Részletek Szil Ágnes JAKkendő-díjas kötetéből
FŰALATT
A pályakezdő prózaíróknak meghirdetett JAKkendő-díjat Szil Ágnesnek ítélte a szakmai kuratórium. A József Attila Kör jóvoltából három novellát közlünk a díjazott írások közül.
Részletek Szil Ágnes JAKkendő-díjas kötetéből
„Idén első alkalommal ítélte oda a JAKkendő-díjat a József Attila Kör által felkért független szakmai kuratórium. A díj átadását nyilvános pályázat előzte meg, amelyre – az előzetes várakozásokat felülmúlva – több mint hetven pályamű érkezett. A szövegek a legkülönbözőbb hazai és határon túli területekről érkeztek. A díjat Grecsó Krisztián adta át.” – A József Attila Kör összefoglalója a díjátadóról itt olvasható
[látni vélem]
Van egy férfi. De nem. Előbb egy nő van.
A nő seszínű hajjal áll lenn a parton, maga elé tartja hatalmas fürdőlepedőjét. Nem látom fentről a partról az arcát, a víz felé néz, aprókat mozdul, néha jobbra, néha balra. Farmer van rajta meg melegítőfelső. A fürdőlepedő kék, fehér foltokkal, gondolom, azok lehetnek a minták.
A túloldalon horgászok. Ők legalább keresnek valamit a parton, kinn ülnek, szomorú kárókatonák, feketében, a fejükön sapka. Máskor leülök, és figyelem őket, amikor eleresztem a labradort.
A kutyát a menhelyről hoztam. Haza nem vihetem, de hagyhatok neki enni, meg lejöhet velem a Tiszára, hetente háromszor, itt futunk (ő fut, én meg nézem). Karcsú és erős, épp, amilyen én szerettem volna lenni tíz évvel ezelőtt.
Az egyik horgász fogott valamit. Mérgesen rángatja a botot, aztán belegázol a vízbe. Ha nem szégyellném, elővenném a gukkert, láthatnám, ahogy a zöld gumicsizma megtelik vízzel. Izgatott hangját erre hozza a szél, nagy hangon magyaráz valamit a társának, aki meghajlik, kezét a térdére támasztja. Örülnek. Orvhorgászok.
A kutya a térdemre hajtja a fejét. Nem adtam nevet neki, mert nem köthetem magamhoz. Egyszer csak betéved valaki a menhelyre, meglátja őt, a mézszínű királylányt, és hazaviszi. Hazaviszi. Vagy vadászni.
A nő is egyre idegesebb. Érdekes, pedig azt mondják, a víz közelsége megnyugtatja az embert, ellazul tőle. De a nő feszült, száz méterről is érzem. Néz felém néha, meglódul, rohan két percet folyásirányban, aztán ötöt fölfelé, húzkodja le a derekán a melegítőfelsőt.
Negyvenes lehet, ekkor már elkezdenek félni a haláltól. Amikor az arcukon megvékonyodik a bőr, a rúzs elmaszatolódik a szájon. A szemek körül elmélyülnek a ráncok, és a felszín fénytelen lesz és fakó.
És akkor megértem. Nem fog úszni. Kijött valakivel. A hátán a zsákban ott lehet a tiszta ruha.
Nézem a vizet. A sárgás, iszapos vízben fel-felbukkan egy fej, néha látom valamelyik kart, ahogy erős csapásokkal metszi a vizet. Időnként meglöki egy-egy hullám, viszi előre vagy hátra. De nem. A férfi jó úszó lehet, különben mit keresne itt, reggel hét után a tavaszi csendben. Csak szórakozik a nővel, az meg mászkál utána, mint egy kölyökkutya.
A múlt héten megritkították az erdőt. Kijöttek a kertészettől, gúlába rakták a télen kidöntött fák hasábjait, most meg nekiestek a cserjésnek, a gát aljából be lehet látni egész a vízig. Érzem a víz szagát, a halakét és a békákét.
