FŰALATT

Mit is mondott Imre bátyám a tárogatóról, amikor rám hagyta, hogy visszahozzam a Hazába? Hogy nem a lélegzet fuvallata, de a szív keserűsége, a lélek ereje tudja azt csak megszólaltatni. Annak a billegtetői nem járnak a vidám nótára. Rodostóban nem tudtam bánni vele, mert még nem volt elég erős a lelkem, elég keserű a szívem.

Csomós Róbert

TÁROGATÓSZÓ   

 
Válláig érő, őszbe vegyült haját két varkocsba újrafonta, úgy ment ki a sírokhoz. A keskeny ösvényt rég tapodhatta ember. Kétoldalt kiszáradt, szúrós királytövissel, tapadós bogánccsal, embermagas gazzal volt benőve minden. A földbe süppedt sírokat, jeltelen halmokat sárgult falevelek takarták. Kavarogtak, sodródtak, játszott velük az októberi szél. Az emlékül ültetett fügefa már szinte kopasz volt, az igazította útba. A legnagyobb halom előtt megállott, levette kopott fövegét, térdre ereszkedett. Imádkozni akart, elbúcsúzni, de nem jutott eszébe semmi. Gondolatai éji denevérként csapongtak, összefüggéstelen szavakat mormolt, könnyei végigfolytak az arcán, bánat fojtogatta a torkát, facsarta a szívét. Némán felkelt, felvett egy-két száraz rögöt, szétmorzsolta a markában, és lassan beleszórta a vászonzacskóba, amit előző nap a szakadt inge ujjából készített. Még egyszer le akart hajolni, mert a porrá vált idegen föld nagy részét kifútta kezéből a szél, de aztán legyintett. Ez is elég lesz emléknek, meg a feje alá is, ha majd odahaza eltemetik. Szállásukra, a nagy kőhodályba már nem ment vissza, nála volt minden, ami a hosszú útra kellett. Két nagy, lapos kenyér az átalvetőben, kecskebőr tömlőben friss víz, tüszőjében a török szultán fermánja, négy régi, súlyos ezüstpénz, és félmaroknyi megzöldült réz piaszter. Nem nézett hátra, nem akarta már látni a végtelen kék vizet, amit annyira szeretett, amikor jó reményekkel idevetette őket a sors. A tenger egyhangúan morajlott, az évek teltek, az emberek sorra meghaltak, és a remény is meghalt. Utoljára Tyukodi Imre billentyűs furulyája hallgatott el, de akkor úgysem élt már senki a bujdosók közül, aki hanyatt fekve Csaba királyfi seregét visszavárva, pirkadásig a csillagos eget bámulva hallgatta volna a furcsa szerszám jajgatását. Pedig de sok meleg nyári esten ültek össze hazai dalokat dúdolva hangjai mellett, áhítattal lesve a Nagyfejedelem hazatérésben bizakodó szavait. Aztán a török kiegyezkedett a német császárral, és róluk mindenki megfeledkezett. Elfeledve, elhagyottan, csak néhány hű emberére hagyatkozva meghalt a Nagyfejedelem, és nekik keserű szívvel, idegen földben kellett őt eltemetniük.
Finom gyolcsba csavarva, fúvó széltől is óva, a tárogató ott volt az átalvetőjében, bár ő sohasem tudta megszólaltatni. Inkább faggyúgyertya mellett vakoskodva a lúdtollat forgatta, mártogatta a kalamárisba, írta a hosszú, soha el nem küldött leveleket haza. Körmölte, lejegyezte a történéseket, remélve, egyszer majd elolvassák a historikusok, vagy otthon elmondhatja valakinek. A papirosok is belefértek az átalvetőbe, meg még egy pár erős bivalybőr bocskor is, ha a hosszú köves utakon szétmállana, ami a lábán van.
Több mint negyven éve, mikor jöttek, parádésan szerszámozott, ezüsttel, arannyal hímzett csótáros lovak hátán feszítettek a vitézek. Sarkantyús, piros kordován csizma volt a lábukon, fringia, tűzfegyver, cifra rézfokos kinél-kinél. A szepességi városokban a polgárok még süvegelték a bujdosásba menőket, a fejedelem előtt mélyen meghajtották magukat. Az oszmán agák, bégek sűrűn vendégelték őket, hordták a faggyús piláfot, bárányhúst, kínálták a sörbetet, a tatár őrökkel savanykás kumiszt ittak, és Tyukodi Imre muzsikájára együtt búsongtak velük. Lassan, mint a csizmáik talpa, a ruháik bársonyszövete, kopott az együttérzés, a tisztelet is. Nem jöttek a francia király aranyai, a magas porta küldöttei semmitmondó szóvirágokat, réz piasztereket hoztak. Elhagyta őket mindenki, még a Nagyfejedelem kutyái is máshol kerestek ételmaradékot.
Hazafelé nehéz volt, hosszú ideig eltartott az útja. Lábai nem szolgálták már úgy, mint hajdanában. Révészeket, úti kalauzokat megfizetni, karavánszerájokba megszállni nem volt pénze. Pásztoroktól vett kevéske sajton, túrón, fekete árpakenyéren, dércsípte bogyókon, gombákon, gyökereken élt. Markába kimert patakvizet, néha olvadt hólevet ivott, hegyekre kaptatott fel, völgyekbe ereszkedett alá, folyók gázlóin taposott át, sokszor utat is tévesztett. Didergős éjszakák, fáradságos nappalok sokasága tellett el, csak a Zágon felé mutató csillag vezette, de egyszerre csak mégis ismerősnek kezdtek tűnni a behavazott ormú hegyek. A hágókat már nem őrizték granicsárok, nem kellett a bégeket, agákat udvarolni, hajlongani, hogy továbbengedjék. Egyik nap aztán, mintha mennyei csengőhang szólalt volna, egyik távoli völgyből halk, szaggatott harangszót sodort feléje a szél. Úgy elgyengültek a lábai, hogy térdre rogyott. Mondani akart valamit, mint a búcsúzásnál a Nagyfejedelem sírja felett, de megint csak nem jöttek szájára a szavak. Csak befelé, lélekben mormolta az imát.
