Egy kőben fekszem.
Itt mindig elérsz.

 

 

 

EGY KŐBEN FEKSZEM

SZOKOLAY ZOLTÁN VERSEI

 

 

 

 

 

 

 

 

MÁSODSZOR

Kit másodszor szólít nevén,
akkor azt már el is viszi,
hiába int, bólint, szerény
kincsét hiába rakja ki,

nem alku tárgya már a tér,
a jázminbokrok illata,
napszikkasztotta árkú ér
mentén se ballaghat haza,

esélyei lent nincsenek,
az ég homályos fólia,
felnéz, hogy Isten mentse meg,
s egy intés: kár aggódnia.

 

 

KÖZVETLEN KAPCSOLAT
      „hogy rá ne szedjen minket a Sátán.” (2Korinthus 2:10)

Hajnalban keltem, sorra vettem,
kinek mit kell ma megbocsátanom,
s ahogy rajzolta árnyékát a rom,
ég volt alattam, föld felettem.

Fiam, nálad lesz jobb kezekben:
e fölfordult világot átadom,
keresztjét is cipeld a válladon.
A Sátánról, hogy rá ne szedjen,

ne kérjél információkat,
elég ha sejted, érd be ennyivel,
memóriádba égetned se kell,

hiszen oda is behatolhat.
Tudni fogom, hogy ellenére élsz.
Egy kőben fekszem. Itt mindig elérsz.

 

 

ŰZÖTT ANGYAL

Már ugrott volna bárhová,
az ég fölé, a föld alá,
egy verssé, épp csak ennyivé,
hazátlan homlokok mögé.

Egy szökkenés, egy villanás,
hogy „nézz rám és többé ne láss”,
maradni vágyó így üzen,
ha üldözi precíz üzem,

a „nem szerethet senki se”
fojtó, fullasztó rendszere,
s azt pengi minden szál ideg,
hogy nem kell, nem kell senkinek.

Kezdettől bennem rejtezett,
tüdőm tájékán lelt helyet,
átadta szárnyát, úgy emelt,
míg szálltunk, hittem, el nem ejt,

én vittem? ő vitt? nem tudom,
csak azt, hogy sosem láthatom,
nincs arca, nincs már neve sem,
én észrevétlen kedvesem,

ő adott levegőt, vizet,
s így telt el annyi évtized,
amennyi elrendeltetett,
perccel se több, se kevesebb.

Bántottam? Én üldöztem el?
Hiába kérdem, nem felel.
A titkos angyalt, Istenem,
mért hagytad elveszítenem,

már számig ér a híg agyag,
és résnyire van nyitva csak
szemem, miközben süllyedek,
a sejtjeim mind bűnjelek,

és önvád kínoz napra nap,
az voltam, bűnös és hanyag,
óvatlan, léha és hiú,
korán megvénült kisfiú.

Csak egyszer még jelenne meg,
s a régi, égi verseket
nem nyelné el mohón a mély,
ez hát az utolsó esély,

hogy kettényílik fönn a tér,
az űzött angyal visszatér,
s elmondja majd itt, élve, lenn,
milyen szűk ott a végtelen.

Aztán… aztánok nincsenek,
ki-ki magát segítse meg.
Együtt repülni nincs hova.
Elmarad megint a csoda.

 

 

UTOLSÓ JELENTÉS
      „Azt hittem, ebben-abban lesz szavam”
      (Kormos István)

     „Miért én éltem, az már dúlva van”
     (Vörösmarty Mihály)

Nem öltek meg, egy gömbben alszom el,
már összegömbölyödtem, szűk a hely,
a burok csupa középpontból áll,
egyformán fontos minden, nincs halál,
a világ kívül, én meg idebent,
következetes logikai rend,
ahogy hirdették annak idején,
már anyanyelv sincs, minden homogén,
egymásba érő hálórétegek
archiválják a szívverésemet,
titkába zárt a pörgő rettenet,
s nem tudhatom, hogy mit jelentenek,
kinek, mikor, miről és mennyiért,
és azt sem, hajdan merre volt az ég,
akárhová vetem tekintetem,
csak őket látom, ez forog velem,
nem öltek meg, álmatlan alszom el,
nem mozdulok, beérem ennyivel,
mint stroboszkópok sortüze alatt
megrázkódik és görcsben ráng az agy,
mint akkor, mikor mondták nevemet,
többé nem hallom, mert már nem lehet,
a jelabroncsozat mögül soha
senkit nem szólít vissza gyilkosa,
nem öltek meg, időm itt tölthetem
magzatpózban 56 évesen,
mert védi trükkjeit a szervezet,
így állhat minden változás felett,
a lojalitás rendszersemleges,
neked se tűrnék, hogy sírj vagy nevess
játszmáikon és buzgóságukon,
beválthatatlan utolsó kupon
az életem, csak szorongathatom,
nem öltek meg, nem volt rá alkalom,
bekasztliztak, preventív őrizet,
ne emlegessem felmenőiket,
e forgó gömbben megvan mindenem,
hazám, hazám, te min --- de nem, de nem ---
56 éve ugyanúgy forog,
váltották egymást kormányok, korok,
zászlók, emblémák, hősök, címerek,
mandátumok és eskütételek,
és vallathattam önként magamat,
hogy mihez képest lettem szabadabb,
de nem, de nem – mint sínen a vonat
ismétel makacs csattogásokat,
az irányítók kívül, én belül,
ezt rótták ki a büntetésemül,
forog velem a fekete hideg,
elkobozták a szerelmeimet,
ordították, hogy ők kelet s nyugat,
veszélyeztettem biztonságukat,
de nem, de nem, de nem beszélhetek,
kisokkolták agyamból érveim,
barátaim és szép emlékeim,
körém zárták e néma életet,
a rendszer zárt, a rendszert nem lehet
elárulnia többé senkinek,
s ha szólni próbálsz, nem bocsátja meg.