A horgászok szedelőzködnek a túlparton. Nyilván nagy volt a fogás, ha nem maradnak: otthon majd megpucolják, vagy az asszony, áthívják a barátokat, söröznek. Boldogok. Legalább egy hétig. És fényképezkednek. Jancsi, amikor azt a nagy csukát fogta, tudod, azon az esőben szegény tavaszon.
A kutya egy vakondtúrást szagolgat, láthatólag zavarban van. Szívesen ásna, de egy-két kapálás után feladja, vadászeb, nem kotorék, inkább egy szerény külsejű lepke után ered, hallom, ahogy kaffog a széles állkapocs. Fészkelődöm a fűben, lassan a hangyák is előjönnek.
A férfi végre kijön. Látni vélem, hogy a fiatalabb horgász beül a bokrok mögött felsejlő kockaladába, a lehúzott ablakon át kidobja a csikket. Mennek. A csomagtartóban a vödör, a vödörben ott figyel a hal, kopoltyújában még oxigén, most fojtják bele a levegőbe.
A labrador megindul a pille után. Valami ismeretlen jószág, kicsi és sárga, alig jelentékenyebb egy káposztalepkénél. Ha azt kérdeném, mit ölnél meg: egy hernyót vagy egy katicabogarat, a hernyót választanád, gondolkodás nélkül, pedig lényegi különbség nincs köztük: egykutya. Vagy rámnevetnél, és azt mondanád, hogy „téged”.
Végre kijön a férfi. Most értem meg a nőt: a fickó tökpucér, rohan oda az asszony, meg ne lássam, meg ne lássák. Az ember tüntető lassúsággal törülközik, a nő a hátát dörgöli valami kéztörlővel, a tizennégy fokban, repked a keze. Termoszt vesz elő, a tetőbe önt valamit, ami gőzölög. Látni vélem a gőzt. A fickó nem teaivó típus, hárítja el a nő kezét, az meg hirtelen nem is tudja, mit csináljon vele. Tétován áll, kezében a fedél, a háta kicsit ferde.
Most ér oda a kutya. Az orra nedves lehet a vakondtúrástól, rajta egy kis föld, a szőre puha, aranyszínű és meleg. Az asszony beszél hozzá, kinyújtja kezét, amiből végre letette a tetőt, megérinti a kutya nyakát. A férfi meglepődik, hogy az asszony már nem dajkálja, némán öltözködik: nem sportruhát vesz, csak egyszerű farmert meg flanellinget, így felöltözve már ötvenesnek nézem, jó karban lévő ötvenesnek. Már nem szórakozik a nővel, figyel, mi van.
A kutya egy szendvics felét eszi, az asszony a kezét a hátán tartja, alig kell lehajolnia. Kicsi nő, egész eltörpül a férfi meg a kutya mellett. Néz felém: valaha szép arca romjai azt kérdezik: szabad? Lassan lebicegek a töltésről, az elbeszélői nézőpont teljes hidegen hagyásával, azt se tudják, férfi vagy nő vagyok, a kutya nem kevésbé tanácstalan, de nem jön elém, őrzi az asszonyt. Nem szólok semmit, a lábam húzva elballagok, a pórázt leteszem egy pad támlájára, a tekintetüket a hátamban érzem, és anélkül, hogy visszanéznék, a reggel friss párájában, mint egy deus in machinam, eltűnök.
Paul Cézanne: Fürdözők sátor előtt
[keresztút]
Nagyapám unokatestvére, Tóth tiszteletes, boldog, mondhatni borközi állapotában talicskán tolta haza a lelkészlakba kurváját, Málikát, s ebben megnyilatkozni vélte Istenbe vetett végtelen hitét, valamint az emberekbe helyezett eltéphetetlen bizalmát. Hite, mely szerint ez az apróság nem befolyásolhatta a világ Teremtője iránta, Tóth pap iránti jóindulatát; nemcsak azért, mert ő, Tóth pap mindenben (vagy akár bármiben) tökéletes lett volna, hanem csupáncsak azért, mert a főnöke, a Mennybenvaló tisztában volt az ő valahol mélyen meglévő jóságával, s a felszínre ha nem is oly gyakran felbuzgó, de olyankor kiáradó gyarlóságával.
