Írónőt feleltető magyartanár

HELYSZÍNI TUDÓSÍTÁS

Szegeden a REÖK Miró-kiállításán egy magyartanárnő bojkottálta bekiabálásaival Karafiáth Orsolya rendhagyó tárlatvezetését.

Írónőt feleltető magyartanár

2013. március 18-ára immár második alkalommal hirdetett rendhagyó tárlatvezetést a szegedi Regionális Összművészeti Központ, amelyet Karafiáth Orsolya, író, költő, újságíró, énekes, irodalmi celeb tartott. A korábbi alkalomról, amikor a slammerek kommentálták kortárs képzőművészek alkotásait, az Irodalmi Jelen is beszámolt.

A REÖK honlapján kiemelték, hogy nem átlagos rendezvényen vesz részt a látogató. Az írónő bemutatásában megemlítették parókáit, szinte ijesztően hangsúlyozták, mennyire extravagáns személyiség. De mindez nem riasztotta el a körülbelül 40 érdeklődőt, sőt feltehetően legtöbbjüket ez vonzotta oda.

Karafiáth Orsolya a Miró által használt színekbe öltözött: fekete paróka, piros felső, fehér szoknya, türkiz öv, citrom harisnya és zöld cipő. Az elején leszögezte, hogy számára nem sokat jelent a festő, tulajdonképpen a legközelebbi kapcsolata a Miró Kávéházból elhozott két székben merül ki, amin már a minták sem látszanak. Különben is, le akarja cserélni őket. Előrevetítette, hogy ez afféle felolvasós-sztorizgatós este lesz, nem akar hülyeségeket belemagyarázni a képekbe, mert feleslegesnek tartja, hiszen – többször hangsúlyozta – nem ért hozzá. Talán nem is ezért hívta meg őt a REÖK, hanem hogy felolvasson azoktól a kiemelt szerzőktől, akiknek a műveihez Miró illusztrációkat készített. Hallhattunk néhány részletet saját alkotásaiból is, mesélt művei és az illusztrációk kapcsolatáról. Valószínűleg tematikát is kigondolt ezekhez (álom, rémálom, kert). Szürrealisták, szabad asszociáció. Működött.

Azon túl, hogy sokat emlegette, nem igazán ért a festészethez, korrekt anamnézist is készíthetett volna Karafiáthról bárki. A gond ugyanis ott kezdődött, hogy nem volt nála a szemüvege. Mikor ezt bejelentette, a közönségből többen nyújtották a sajátjukat, mintha csak rágóra lett volna szüksége, ami, ugye, kevésbé személyre szabott, ám végül nem élt a felkínált lehetőségekkel. Még azt is megtudhattuk, hogy 3 hete nem hall az egyik fülére, és később a tárlatvezetés tetemes részét a terápiáiba, valamint a hipochondriájába való beavatás uralta. Folyamatosan megismerhettük a tárlatvezető szerencsétlen sorsát, ami épp annyira lehetett pózőrködés, mint sajátos bájának megnyilvánulása – és mint a szemüveges példa mutatta, hatott is az emberekre.

Egy Miró-szemüveg, pontosabban Az aranytollú gyík

Az első felolvasott vers után került középpontba a későbbiekben a tárlatvezetésen főszereplővé váló hölgy, amikor Karafiáth ismét mentegetőzni kezdett, hogy nem tud olyan szépen felolvasni, mint ahogyan illene. Megtudhattuk, az utóbbi időben színészeket szokott felkérni, de most sajnos ez elmaradt. Ezután az imént említett hölgy vehemensen mutogatni kezdett a közönség egy másik tagjára, hogy „van ám színésznő a teremben, adja oda neki, hát ő Csorba Kata, a Szegedi Nemzeti színésze”. A látogató arcára kiült a büszkeség, amit feltételezhetően az okozhatott, hogy hallathatta a hangját egy ilyen fontos és a tárlatvezető számára szorongatott helyzetben. De így legalább a színésznő is zavarban érezhette magát, bár végül kedvesen elhárította a felkérést.

Az utolsó teremben azonban elhangzott Karafiáthtól az a bátor mondat, hogy van-e kérdés. Először úgy tűnt, nincs, ám amikor az írónő éppen belekezdett egy újabb történetbe, az imént emlegetett tárlatlátogató jelentkezett. Innentől felpörögtek az események. Kiderült, hogy a megszólaló középiskolai magyartanár, aki ebből adódóan jogot formált magának a megjegyzésre: ha ő ilyen felkészületlenül és szétszórtan menne be órára, akkor a gyerekek szétszednék. Az írónőnek a meglepettségén túl nem is volt lehetősége reagálni, mivel a közönség hangosabb része a védelmére kelt. Még jó, hogy nem órán vagyunk – hangzott az egyik megjegyzés. Majd egyre többen kiabáltak be, de a tanárnő kitartott. Továbbra is hangoztatta, hogy „márpedig ő középiskolai magyartanár” és „olvasta Karafiáth minden írását és ismeri őt”. A hölgy azonban elkövette azt a hibát, amelyet kezdő középiskolások szoktak. Azonosította az írót a tőle olvasott művek megszólalóival.

Mint kiderült, a tanárnő azt szerette volna, hogy egy adott kép alapján Karafiáth elmondja, amit tudni illik a szürrealista képről. Azt, hogy mit ábrázol és mit gondol róla költőként. Mintha órán lenne és feleltetne. A sajátos kultúrharcnak az vetett véget, hogy az egyik szervező sem bírta tovább, és a felindult tömeget túlkiabálva elmondta: ezek a szubjektív tárlatvezetések a jövőben is ebben a formában zajlanak majd. Persze lesz alkalom, amikor művészettörténészt hívnak, de ez nem egy művészettörténeti előadás.

Ezután a tárlatvezető felolvasott még egy utolsó verset, bocsánatot kért, amiért esetleg nem tudta kielégíteni az igényeket, kért egy szál cigit a szervezőtől, és eltűnt.

A REÖK Miró-színekbe öltözve (Forrás: szeged.hu)

A műfekália-botrány óta a REÖK valószínűleg nem szándékozik egy-egy skandallummal újra a címlapokra kerülni, de a rendhagyó tárlatvezetések láthatóan mégis megteremtik ennek lehetőségét. Az írónőről alkotott extravagáns kép tovább épül. A látogató elégedett lehet, mert hatott rá a tárlatvezetés. Még akkor is, ha egy rendhagyó magyaróra keretében szembesülhetett azzal: a kultúrember bizony fogyasztó, aki öntudatával bátran belefirkál a vásárlók könyvébe.

A bevezetőben található kép forrása: http://bolcso.blogter.hu

Új Krisztina