Magamnak mondhatok csak verseket.
Azt hittem, ebben-abban lesz szavam.
Miért én éltem, az már dúlva van.

 

 

HARMADIK NAP

Nem én vagyok, aki itt fekszik.
Sem ő, se más. Talán a tér maga
és köré dermedt burokként a pillanat.
A lényegemtől fényévekre. Végleg.
Mint képernyőn a kép megáll, lefagy.
Innen nincs út, nincs hír, nincs szó.
Itt senkinek már nincs neve. Jöttek
mosolygó egyenruhások, mint a gépek,
azonosító jeleinket összeszedték.
Karunkról a tetovált ábrákat, szánkból
a kedves ízeket, az otthont, a hazát,
szemünkből a levetíthető rövid videókat,
mindet egy zsákba összeöntve gyorsan.
Még eszembe jutott, nehezen fogjuk
szétválogatni szabaduláskor,
tumultus lesz majd, sokáig tart.
Fekszünk? Nem tudom. Bocsásd meg,
pontatlan vagyok. Itt nincs vízszintes,
nincs függőleges. Helyzetemet mihez
viszonyítsam? Hogy élek, az még így is
bizonyos, mert látom néhány mozdulatodat,
most arcod elé bukik a hajad,
hallom sírásod, sejtem légzésed ritmusát,
de már sűrűsödik, sürget az idegen anyag
és belé kell vesznem észrevétlenül,
elemenként elkeveredve, elbujdosva, mély
illegalitásba rejtőzve a hivatásos gyilkosok elől.
Ők győztek? Vagy én? Vagy egyikünk se.
Nem adom fel. Marad egy titkos kapcsolat,
egy riadólánc. Kihagy a figyelmük,
összeszedem magam azonnal. Találkozunk.

 

 

HELYSZÍNI TUDÓSÍTÁS

Ahol nagyapám rongyos térképe a hajtogatás mentén kikopott,
s ahol inkább némán kihunynak, semhogy az újratervezést
felkínálnák a navigációs szoftverek,

Myworld’s End közigazgatási határán kívül,
az olajfoltos, régi dokkokon túl, ahol a félsziget
még hosszan benyúlik a szennyes tajtékú
tengerbe, elhagyott vasrudak és rozsdás hordók
között, az élet legapróbb jelét is nélkülöző
sötét térben kell húznom ezt a dögnehéz bőröndöt,
kereke jajgat, meg-megbicsaklik, mint magam is,
aki kezdettől fogva tudtam, el kell jutnom ide,
és már csak pár száz méter az egyre rosszabb
úton az utolsó betontüskéig, ami mellett majd
állok és várok, napokig akár, szinte vigyázzban,
testsúlyomat csak óvatosan helyezve egyik
lábamról a másikra, le-lebiccenő fejjel,
álmodni vágyva, de ébren maradni kényszerülten,
folyamatos működésre szorítva agyam és nyelvem.

Nincs kétség, megleltem a pontot, amiért születtem hajdan,
és fegyelmezetten állok és várok és 24 órája egyfolytában
mondom magamnak a mindörökre megtanult verseket,
Berzsenyi, Kosztolányi, József Attila, Pilinszky, Weöres, Kányádi,
Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár és mind a többiek,
veletek az Isten, láthatatlan sereg, nem akad el a szavam,
utánatok dátumok özönlenek: édesapám 1929.07.09. és édesanyám 1934.07.01.
és Eszter lányom 1984.07.27. és Domokos fiam 1989.01.28.
és mondom végül a magamét is: 1956.09.09., L.Z. huszonötödik születésnapja,
de a mai napot már nem tudom, nem akarom hozzátenni,
ébren kell maradnom, ébren kell várjalak,
bajnokcsapatok, osztálynévsorok, adószámok és telefonszámok, jelek,
kódok, akták, trakták, dossziék, fedőnevek, parcellaszám, szakasz, sor, sír,
itt állok a bőröndömmel, nem szabad elaludnom, mondanom kell tovább,

most egy ifjú házaspár viszi hároméves gyermekét a makói utcán,
sietnek a vonathoz a kórházból, apja válláról a kisfiú csak az elsuhanó
akácfákat látja, már három éve kisöpörték az országból a reményt,
szélütött pap tolókocsiban ül kinn egy ház előtt, de mintha áldást intene kezével,