A bizalom, hogy ezek a faragatlan, de egyszerűségükben szerethető népek nem űzik el hivatalából, csak egy pillanatra ingatta meg, amikor Málikát felkapta, s beletette a talyigába, amelyet nevezett fehérszemély csendes mosolygással vett tudomásul, amely csak jóval később, már a hivatal szobáiban csapott át csöppet illetlen és a helyhez nem illő, visszafojtott nevetgélésbe. Málika úgy támogatta az egyházat, hogy eldöntötte: soha egy fillért el nem vesz a tiszteletestől becsületes iparosmunkája ellentételezéseként, de ha elhatározásában egyszer-egyszer, nem többször, mint néhány havonta megingott, az összeg egy részét a vasárnapi istentisztelet után, melyen férjével egyetemben részt vett, mintaszerűen visszaszolgáltatta azáltal, hogy a mondott szent cselekmény után kifelé menet a perselybe bédobta. Tóth pap pedig, aki a kijáratnál várakozott, hogy híveivel parolázhasson, minden esetben ezt mondta: Isten fizesse meg.
Tóth tiszteletes nem azért ment a kocsmába, hogy jól érezze magát. Ellenkezőleg. Vasárnapról vasárnapra rosszabbul érezte magát, ami nem lepte meg, hiszen azzal a tudattal indult oda, hogy rettenetesen fogja magát érezni. A kötelességét ment teljesíteni, amelyet akkor róttak rá, amikor az asszonyok fülébe sugdosták, hogy a hét megszentelésének estéjén, úgy tíz óra felé hajtsa haza a férfiakat a kocsmából, akik a nehéz, szinte áthatolhatatlan pipafüstben előbb fröccsöztek, aztán fröccsöztek és politizáltak, végül bort ittak tisztán, és verekedtek. Mindeközben előfordult, hogy biliárdoztak is.
A verekedés nem volt éppen gyakori, de Tóth pap, amikor este e kellemetlen feladatára készült, és felvette tiszteletesi ruháját, ami nem sokban, de azért valamelyest különbözött a földművesek egyszerű, disznószartakarító, mosléköntő gúnyájától, gyakran arra az eltévedt pofonra gondolt, ami pár évvel ezelőtt érte, s amely pofon másik végén Málika hites ura volt található. Málika élete értelme nem volt féltékeny, hogy is lehetett volna az, nem is férfi módra mázolt be neki, ököllel, ahogy szokta, csak úgy nyitott tenyérrel, ami nála szinte simogatásszámba ment; inkább csak a rend kedvéért csapta meg a papot, úgyszólván hogy tapasztalja meg helyét ebben a profán világban.
Férfihazahajtásban Tóth pap nem jeleskedett, de ugyanazt várták el tőle, mint elődjétől, Bökény tiszteletestől, aki két méter volt és százhúsz kiló, a nyaka, mint a bikáé, s ha elbődült odakint a kocsma előtt, nem is előtte, csak úgy tizenöt méterrel arrébb, ahol a fényképész keskeny kirakata előtt az asszonyok megálltak, akkor a férfiak odabent felhajtották az utolsó kupica pálinkát, és hazatakarodtak.
Tóth tiszteletes azonban cingár ember volt, mint nagyapám családjában mindenki, kivéve persze az asszonyokat, akik mind úgy néztek ki, mint egy-egy markotányosnő. Következésképpen Isten buzgó követőjétől nehezen lehetett elvárni, hogy megismételje Bökény mutatványát, tudniillik az néhányszor, még az első időkben ki-kihányta azokat a kocsmából, akik még lemaradoztak. Tóth tiszteletes testi sajátossága végtelen mulatságra adott okot a bentlévőknek. Alacsony volt és vékony, lovaglásra termett, s néhányan a kocsma vendégköréből még emlékeztek is rá, hogyan úsztatta meg a lovakat lenn a parton, ahogyan arra is, hogy nagyanyja kedveskedve így nevezte: Pöcörő. Na, gyere, Pöcörő, adok neked savanyú uborkát.