Aláereszkedve kitaposott ösvényre lelt, majd köves szekérútra. Néhány ormótlan, nagy, zsindelyes palota gőgölt a földbe süllyedt zsuppfedeles házikók fölött a sötétségbe burkolózó, alvó falu közepén. A korcsma ablakaiban azonban világ égett. Duhaj, idegen hangzású muzsikaszó áradt ki a sáros utcára. Német módit majmoló ruhákba öltözött, gőgös urak tántorogtak, jártak ki-be, pálinkabűzösen okádni, vizelni az árokpartra, az utca túloldalára. Keresztülnéztek rajta, nem szóltak hozzá, hát ő sem törődött velük. A bujdosásban annyiszor megálmodott, hófehérre meszelt, muskátlis ablakú templomsort, nénjének házát kereste, de a ház nem volt sehol. A templomsor sem. Kétoldalt végig a kihalt utcán lefútt tetejű szalmaviskók, berogyott falú kis házak, vak, kitört ablakszemek tekintettek vissza rá. Az egyik viskóban mégis, mintha lidérc lett volna, pisla fény billegett. A kocogtatásra fekete nagykendőben, fogatlan ínyével kenyeret majszolva, madárcsontú kis öregasszony jött ki a leszakadt galambdúcos kiskapuhoz.
Hát élt! Mégis élt!  Nem csak a képzeletében létezett, és megvárta őt. Kiáltás szakadt ki a szájából, amint magához szorította, átkarolta, de nénje a szájára szorította csontos-eres kezét.
– Még meghallják édes lelkem! Csendesülj, egyetlen megmaradt vérem!
– Hát miért lenne baj, ha hallanak, ha látnak? Hiszen régen halott már Caraffa generális! A nagymajtényi síkon bocsánatot hirdettek még a portyázóknak, a szabad legényeknek is, ha nem zaklatják többé a császári seregeket.
– Az a császár rég meghalt már fiam, de nálunk, a völgyben megállt az idő! Ide visszajött, itt megkövesedett a gyűlölt labanc világ. Igaz, ma már nem verik vasra, nem vetik tömlöcbe legalább azokat, akik meglapulnak, de titkos poroszlók járnak minden ablak alá, már ahol még van ablak, és lehallgatnak mindenkit beárulás végett. Tudod-e, mi történik azokkal, akiket beárulnak? Nem mehetnek ki erdőirtásra! Már pedig aki nem keresi meg azt a napi fél kongót, az nem tud ordát, tűzifát venni az oláh hegyi pásztoroktól, az megfagy, vagy éhen pusztul. De főként nem tud cujkát, méregerős, gyilkos szilvapálinkát beszerezni, pedig mindenki, férfi, nő egyaránt azzal kábítja, gyilkolja magát, mert ezt csak így lehet kibírni. A bűneikkel, labancságukkal ma már fennen dicsekvő titkos poroszlókat pedig nem érdekli, hányan pusztulnak el, hogy fogynak, ritkulnak a népek, mert hiszen van ember elég a hegyeken túl Oláhországban, aki a fél kongó feléért-harmadáért is elvégzi a munkát. A hegyeket lekopaszítják. A gyönyörű, büszke fenyőket kidöntik, lecsúsztatják a folyóhoz, viszik idegen városokba a tengerig, ahol arannyal ér fel minden szálfa. Az arany pedig a labancok ispánjainak feneketlen zsákjaiba hullik. A kopasz hegyekről lezúdul a víz, elmossa a termést, a pálinka elhomályosítja az eszméletet, elmossa az emlékezetet. Érdekel még valakit is a szép borovi fenyőből kézzel faragott galambdúcos táncház? Ahol farsangolni, később május-ünnepelni találkoztak legények, lányok. Lánykoromban, de menyecskeként is szüreti mulatságokon, kukoricafosztáskor, haj, sokat mulattunk, vigadtunk ott. A te anyád is ott szerelmesedett bele az apádba. Most a kamarilla számára épült rideg üvegpalota áll a helyén, az idegen zsoldosok, vámszedők, császári biztosok ott kártyázzák, ott isszák el, amit a népről lenyúznak. De hát nem csak a táncházat, hanem még sok-sok magyar otthont játszottak idegenek kezére, a földeket szász lókupecek, bécsi himpellérek, balkáni áfiumkereskedők, francból jött ázsiaiak kapták meg negyedáron, bagóért. Édes vérem! Nekem még van a kihűlt banyakemencében néhány falás vakarókenyerem, tedd az általvetődbe, van a kamrában pár nyelet borom, töltsd a bőrtömlődbe, és indulj meg visszafelé Rodostóba. Jobb, ha ott halsz meg pár év múlva kétségekkel a szívedben, mintha most itthon hasad meg a szíved a keserűségtől.
– Mit is mondott Imre bátyám a tárogatóról, amikor rám hagyta, hogy visszahozzam a Hazába? Hogy nem a lélegzet fuvallata, de a szív keserűsége, a lélek ereje tudja azt csak megszólaltatni. Annak a billegtetői nem járnak a vidám nótára. Rodostóban nem tudtam bánni vele, mert még nem volt elég erős a lelkem, elég keserű a szívem. Ott még éltetett a remény, amely mindig utoljára hal meg az emberben. De most…
Emberek! Halljatok csodát! Éppen hajnalodott, mikor Mikes Kelemen szájához emelte, megszólaltatta a tárogatót. Keservesen sírt-rítt a szerszám, mint réges-régen, sok-sok év előtt, Krasznahorka bástyáin. Búsongó jajszavát visszhangozták a hegyek, feleltek rá a patakok, a ködös völgyekbe lapuló falvak kis harangláb-csengettyűi, aztán megkondultak a síksági büszke nagyvárosok tornyaiban az öregharangok. Hangjuktól kinőttek a fák, a kidőlt dúcokra visszaszálltak a galambok, fények gyúltak az ablakokban, mint halk imádság, újra vékony, fehér füst szállt égnek a kis lakok kéményeiből. A romos házakból baltás emberek jöttek elő, sápadt arcukat pír öntötte el, amint meglátták, hogy a hegyek ormain újra a Nagyfejedelem pátriás, lukas zászlait lengeti a szél. A völgyekben Esze Tamás talpasai gyülekeztek, dobbant a föld Vak Bottyán János hajdúinak léptei alatt, vad huj-huj kiáltással, párducbőrös kacagányban brigadérosok vezették rohamra portyázó lovasaikat… Kocsonyás térdekkel alázkodva, bűneiket bánva bújtak, tántorogtak elő a poroszlók. Senki sem emelt kezet rájuk. A halott vitézek körbefogták őket, rájuk mutattak. Igen, csak rájuk mutattak, és azok porrá, hamuvá váltak szempillantás alatt. A hegyek fölé felkapaszkodott a Nap, friss szél támadt, sodorta a tárogatószót mind a négy világtáj felé hegyen-völgyön át, és könnyedén, mintha sohasem lettek volna, elfútta a labancokat, a poroszlókat, a titkos és nem titkos ügynököket egyaránt a semmibe …

