ki, mert rendőröket hozunk! Kikulcsolja, félrelökik. Fehér köpenyes emberek rontanak át rajta, be a szobába, fölkapják a lányt,
hol a fürdőszoba, ki maga, álljon már félre a kurva anyjába magának, ki állat maga, menne utánuk, de valaki a szekrény ajtajához szorítja,
itt maradsz, baszd meg, fáj a szorítása,
ezt csak én írtam, ez nem történik meg itt, motyogja,
maguk az én novellámba jöttek bele, maguk nem szereplői a történetemnek, megpróbálja kiszabadítani magát, de szorosan fogják a karok, aztán végignézi, ahogy elviszik a lányt,
minden ilyen megdögölhetne, mondja az utolsó, aki kilép az ajtón,
minden ilyen, amilyen te vagy, te rohadék. És nemsokára meg fogsz dögleni te is.
A fürdőszobában valamitől minden fekete, fekete porral teli a kád is, üldögél a feketeségben, bámulja a hatalmas, eldobált fecskendőket a földön, egyiket felveszi, beledöfi a combjába, de nem érez semmit. A pálinka ismét hívja. Elindul. Kifelé menet belebotlik a lány széthagyott cipőibe,
hideg van már ilyenkor cipő nélkül, madárkám, hova vigyem utánad?
Ne menj el, hallja a lány hangját,
te mentél el, mondja,
dögölj meg,  mondja, és bekulcsolja az ajtót. Elindul a kocsma irányába. A piac kerítésénél szédülés fogja el, halkan leereszkedik a járdára, eldől, hanyatt, karjait szétdobálja. Még mindig szürkület, talán már soha nem kel föl a Nap. Már, ha hajnal van.
Nem mersz átmenni rajta, hallja a vékony hangot.
Én nem merek, baszd meg, hát ez már nem is él, mondja egy másik,
hogyne mernék. Egy bicikli kerekei repesztik szét a gyomrát, aztán egy másikéi.
Ez még mozog, pucoljunk innen, visít a fiú.
Sikerül feltápászkodnia, kapaszkodik a kerítésbe, talán kiszakadt a gyomra, az egyik lába szinte már nem is működik.
Nem lehet, neki nem lehet baja, ezt csak én írtam meg, rosszul, hazamegyek, és átírom jóra, mindent átírok, mire felébred, vonszolódik a kerítés vasán,
mire fölébred, főzök neki mézes teát, sütök rántottát, teszek bele kolbászt és szalonnát, az még van otthon. Talán… Kenyér nincs, de nem baj. Meg fölteszek egy kávét is, csorgatok bele sok mézet… Megpróbál felállni, előbb kétszer is visszazuhan, mindkétszer az arcára esik vissza, végül nagy nehezen mégis sikerül talpra vergődnie, álldogál egy kicsit, majd imbolyogva elindul hazafelé
A bejáratnál egy férfi állja el az útját.
Tudod, én ki vagyok, te szemét, kérdezi.
Nem tudom, magát nem írtam bele eddig sehova… Nem tudja befejezni. Ismeretlen ököl vág bele az arcába, lecsúszik a szemetes konténer tövéhez, amaz rugdosni kezdi a kiszakadt gyomrát.
Ezt érte, te szemét, ez őérte, te szemét, ezt ő… te… ismétli meg mindegyik rúgásnál. Nem védi sem a gyomrát, sem az arcát, nincs miért védekeznie, mit védenie, nem érez fájdalmat sem, hiszen ezt a verekedést sem írta bele ebbe a történetbe. A földszinti ételbár kirakatából érdeklődők nézik a jelenetet, van, aki nevet, van, aki kétségbeesetten csapja össze a két tenyerét, van, aki a segítségére akar sietni, de aztán senki sem mozdul, csak halak tátognak egy ocsmány akváriumban.
Él? Én azt írtam bele a történetbe, hogy él, hogy túl fog élni engem, bugyborékol elő a szájából.