Első megjelenésekor is már inkább döbbenettel elegy nevetséget keltett, semmint félelmet: amikor beóvakodott az ajtón, hogy majd biztosan elkiáltja magát, a söntés mellett ácsorgó, elzsírosodott kalapjukat az asztalon nyugtató férfiak a zsebórájukért nyúltak: megjelent a pap, lassan tíz óra lesz. Kissé zavarban érezték magukat, hiszen ebben a helyzetben nem volt visszatartó ereje a pap lelkész voltának, ide egy bölény kellett volna, aki csak mordulni tud, s aki egy pillantással kiparancsolja őket a novemberi utcára.
A pap csak álldogált az orrát megcsavaró szagorkánban, aztán beljebb osont, féloldalasan, mint egy kis rágcsáló.
– No, tiszikém – kezdte a nagyszájú, nagygazda Kalmár –, igyon velem egy pohárral!
A pap közelebb ment: nem először poharazott ezzel a pirospozsgás, jókedvű paraszttal, igaz, máskor odahaza, őnála, amíg elüldögéltek a lugasban. Akkor figyelték egymást, majdnem ellenségesen: a paraszt a papot, hogy ugyan miben tud többet, mint ő; a pap meg a gazdát, hogy mitől lett olyan gazdag, amikor az ő családja beleragadt a sárba. A többiek úgy tekintettek Kalmárra, erre a korpulens emberre, mint a vezérükre, s Tóth pap most voltaképpen úgy érezhette, hogy jelenléte mintegy megerősítést nyert ezen az ellenséges terepen, hogy meg van mentve a falubeliek haragjától és megvetésétől.
Úgy tervezte, hogy ha semmi sem történik, puszta ottléte nem emlékezteti a férfiakat arra, hogy haza kellene már menniük, akkor egyszer talán megpróbálja, és szól. Aztán eltelt negyedóra, minden egyes másodpercet külön érzett, ahogy a pálinkától hajtott vér végigzubogott a csuklóján lüktető érben, és mégsem merészkedett szólni, s aztán mégis elvinnyant vékony kis cérnahangján, bocsánatkérőleg, hogy ideje lenne hazamenni.
Ahogy fejét letámasztotta a pálinkáspoharak mögé, alig érzékelte Kalmár röhögését, ahogy azt skandálja: Pö-cö-rő, Pö-cö-rő, s ahogy a többiek is egyre harsányabban ordítanak: így végzik ki a szenvedő értelmiségi Krisztust a kufárok valahol a nagy, remeteszerelemben bővelkedő (napszítta-esőverte) Alföldön, az Isten háta mögött. Öntudata szép csendesen távolodott, bár nem érezte gyengének magát – s legközelebb a szobában eszmélt, valamikor az éjszakában, a tegnap reggel szépen megvetett, és most is még szinte illedelmesen gyűretlen ágyban, a kitömött dunyhák között, a tejfehér és puhán szuszogó Málikával, aki őt tolta haza, s akit egyáltalán nem érzett idegennek, hanem amikor már józanul elgondolkodott, mellette vélte megtalálni a szükséges és elégséges mértékű ürességet.
Tízet ütött már az óra, térjetek hát nyugovóra – kopogtatta meg odakint a romantikusból realistába forduló, vattával kipárnázott némaság törékeny cukorburkát az öreg, részeges harangozó hangja. És aztán minden elcsendesedett.