***

Bizony, hogy vágyálom volt az utazás, az egész történet. Majd két évszázadon keresztül Rodostóban, a fügefától alig száz lépésre a Nagyfejedelem első sírja közelében porladtak a hajdanvolt nagy reményű kolozsvári deák, Mikes Kelemen csontjai. Társak híján keresztényi ima nélkül, néhány jámbor csausz hantolta el a testét. Megírta ugyan Rákóczi uram szabadságharcának történetét, száznál is több árkus papírt rótt, körmölt tele szépen kalligrafált, egymás kezét fogó, apró gyöngybetűkkel, de nem indult útnak és soha nem érkezett meg a háromszéki hegyek közé szorult kis faluba, Zágonba. Azt a tárogatót soha nem tudta hazahozni, megszólaltatni, és 1848–49 véres küzdelme az akasztófák árnyékában éppen úgy elbukott, mint Rákóczi uram szabadságharca. Aztán jött Trianon! II.Rákóczi Ferenc hazahozott, a kassai dómban eltemetett hamvai felett az idő óta idegen állam rendelkezik. De jött még egy Don-kanyar, egy Auschwitz is, és – mert a lehetetlent vívták – vérbe fulladt 1956 merész akarása. Kádár János pufajkásai éppen az Ő, a Nagyságos Fejedelem lovas szobra alatt lőtték, gyilkolták halomra a lukas zászlóikat lengető, szabadságra vágyó, fegyvertelen embereket, a nőket, gyerekeket sem kímélve, majd akasztották százával a legjobbakat, többet, mint Caraffa, Haynau, Kun Béla, Horthy, Szálasi, Rákosi együttesen. Aztán csodák csodájára a történelem mégis adott egy esélyt Magyarországnak, de polgárai nem tudtak élni vele, az idegen hitre tért, ártó eszmékre esküdt hóhérok egyike sem bűnhődött, szennyes, véres pénzük segítségével magas méltóságba emelkedtek, és tovább folytatják polgártársaik javainak elharácsolását, mert ilyen brutálisan tragikus a magyar sors, a magyar történelem.

Kép: tarogatocenter.hu