VISSZATÉRÉS AZ EMLÉKEK KERTJÉBE – Keszthelyi Rezső verse
a jel csillaga most
a fal – az öröm szerény
vizei terülnek a szárazföld
merülő úszása alá
KESZTHELYI REZSŐ
VISSZATÉRÉS AZ EMLÉKEK KERTJÉBE
nagy volt az éjszaka
és elvitte szívét a szív
emlékéig – a csillagok kifelé
ragyognak a levegőből
most láthatná meg árnyalak-
pillanatát a halál,
ha létezhetné a nemlét
lét nélkül önmagát
de a kék terhe a kék terhe
az emlék megtámaszthatatlan
lelke – az egyszerű ringás
virágai haladna a tengeren
mikor beszívja
a szárnyak suhanásait
a tüdő – és velük
a levegő sorsát
ő lesz a nagylelkű
szomorúság – emelgeti
erejét a hullám – repül a mozdulat
mindenben az égen
*
győzi-e homokkal
a sivatag hogy mutasson
még valami pusztulást
akár a földben akár a semmiben
nem az örökkévalóban
porlad a szív
hanem önmaga bíborában
és izomzatában
egyetlen szál virágban
jelenik meg a hatalom
szépsége és közönye
hogy ragyogjon
ami élet nélkül is
kikerülhetetlen
és letöri a végtelen
alakzatait az anyag
történetét
a minden-nélkülire született
valóságot ki
szüntelen elhagyja az egeken túlit
mégis: hangozzék el ami van
érezze ezáltal
áll fenn csillag
és rengedez alul a tenger
legyen az elfelejtett
tények éjszakája és világossága
a mászás mindenkor
legelső ezüstje
*
kiviszi vakságát
a tapogatódzásba
és hogy lát vele az oly
anyagszép szánalom
színtelen érintések
érnek a szívébe
és majdnem érzi a felhők
követhetetlen súlyát
lélegzése addig tart
amíg akkora lesz
amekkora a levegő helye
a csillagok mennyezetén
és mozgása mindig
kihal a virágok megszólíthatatlan
alakjában és a nagy alkonyi
gólyák lassú hazatértében
csak az a vonzás önti el
amelyen halad
és elhagyhatatlan lüktetésében
égeti el vérének tömegét
*
a jel csillaga most
a fal – az öröm szerény
vizei terülnek a szárazföld
merülő úszása alá
sose férhet eszébe
a lélek de kigyullad
homloka mögött a levegő
szíve és megszületik
a halál fénye
a vér megmagyarázhatatlan
szárnyain és az árnyék
hosszabbodó álmán
az égboltot nem várhatja meg
életében hiszen sok idő
lesz sok fű sok
lény – lények
számtalan széltemploma
bennük a halványuló mész
dallama és a teljesség
egyetlen visszhangja
a lassúság szépsége már
a tenger és kicseréli
lénye az isten alakját mikor
kileheli a lehelet gyermekét
*
fejodúja
az ezer évvel későbbi
éjszaka benne a szív
mai tűzporával
a levegőbe tart vele
mikor araszol
és vízkék tapintással
keresi azt amit cipel
*
hófényű múmiák jönnek
elé a hold piramisából
az árnyék innenső
oldalán is a másikon
és csak párolog
párolog a kövek vére
amíg hasára tapasztja
a tengerek súlyát
mindig a saját méretébe
fogadva a hullámokat
és az emelkedő horizont
kivehetetlen hátterét
mert olyan ő aki el nem jut
odáig amiben van
és amiben nem lesz
hatalmas rög a homloka
mely töredezik és morzsolódik
ám egyre csak akkora marad
mint a testben a test
mint a semmiben a semmi
és ami előtte volt a mögötte
Az oldalt a költő Adria-fotójával illusztráltuk.