Paul Cézanne: Házak az út mentén
[szótár]
Linder a dohányzóasztalánál ült. Szerette volna összehúzni magát, egy kis gömbbé, mert a hasában továbbra is ott érezte a fájást, ugyanazt, mint amit tavaly tapasztalt először, amikor a feleségével veszekedett. Tegnap ismét elővette ez a bizonytalan helyű fájdalom, ami először a gyomrában jelentkezett, aztán átterjedt lassan a puffadt belekre, hogy végül egy iszonyatos görcsben a végbél környékén tetőzzön. Furcsa módon a szenvedésnek ez a crescendója csak akkor vette elő, ha egyedül volt, az éjszaka csendjében, ahol is a halálfélelem jeges verejtékcseppjei lepték el az arcát. Magda két alkalommal is megtalálta így, a kétszobás panellakás előszobájában, csecsemőpózban, lábait maga alá húzva a nagyanyjának rongyszőnyegén, ahogy lihegett a heves, hirtelen jött fájdalomtól. Mindkétszer álmában lepte meg a fájás, egy-egy iszonyatos veszekedés után, amelyekben a felesége a fejére olvasta, hogy sosincs otthon, nem segít semmit, és hogy házasságuk merő csőd, sőt még csődnek sem nevezhető, annyira nem működik. A veszekedéskor nem válaszolt semmit, mit is mondhatott volna, ha csak azt nem, hogy az otthon tartózkodás nem volt része hallgatólagos megállapodásuknak, hogy tudniillik Magda legyen háztartásbeli, gondoskodjon róla és a két (ki tudja, tőle hogyan és mikor fogant) gyerekről, ő pedig nevet és egzisztenciát biztosít neki, cserébe a nyugalomért és a posztért, amit párttitkár apósa kapcsolatai révén nyújtott.
Magda még a hajnali görcsök közepette is folytatta a védtelen férfi fölötti kárpálást, Linder pedig értelemszerűen nem tudott válaszolni a fájdalomtól – bár Magdát sosem befolyásolták ésszel felfogható szempontok. Amikor a férfi már kidülledt szemmel lihegett, Magda csak akkor ment le a két sarokkal odébb álló telefonfülkéhez, hogy aztán érme híján visszaballagjon. Másodjára már sikerrel járt, de az ügyeletes hazaküldte őket, mondván, hogy ilyen betegség nem létezik.
Az efféle patáliák után nem szeretett bejönni az egyetemre, mert itt mindig észnél kellett lennie: előadást vagy szemináriumot tartani anélkül, hogy dermedten ülne csak a fájdalomtól, vizsgáztatni, vagy legalábbis értelmet tükröző arccal nézni a tanult kollégákat.
Pedig egész ifjúi életében erre vágyott: tudományos munkát folytatni, nagy karriert befutni, egész a csillagokig a Bács megyei tökfaluból, ahol mindenki beszélt svábul, de ő csak az esti gimnáziumban jött rá, hogy ez nem azonos a némettel. Mindegy: ő erre tette föl az életét, magolta a szótárat, és fizikai fájdalmat érzett, amikor az a fejkendős sváb parasztasszony, a nagyanyja németül gajdolt. Az előnytelen, huszonéves Magdát is ezért vette el, hogy előremozdítsa őt a céljaiban.
Itt volt tehát, negyvenhét évesen, két majdnem felnőtt gyerekkel, telefon és autó nélkül egy házgyári lakásban, neki úgy tűnt, Magdával – egyre inkább – összezárva, ahogy az általa tulajdonképpen nem is ismert fiúk nőttek, nődögéltek. A felesége például egy alkalommal csak októberben árulta el, hogy a kisebbik osztályt ismétel, mert megbukott – németből. Ő meg még csak nem is ordítozott, állt egyik lábáról a másikra, és nézte ezt a kis fattyút, aki az apósa széthízott arcvonásait viselte.
Az NDK-ba évente kétszer is kiküldték, általában Drezdába, de az előadások témái nem érdekelték, inkább azzal ütötte el az időt a fokozatosan emelkedő padsorok legutolsóbbikában, hogy melyik spirálfüzetbe jegyzetelő hát tartozhat ügynökhöz, és tippjei jórészt bejöttek, talán annyi különbséggel, hogy azok is ügynökök voltak, akikre nem is számított. Egyszer még Szibériába is elküldték, szerencsére tavasszal és Moszkvától repülőgéppel, ott aztán csak vodkával lehetett kibírni a mackótestvér ölelését.