most egy padlásgerendán kuporgok, írni-olvasni tudó négyéves,
a tetőcserepek közt betűz a nap, sírok, nagyon szeretlek, Anya,
minek az a kötél, menjünk le innen, éhes vagyok,

most egy ismeretlen lány hozzám szalad az iskolaudvaron,
hirtelen megcsókol, vérzik az alsó ajkam, megharapta,

most megszöktem: fehér trikóban, fekete klottgatyában biciklizek
Justh Zsigmond kastélyának romja felé a kukoricás mentén,
rendőrök jönnek, sportszeletet adnak, nevetnek, hazavisznek,

most gólt rúgok Egerben a salakos futballpályán, szemerkélő esőben,
Cila visszafejelte a beívelt labdát és én futtomban, jobbal, kapásból, a felső sarokba,

most Prágába utazom, mit hozzak, kérdezem, egy lyukas kavicsot, hozom,

most egy kitört üvegű telefonfülkében állok, fázom, innék egy teát,
266680 és kicseng és kicseng és kicseng és nem veszi fel senki,
pedig odafenn a redőnyön átszűrődik az olvasólámpa fénye,
kilépek, toporgok tétován a panellabirintusban, míg belep a hó,

most összekapcsolják homlokomon a sebet, amit egy betonkocka éle ütött,
csíp a fertőtlenítő, szemembe önti fényét a lámpa,

most Dunaföldvár határában sziszegek az árok szélén, nagyon megvertek,
gondolhattam volna, hogy a kazetta végére érve kattan egyet a magnó,

most Baján fekszem egy szállodában, csuklómat a csőhöz bilincselték,
ágyékomat csak egy fehér törülköző takarja,

most feltűzöm zakómra a mikrofont, Tisztelt Országgyűlés, ősi mesterség
művelői felett ítélkezünk, miként az korszakváltások idején szokás,

most a rakparton, a 2-es villamos akadémiai megállójában guggol
testemhez a mentőorvosnő, – hogy hívják? – kérdezi, – emlékszik valamire?
és én felülről látom, ahogy fekszem a kövezeten,

most édesanyám testét kísérem, most édesapámét,
most összeomlanak a szobában a könyvespolcok,

most azon a helyen állok Pjatyigorszkban,
ahol Lermontovot eltalálta a pisztolygolyó,

most Marosvásárhelyen vonzanak, húznak magukhoz az áruházi tükrök,
és már szirénázik is velem a fehér kocsi,
mosolygok, magam diktálom be az adataimat,

most a faház a szendergő holtág partján, ahol a terasz deszkáira csíkokat
rajzol a nyár végi nap, én meg közéjük kottafejeket, játssza le majd a tárogatós,
csak ez a lassan tekergő, indázó dallamszalag kell és boldog vagyok,

most 1-2-3 – mondom, mikrofonpróba 1-2-3, áfonya, málna, kökény,
a hallgatásod nem távollét, ebből a téridőből nem tudsz kiszökni,
nem tagadhatod le, hogy élsz és látsz, ugye tudod, hogy jót akartam,
csodákra lettünk volna képesek, ugye én nem voltam gonosz?

És újra itt, még mindig itt,
Myworld’s End közigazgatási határán kívül,
ahol az erre tévedőt semmi se igazítaná útba,
se villámok, se magnéziafények, se kőből szüremlő zene,
se sirályok, se lundák, se vitorlázórepülők,
se nyíl alakú táblák, se csendes abszint-feledés,
van viszont mínusz hét fok, óceáni szél,
körém zárult, áthatolhatatlan fekete űrmassza,
s a tudat, hogy évezredek mosták, formálták ugyan ezt a partot,
magyar és nem magyar nemzedékek százainak bűnei, egymásra acsarkodása,
de a mostani állapotáért minden felelősség csak engem terhel,
csak engem, csak engem, akit majd itt találsz, ha jössz, hogy átvigyél,

letettem végre ezt a dögnehéz bőröndöt,
melléje térdelek, kinyitom, csattan a csatja, zizzen a cipzár,
szállnak kifelé rajban a verseim, életem összes verse,
világító, pulzáló pici pontok, távolodnak,
s nézem, ahogy elenyésznek a homogén végtelenben,
benyeli őket a mohó anyag,
melynek a kupolája alatt most hanyatt fekszem és már csak
illendőségből ragaszkodnék ehhez a dimenzióhoz,

az előbb még megvolt a testem, működtek szerveim,
emlékeztem az arcodra, vágytam az érintésed,
tudtam, hogy jössz, megyünk hozzád haza,
fél évszázad minden gyötrelme árán is megérte várni,
mert „hallom, amint fölöttem”, és „hallom a zúgást”,

aztán a hirtelen kigyúló reflektorok vakító fénye,
meg a szélrózsa minden irányából előugró álarcosok ordítása
megérteti velem, hogy elfelejthettél, hogy minden csak viszonylag igaz,
hogy rab vagy te is, és hogy már ezt kimondani is fölösleges.