Él, mondja a másik, és abbahagyja a rugdosást. Elmegy, de pár lépésre távolodva még visszaszól.
Ha nem élne, már te sem élnél, azt tudod, ugye?
Fekszik, issza a saját vérét, mely forró, édes, mint a tea, és sós, sötét, mint pálinka után az első pohár vörösbor.
Él
    a dolgoknak meghatározott rendjük van a világban, így aztán annak is, hogy minden bűn után elkövetkezik a bűnhődés, és az első bűn után a másodiknak kell következnie, aztán a harmadiknak, nincs kiszállás, menet közben már nincs, ő pedig egy robogó szerelvényből akart kiugrani, de nem volt hozzá kellő bátorsága, ereje, vagy tudása, ha az ilyesmit tudással, erővel és bátorsággal körül lehet írni, egy gyerek naivságáért és ostobaságáért kell most szenvednie egy hirtelen felnőtté vált kölyöknek, honnan is tudhatta volna, hogy a törpe mit akar tőle, alig tudott figyelni arra, amit beszél, csak csempe száját figyelte, meg azon töprengett, hogy mivel magasíthatta meg a székét, hogy akkorának tűnjék fel az asztal fölötti része, mint egy átlag magasságú emberé, az meg, mintha csak észrevette volna, hogy nem figyel oda rá, meg-megkocogtatta ezüst tollával az asztal üvegét, ettől feltámadt az érdeklődése az üveg alatti világ iránt, az üveg alatt mindenféle képek voltak, ha jól vette ki, majdnem meztelen nők fotói is, elsárgultak és újaknak látszóak egyaránt, újságkivágatok, sok repülő, és még több fegyvernek a fényképe, tekintete fölsiklott a törpe kezére, kicsi és finom keze volt, termetéhez képest hosszú ujjakkal, nem viselt ékszert, a ruházata is szolid volt, leginkább a szürke dominált benne, pártszürke, gondolt vissza erre később, de aztán el is vetette ezt, hány éves lehetet, töprengett, az ilyenek, mint ez, így jutott eszébe, hogy ez, mind kortalanok, aztán egyszerre csak korán meghalnak, ezt olvasta valahol, de életében ez volt az első, akivel találkozott is, de embere nem akart korán meghalni, nem látszottak rajta a korai halál jelei, sőt, a hosszú élet nyugalmával kocogtatta az íróasztal üvegét, megállapította, hogy az íróasztal aránytalanul nagy volt a kicsi szobához képest, igen, a törpe birodalma maga is kicsi volt, alacsony plafonnal és kevés falfelülettel, lopva tovább szánkázott a szobán, az ablakokon függöny, és bár nappal volt, lehúzva mindkét redőny, ami akkor nem tűnt fel neki, később már pontosan értette, hogy miért, a plafonról lelógó, idomtalanul nagy csillár adta beszélgetésükhöz a fényt, értékes régi csillár lehetett, ahogy a rádió is hasonlóan értékes régiség, Pacsirta, ha jól olvasta le az ósdi masináról a feliratot, ez már az ötvenes évek elején is divatjamúlt lehetett, gondolta, bár fogalma sem lehetett arról, hogy mi volt divatos és divatjamúlt az ötvenes években, miért is fontos a szoba, hogy mi van benne, hogy hogyan néz ki, egyszerre nem értette magát, magában ezt a szokatlan kíváncsiságot, a törpe meg csak beszélt, néha kérdezett, amire ő automatikusan, szinte oda sem figyelve válaszolt, és ezt tehette is, mert akkor még nem tudta, hogy milyen veszélyes figura ez a kicsinynek tűnő, ám nagy kegyetlenségű és kíméletet nem ismerő ember, aki most egy tejfeles dobozt emelt ki az íróasztala felső fiókjából, majd melléje tett két zsömlét, feltépte a tejfölös dobozt lezáró vékony ezüstfedelet, majd hol az