A legrosszabb az volt, hogy nem haladt a szótárával. Kétkötetesre tervezte, amely a szorosabban vett szakszókon kívül mindent tartalmazna, pártvonalon megkapta a szükséges támogatást, a rektor pedig ezek után nem tehetett mást: ugyancsak támogatta. A legtöbb oktatóhoz hasonlóan a tanítványainak, szakdolgozóinak adta ki a részfeladatokat, így dagadt Linder szótára is egyre nagyobbra, szélesebbre.
Ma a vizsgáztatás volt soron. Itt ült vele szemben az ismeretlen lány, nagydarab felsőtestén idétlenül állt a fehér blúz, sose látta, állítólag negyedéves. Linder azt gondolta magáról, hogy minden hallgatót ismer, hitt önmaga által legendásnak tartott arcmemóriájában, bele is nézett tehát a tisztátalan, csipás és kialvatlan lány indexébe, amelyben a másodéves előadás igazolásaképp ott feketéllett dr. Linder kézjegye. Megkereste a nyelvészeti szakszemináriumot is: szerencsére Baumannhoz járt, nem csoda, hogy nem emlékezett, bár még a tanársegéd sem kaparta alá kacskaringós betűivel. Az előadást is nyilván csak aláíratta, valami másik ostoba jegyzetelt helyette, míg ő otthon aludt.
Ez az alacsony, jelentéktelen kis ember a magas homlokával már régen felismerte, hogy az egyetemisták nem szeretnek korán kelni, ezért előadásait mindig nyolc órára tette. Úgy vélte, gyűlölik a diákjai, és ebben nem is tévedett nagyot. Mivel az évfolyamon mindenkinek kötelező volt Linder óráit látogatni, senki sem számolta a tényleges létszámot, annál is kevésbé, mert elöljárói ugyancsak későn keltek.
Ő bezzeg szeretett kisurranni Magda mellől, már fél hatkor is akár, s ennek gonosz élét azzal tompította, hogy leballagott a három tömbbel arrébb lévő pinceboltba, ahol ilyenkor már gyűrött selyempapírral bélelt műanyagládákban állt a péksütemény, s túrós buktát meg kakaós csigát vett Magdának, kikészítette az asztalra, amin még ott hevertek a tegnapi bögrék, és távozott az egyetemre. Ott és akkor tudott dolgozni, pacsirtaként a sok bagoly között.
Valójában szerette a feleségét, még ha sokszor tudomást sem vett az asszony tevékenykedéséről, hallgatta az esti vég nélküli nyafogást holmi új szőnyegről, a függönyvasalásról, meg hogy a szomszédék kölyke hogyan tépte ki a muskátlikat. Egyetlen közös tulajdonságuk sem volt. Találkozásuk a sors Möbius-szalagján realitás lett, pedig a papír két külön oldalán kellett volna maradniuk. Az asszony a megyei párttitkár lánya, nulla ésszel és nulla ambícióval, azon felül, hogy férjhez menjen és gyerekeket szüljön. Linder végtelen intellektusát és tudását viszont az életképtelenség egyensúlyozta ki, s az asszony praktikus tudása tartotta őt meg a fizikai létben. Linder nem evett és nem ivott volna, sosem cserélte volna fel a szandálját ősz elején a cúgos cipőre, és most is papírmasévá ázott volna, ha Magda jó előre ki nem készíti számára a tartós, megbízható, de háromkilós szovjet esernyőt.
Az ablakra nézett: még mindig esik. A december közepi ónos eső színtelenül ömlött le a régen megpucolt ablakon. Délutánra-estére odafagy a kövezetre, majd csúszkálnia kell hazafelé.
Igaz is, még itt van a lány. Üldögélt a maga zsákmódján a dékáni hivatalból kiszuperált, foszló kárpitú fotelban, maszatolt valamit az olcsó töltőtollal. Majd ad neki egy kettest, miért nem járt az előadásra.
A lány beletúrt a kicsire összehajtogatható nejlontáskába, piszkosszürke dossziét vett elő, és kitette maga mellé. Zsíros fenekével szinte rádőlt, és Linder viszolyogva gondolt arra, hogy kézbe kell vennie azt a holmit, amely ehhez a testhez ért.
– Kész van? – kérdezte szenvtelen hangon, miközben a távolból a karbantartók fúrását hallgatta.
