ÍGY – Szabó Imola Julianna novellái

Hajtogattam magam a kezébe. Hátha szebben szállok majd. Izzadt, meleg teste remegett a súlyomtól. De elbírt. Még felemelt.

ÍGY

SZABÓ IMOLA JÚLIA NOVELLÁI

Szemek nélkül

Euridiké nézte őt. Karcos alak megváltó árnyéka. Kapu a föld felé, utazás a mostba. Nézte a vállát, a gerince nyomán csikorgó lapockákat. A lépteit, a nyomokat, a szétfolyó morajt, amiért a halandók pusztulnak. Az életet, az erőt. A vágyat és a reményt. Nézte a férfit, aki soha nem volt csak az övé. A bátorság szilaj ránca átívelt homlokán. Az idő elbújt a víz alá. Nem jött fel, csak vékony buborékok hulltak, mint az esőcseppek könnye. Csak kérni tudta. Kérlelni, tagadni, akarni. Megkérni a halálra.

Orfeusz nézte őt. Langyos eső kente az arcát a víznek. Mint soha nem látott idő, úgy bomlott ki előtte a szeme tükre. A vonás, a lágyság, a simaság hatalma. Nézte őt. A dühös kietlenséget, a szikár izmot. A vonalak csalafinta vontágát. Találkozás volt a teste. Földietlen égiség. Az akarat szülte és vitte át. Csak nem volt túlpart. Az alvilág inasa a hajó. A híd feszület. Légtornászok ülnek a felhőkön. Zuhog a fájdalom, nincs már szabadság, csak perc. Nézte őt. Egy pillanatért megrajzolta magának. A halálért, a kínért, hagyta múlni, mint egy kivérzett vadat. Euridiké kérlelte a szemet. Az arcot. A hajó ringása a fények hálójába rekedt. Nem merte. Nem akarta elhinni. De nézte őt. A semmit és a mindent. Bőr nélküli erek a vízben. Folyó mossa az istenek nyakát, tekereg a távol. Euridiké lassan húzta feljebb és feljebb a szemében lakó vándort. A férfit, a nőt. A csendet. Az arc időtlen erdő. Kivágott fák nyoma a homlokon. A halál könnyű kabát, hideg szél fúj a bizalmatlan hátakon.

Nézték egymást. Az utolsó pillanat a szem küszöbén. Onnan ajtók. Onnan a halál szelíd árnya. Markol, letakar és elcipel. Valamit. A hiány zsákmány, könnyes zsákban húz a homályba.

A kar

Néha odajött és felemelt. Alig volt fél fejjel magasabb, mégis elbírt. A fiúk állítólag ilyen erősek. Nem tudtam róla. De ő naponta odarohant és felkapott. Majdnem elértem a háztetőket. Majdnem olyan magas voltam, mint egy felnőtt. Felkapott, majd vitt pár centit, és ledobott. Papírrepülő volt a testem. Hajtogattam magam a kezébe. Hátha szebben szállok majd. Izzadt, meleg teste remegett a súlyomtól. De elbírt. Még felemelt. Fél szemmel kerestem a körvonalát. Vártam, hogy mikor kap alám, mint egy erős szél, és mikor visz magával. Mindig csak pár lépést mentünk. Sután és ügyetlenül cipelgetett a forró betonon. Majd ledobott. Elestem. Feküdtem, mint egy eltépett szárnyú papírtákolmány. Nem nyújtott kezet. Elrohant az udvar végére. Beállt a sarokba és görnyedt csontjait odanyomta a faháznak. Szégyellte. Hogy nem erős. Hogy nem elég erős elcipelni. Szégyelltem, hogy túl nehéz vagyok, ahhoz, hogy magával vigyen.

J, mint július

Janka megrajzolhatatlan. Kitörik a ceruza, elfolyik a festék. A húsos lábain eltűnnek a színek. Janka láthatatlan. Néha odavarrja a szemhez mások tekintetét, majd elszakítja, ha közelebb ér. Nem tudni mennyi idős. Talán öreg. Mint a szekrény a nappaliban. Húzogatja a fiókjait, tötölgeti róla a viaszos port. Közük van egymáshoz. Mint két test egymás mögött. Janka alaktalan. Egyik fotón sem ütődik át az arca. Csak halovány és sejtelmes puhaság. Mint a vatta. Reggelente nehezen kell. Kakaóbarna ruhákat gombol csontos mellkasán. Nem vasal. Nem szereti a testetlenül melegített anyagot. Olyan, mint a halál, szerinte. Illik felvenni és viselni. Ezért sem beszél a korról. Az idő zátonyszerűen ül a fogain. Janka alig beszél. Hallgat benne a kevés. Réveteg. Múlik. Még talán pár év. Pár hónap. Janka kiveszi majd a pulóverét, összeköti a derekán, közben a tél titkos győzedelmet arat felette. Beteg lesz. Lázas és kétségekkel teli. Türelmetlen és hangos. Halott.

Így

Ma a csendnek dolgozom. Neki kell megfizetnem. Azokért a bűnökért, amiket te követtél el. Nem fagyok meg. Az idő még beleheli a tenyerem. Ablak a testre. Ki kéne repülni, neki az éjszakának. A krémesen fekete fénybe. Beleveszni abba, hogy már nem élsz. Hogy már nincs karod. Szárnyad is alig. Emlékszem, pedig minden vonal sínként nyomja a mellem. Nem viszlek sehova. Itt foglak hagyni. Ma kell elfelejteni a múltat. Ma kell kimosni az ecsetből a festéket. Szárad a hangod. Tompa és ismeretlen. Hallgatok. A hideg nekitapaszt az emlékeknek. Néha ugyanolyan veled, mint nélküled. A város változik csak. A lépcsők és a házfalak. Háló fogja az arcuk. Mégis omlanak. Semmi sem tart meg örökké. Még a hiányod sem. Még annak is kell, hogy legyen ideje és tere. Bezárható és kizárható. Eltünthető. Persze, hogy az. Mint az ember. Mint Apa, te.

A novellákhoz John Duncan (1866-1945) és Jean-Baptiste Camille Corot (1796-1875) festményeinek részleteit társítottuk.