Slam School Poetry 5.

Szabó István (Szabadka)

Szabadka

Hideg radiátor járdakövön
Rovom le standard köröm
Huszonnégy órás láthatóba,
Cementfelhő, lámpacsóva.

A peremváros itt is ugyanolyan, mint máshol.
Egy kicsit sem enged és egy kicsit sem gátol.
A naplemente itt is tetőszínű, a reggel kormos.
A városi gazdag még mindig ügyvéd vagy orvos.
Szabadka még mindig olyan, mint én vagy te.
Szabadka van a nyelvünk alatt és Szabadkát lövünk az ereinkbe.
Én vagyok a daru, ami épp ül.
Én vagyok a népszínház, ami már hat éve épül.
Én vagyok a korzó, én vagyok, aki szaladna,
Én vagyok a legmélyebb Szabadka, Szabadka.
Itt látod a kádban a legtöbb gumikacsát,
Itt van minden fába vésve, hogy „Szeretlek Csáth"
Itt van underground, itt van olyan, hogy élet,
Itt a sorsjegyedért nem kell várnod egy évet.
Itt nem látsz olyan feliratot, hogy „vesszen Trianon".
Ebben a városban még nem volt alkoholtilalom.
Itt van tél, hó, jég és fagy.
Ó, kedves Szabadka, te mindig nedves vagy!
De ne értsd félre, nem azért mondom.
A tiéd nem fizetős. Az más: az London.
Itt krétapor hullik és lábnyom olvad bele.
Itt beszélsz a múltról és zacskózod a jelent.
Itt ha besötétedik, akkor tudod, hogy otthon vagy.
Akkor látod magad a köveken, akkor mosol hajat fényben.
Ha besötétedik, akkor rádolvad egy reklámtábla a szecesszió jegyében.
Szabadka még mindig tartja a hagyományokat, és tudod mit? Én birom a bort és a port!
Én birom, hogy itt született Kosztolányi, mert ő is egy darab szabadka volt.
Szabadka vár a jelre, hogy szökhessen zöldhatáron át.
Hogy maradjon és legyen mutatóba.
Ha vissza is jön, magyar akcentusra nem vált.
És Istent nem hozza látogatóba,
Mert a vámőrök ott állnak raportba.
én már tényleg nem tudom, milyen az a határon innen, vagy határon túl.
Mert a kereszt itt is áll és ott sem fordított, csak ferde. De erről sem
Szent István tehet, mert a túl nagy volt rá a terhe.

Hódi Virág Noémi (Szeged)

akkor szeretném

amikor már egészen este van,
és Káma Szútrásat játszunk egy padon,
akkor szeretném látni a szemedet.
igazából nem is a szemedet nézem,
nem mintha már meg tudtam volna jegyezni egészen,
de a benne ücsörgő érzés...
- ami abszurdum, mert lehunyott,
s így hogy láthatom, az jó kérdés -
de látom! láttam...
mint tegnap George Harrisont, képzeld.
a Don Quijotéban pizzázott kézzel
(ez egy szegedi hely.
egy a sok közül, ahová nem vihettelek el)
szóval ott evett a barátnőjével.
ette ott a barátnőjét.
én meg
- mint ahogy anno magadról mesélted -
a körmömet a tenyerembe vájtam és vártam,
vártam, hogy vérezze már össze a körömágyam,
mint máskor az ágyam,
amikor a valóságban előbb jön meg,
mint a naptárban.
de a kezem nem vérzett, hiába kapartam most már,
mert neki azt láttam az arcán,
amit neked már nem.
és amikor igen, akkor is rám szóltál,
hogy csukjam már be a szemem.
én meg titokban,
mikor nem figyeltél,
újra kinyitottam.
és csak néztelek.
na jó, hazudtam.
a srác csak hasonlított,
valójában nem is George Harrisonnal találkoztam.

Wesselényi Tamás (Budapest)

Budapest

Nincsenek szavak, mik elmondják,
Hogy mit is rejt a te otthonod;
Ha menne, minden nap eldobnád,
Helyette minden nap megfogod.

Az otthonod szegény palota,
Ahol minden reggel monoton.
Az egyik lábadat rakod a
Másik után a betonon.

Másnaposan indulsz el ma is.
Tudom, hisz egy cipőben járunk.
A fanyaros mosolyod hamis,
Akár bérleteden a dátum.

Kifacsart testedet szétszórtan
Mély álomba ringatod ébren,
S lecsukott szemekkel, félholtan
Csak rázkódsz a villamosszékben.

Odalent a hűs Duna-parton
Akár vörös rózsák, nyílanak:
Sok koldus, kin a ruha karton,
Ágyuk beton a kőhíd alatt.

A Nyugatin kezded a napot,
A forgó óra hetet mutat,
Sok zöldellő Metropol lapot
Szór szanaszét a kereszthuzat.

Mind elpirul a jelzőlámpa,
A tag a fékre rálép ezért.
A zebrán cipők kopogása
Adja a groteszk háttérzenét.

Az utak, mint törött képkeret,
Mi meg rajzok matt fóliára.
Csikkekből rakott szőnyeg vezet
Blaháról az Astoriára.

A buszsofőr, akár a révész
Visz át a folyó túlpartjára
Maroknyi szépen fénylő pénzért
Szállít a melóba; halálba.

Az egész város színes címlap,
Sokmindent elnyelő tág metszet,
De az összes olvasó színvak,
Minden ember apró lábjegyzet.

Budapest egy méregdrága drog,
Amit mi ajándékba kaptunk.
Tüdőnket ellepte már a szmog,
Mégis újra beleszippantunk.

A macskakövek mind nyávognak,
Hogy vadul tapossuk testüket.
Add át magad a káosznak!
Ebben te is újra megszületsz.

Minden kőoszlopon graffiti,
Egy Bentley a parkon áttolat.
Árnyéka a falra vetíti
beteljesületlen álmodat.

A várost lesve olykor tényleg
Elragad az őrült kábulat,
Itt a dinamika a lényeg;
Erre szűkül be a tág tudat

A kizsákmányolt bérmunkások,
Szakadt húrt pengető zenészek,
Fullasztó szagú aluljárók,
Melyekben minden fal penészes.

A mindig buszsávban haladó
Fekete BMW-s gengszterek;
A lopott tárcával szaladó
Éhező tízéves kisgyerek.

A testbe szúrt pillangókések,
A sarkon rád váró végzeted,
A hirtelen villanó fények;
Séta közben alig észleled.

Kezeden, lábadon béklyó van;
Tengsz ebben a monoton létben,
És kifordult szemekkel, félholtan
Csak rázkódsz a villamosszékben.

A további videók itt tekinthetők meg!

Hamarosan folytatjuk!