– Igen – mondta a zsák –, és hoztam néhány szócikket is.
Linder most már kevésbé vonakodott átvenni az iratköteget. Néhány érdektelen szócikket látott: színek és állatnevek álltak benne, amit minden óvodás ismert. A pakkot rosszkedvűen az íróasztalon álló halomra hajította. Ott is maradt: ment a gépírónak.
Aztán megkezdte a vizsgáztatást. Elvette a lány lapját: a névmások ófelnémet és középfelnémet alakváltozása. Ugyan a lapot telekaparták, mégsem látott semmi érdemlegeset. A vizsgát rövidre zárta: az amőba a feltett kérdések egyikére sem tudott válaszolni, ő pedig vigyázott, hogy ne ragadja el az indulat. Szépen formált betűiből odakanyarította: elég…, a lány, ha ugyan annak volt nevezhető, sóváran figyelte, és megszólalt:
– Professzor úr, legalább a szócikkekre…
Linder felnézett a fotelból, bal kezével megnyomkodta előbb a belső szemzugait, aztán a gyomrát, ahol még mindig érezte a tompa nyomást.
– A munkája érdektelen és értéktelen. És nem járt az előadásra sem – és bekarmolta a szó végét: –…telen.
A lány nem tiltakozott. Új időpontot kért, belebújt szöszgöbös, piaci kabátjába, amihez Magda hozzá sem ért volna, és formátlan csizmájában kioldalgott a folyosóra. Nem köszönt, se magyarul, se németül.
A fehérre mázolt ajtón túl aztán varázslatos átalakuláson ment át a lány: a haját felkötötte, a frufruját kihúzta a szeméből, beletűzött két hullámcsatot.
– Megvágott – mondta a rá váró két másiknak, miközben vaskos lába szárán lehúzkodta a fekete szoknyát. Így föl sem tűntek elefántlábai. – De a szótárhoz bent van az anyag – vihogta. – Ezt az indexet meg ottfelejtjük a Tanulmányi Osztály előtt, majd csak megtalálja valaki.
A tavalyi öngyilkos lány leckekönyve, amit senki sem tartott fontosnak leadni, odarepült egy ütött-kopott asztalra. Az árnyékok, az áldozatvivők, akik most megbosszultnak hitték barátjukat, távoztak az épületből, a portás pedig remélte, hogy még sokáig csend lesz és nyugalom.
A professzor elüldögélt bent a ketrecében, mint egy fájó hasú, unatkozó és unalmas ragadozó, az állatok elfelejtett, megunt és rossz szagú királya. Két évvel később, nagy érdeklődéstől övezve megjelent végre a Linder-féle szótár, mely a legszokatlanabb módon nullára írta le szerzője karrierjét, benne az alábbi szócikkel:
r Igel: (s) 1. (zoo) sün (Erinaceus); borstig wie ein (átv. is) tüskés,
mint egy sün 2. = Igelwalze b) 3. palackmosókefe so ein ! micsoda
tüskés ember! das paßt wie der zum Arschwish v. zur Türklinke
(tréf. köz. biz.) úgy nem jó ez, mint ahogy a lófasz nem furulya,
majomsegg nem ibolya, se nem rózsabimbó’
(A szócikk Halász Előd: Német–magyar nagyszótárából idézve)
Paul Cézanne: A fekete óra
Szil Ágnes (Fotó: Szőcs Petra)
„Szil Ágnes 1972-ben született, Békésen él. Szakmáját tekintve latin–magyar szakos tanár. 2006-ban Albius Tibullus műveinek műfordításáért Pedagógus Kutatói Pályadíjat kapott a Magyar Tudományos Akadémiától. Békésen Irodalmi svédasztal címmel irodalmi klubot vezet, ahol magyar és világirodalmi szerzők szövegeit boncolgatják. A Békési Újság című helyi lapban Egy nyelvet beszélünk címmel rovatot vezet, amelynek cikkeiből éppen ezen a héten jelent meg gyűjteményes válogatás.” Forrás: www.jozsefattilakor.hu