egyik zsömléből, hol a másikból tört le egy-egy darabkát, tunkolt a tejfölből, tartogatta, tartogatta, aztán hirtelen mozdulattal a szájába nyomta a furcsa katonákat, leginkább akkor, amikor éppen ő beszélt, így beszéde szaggatottá és olybá tűnt, hatásvadásszá is változott, csámcsogott egy-egy megszakított mondat vagy csönddel széttépett szintagma között, és hosszan forgatta nyitott szájában a falatokat, csempe ajkaira időről-időre kibuggyant egy-egy tejfölcsepp, feje fölött a falon, fürkészte tovább a törpe birodalmát, három kép, a szokásos mesterhármas, legfölül Lenin, alatta két oldalon Marx és Engels, de a képek porosnak tűntek, láthatóan nem foglalkozott velük a szoba gazdája, később megbizonyosodhatott róla, az elméleti-, vagy nevezzük néven, a hűség-kérdéseknél jobban izgatta a gyakorlati problémák megoldása, ha kellett, bármi áron is, mert mi egy ember ára elméletben és gyakorlatban, nem összemérhető mennyiségek, elméletben, természetesen, végteleníthető a tétel, a gyakorlatban azonban a semmi felé konvergál az érték, minden attól függ, hogy milyen helyiértéket tölt be egy hierarchiában, és az emberek nagy része semmilyen helyiértékkel nem bírt ebben a rendszerben, amely a törpének hatalmi legalitást ad, nincs a szobában virág, tűnt fel legvégül neki, amikor tekintete már átvándorolt a szoba kopottas szekrényein, a székeken, a falhoz tolt kicsiny dohányzóasztalon, a szamováron, igen, a szamováron megnyugodhatott volna egy kicsit, csak annyi időre, hogy konstatálja, mindig párállik és pöfög, mintha a gazdája orosz lenne, született orosz, ott pöfögnek folyton az ilyen elektronikus szamovárok, de akkor még nem járt a nagy Szovjetunióban, így nem látott szamovárt sem, és a folytonos pöfögésnek sem tulajdoníthatott különösebb jelentőséget, nem tudott akkor ő még semmit, gyerek volt és vézna és ingatag, kiszolgáltatott, és fel sem fogta, hogy a megaláztatása és megtöretése felé tart, csak akkor kapta fel a fejét, amikor a törpe az ő gyermekkoráról kezdett el beszélni, mármint az övéről, és olyan dolgokat mondott, amit sejtése szerint nem kellett volna tudnia, de élesebben fogalmazódott meg benne ez akkor és ott, nem lett volna szabad tudnia, mert amiket elmondott, azt csak a közvetlen környezete tudhatta, honnan hát a törpe tudása arról, milyen volt gyerekként, hogy lopták Reich néni téglagyári boltjából a dianás cukorkákat, és ez volt az első elfelejthetőnek hihető bűn, amit most kihantolt a múltjából egy ismeretlen kis gnóm, aztán sorra a többit, a máklevélből sodort cigarettákat, sőt azt is mosolyogva idézte fel, hogyan lopta el a nagyapjától a pakli dohányokat, hogy a többieknek imponáljon ezzel, és sorra mindent, mást, és megszédült ettől a sejtelmes és fenyegető tudástól, a mi másik birtokában volt, és őt teljességgel kiszolgáltatottá tette előtte, először ekkor nyilallt beléje a kérdés, ki ez az ember, aki vele szemben ül, és mit akar tőle, és miért ilyen derűsen zavartalan, miért röhög az arcába cinkosan, amikor az asszonyról is beszélni kezd, az asszonyról, aki a tizenöt éves őt magáévá tette egy félhomályos újságszerkesztőség forróságában, az asszonyról, akit ő elfelejteni akart, és akit ő most már nem fog tudni elfelejteni talán soha

Az első  részre innen talál átjárót