Slam School Poetry – A döntősök videói
Összeállításunkban azt a 15 középiskolások készítette videót tekinthetik meg, amelyek szerzői bekerültek versenyünk döntőjébe. Velük 2013. június 8-án találkozhatnak élőben az Akváriumban.
Árvai Kristóf (Zánka)
Szemle Slamre
Megteremtem, érlelem,
Fölvetek pár ötletet.
E trekk tör, törtetek,
Magamér' MEG ÉRTETEK.
HA MEGÉRTETEK, fogok egy üres lapot...
Kivégezlek, mint egy csuprot Micimackó
Mer' attraktor a füzetem a tollamnak
Kellemetlen ez, mint nagy monynak a kicsi
Zacskó, de kik velem tartanak jól laknak
HA MEGÉRTETEK - nem miattam...
Eleve az elme a kezem eleme
M.o-n megvan minden, mi a melóhoz kell
Ásó, kapa, nagy harag - sokra nem tartanak
A végén, ha a lélek nem kap léket a léér'
HA MEGÉRTETEK, Rep Etához szólok
(Ez egyben rap e tájhoz)
Mit ér a nő, ha kikér mindent magának,
de nem hű? - Fő menü: ha a nő nemű nem mű
Érted mindent megteszek, a Tiszán átszelek,
s miközben kompon állok, komponálok
HA MEGÉRTETEK, Egyetem!
Slam a bánatomra oldószer - Oldozz el!
Nem vagyok rest, rám egy írós est inkább vall
Pesten, respekt! Frissítek egy pálinkával
Az egyetemen lefőtt - Efott után F5
HA MEGÉRTETEK, egy dolgot veletek megértetek
Mondom, ha a feladatra megértetek
Csak beszélnem kell, ily nemes közönségnek
Ti tükre vagytok mit én ádok, tetszik-e,
vagy átok, ha az, azon én átlátok
Ahogyan a tényeken, HA MEGÉRTETEK
Minden blúzban bláz, mitől a pláza bula bekészül,
vagy az irka-firka cifra, mitől a Tabula Rasa bekékül
És most a kritikához szólok- HA MEGÉRTETEK
A klán a sziklán áll és te oda is jössz,
vagy szimplán nem tudsz olvasni a soraim közt
Itt hét szorongó sor üt nagyon 2 sorompó közt,
amit lebetűzgethetsz szűk lapon
HA MEGÉRTETEK, maradjunk is itt
Celeb-kelepce: beadják, hogy mi a jó,
Te elhiszed és falnak rohansz fejvesztve,
A sajnálatodért nem sajnálod a lét
Erre vagy kifejlesztve...
Megteremtem, érlelem,
Fölvetek pár ötletet.
E trekk tör, törtetek,
Magamér' MEG ÉRTETEK.
Bárány Bence (Győr)
Kedves Naplóm!
Ma megszülettem és meg is haltam, de ez a mi fajtánknál így szokott lenni.
Meg is lepődtem, hogy mennyi és mennyi
Másik társam jött velem egy napon világara.
Kinyitottam szemem, s tudtam nem hiába
Vártam, hogy kiengedjen a hüvely, mi eddig védett.
Sosem felejtem el az elém táruló képet.
Szomorú fekete felhők, s a távolban összeért az ég, és a föld széle.
Előttem száraz takarmánynövény féle
Szabályosan hullámzott, engedve a szélnek,
S hideg eső hirdette közelét a télnek.
Társaimmal egy vonalban, egymás mellett szálltunk.
Velünk szemben, szintén sorban háttal állt a párunk.
Az enyém magas, barna hajú, testén végig hegek,
Közeledtem felé, már láttam, hogy remeg.
Egy koszos, sovány ember, de bennem nem lehetnek érzelmek.
Így ellentmondást nem tűrve tettem, mire képeztek.
Már centis távolságból tekintettem a túszra.
A tarkóján át hatoltam be a meleg húsba.
Egy lelassult kép, ahogy átszakítom a testét,
Majd végignézem mint spriccel a vörös festék.
Beteríti a földet ő meg összeesik holtan.
Én abban a pillanatban olyan boldog voltam,
Mert nem kell többé, hogy más parancsára fusson,
S én voltam ki segített, hogy a pokolból a mennybe jusson.
A vér esővel keverve ott csordogál hígan,
Hol ők nyugszanak boldogan, jelöletlen sírban.
Így emlékszik rájuk a kis község széle,
A huszonkét zsidóra, kikre rátalált a béke.
Pusk A. Golyó
1944. november 4. Abda
Bíró Vilma (Budapest)
Tudod mit? Bazd meg. De most komolyan. Ne engem. Magadat. Vagy akárkit..... -
rágyújtok.
száll a füst, mint a mennyköves üst. remélem eltalál,de telibe... így legalább nem kéne néznem téged a neten,
és nem kéne látnom, hogy boldog vagy nélkülem.
szeretnéd, hogy hazudjak? szeretlek....
képzelt érzelmeimet belehelyezem, egy sörös üveg rekeszbe. széttöröm.
ez a napi örömöm, hogy helyetted vár a péntek esti söröröm.
rágyújtok.
szememben a füst könnyt idéz, nem akarom, hogy idenézz. én sírni? soha.
azt hiszed, hogy te vagy a fa, én meg a moha.. hogy nem tudok nélküled élni. Te ostoba...
Nem vagyok másod, mint a csalódásod, az okod, hogy bort bonts, hogy elfelejts.
Coelho-t idézek, hogy a szeretet szent és elengedlek...
Hülyeség. Ahogy a Disney mesék. Nem jön a herceg, csak egy kretén, te és én a palota tetején...
lelöklek. Ne szeress, nem megy ez nekem. Emberi kapcsolatok... Mégis minek?
Te vagy a fa, én az ág...inkább letöröm "magam", minthogy kimond "örök vagy".
Rágyújtok.
Már nem könnyezem, csak krákogok...Olcsó rágót rágok. Hazafele tartok a Bosnyákon.
Megölsz.
Kapcsolatnak hívod a börtönöd, inkább 40 napig böjtölök, csak engedj el....
Nélküled lenni az a szabadság, nem vagyok más, csak egy rabmadár.
Rágyújtok.
A cigaretta a mindenem, érzem a nikotint a testemben, érzem ahogy megöl.
Lehúzom a redőnyt, a világ kint, én bent, te fent én lent.
Itt vagyok a pokolban, egyedül, de legalább nélküled. Kéne éreznem valamit... Esetleg egy kis rémület?
Csend van. Elmentél. Erre vágytam, már meg is bántam. Lehet szerettelek, csak kevés ehhez egy ember élet?
Szabadságért életem-haltam, most mindent megadnék a karjaidban.
A börtönödben élnék rabként, madárként soha se szárnyalnék. Még a StarWarst is megnézném, hogy tudd, hogy érzek,
sőt kimennék egy focimeccsre, sőt akár a formaegyre.
De már úgyis elmentél, egész nap nyomatom mély-depresszív alter zenét. Nem jössz vissza már, tudom
.Én se vagyok más, mint egy átkozott Bridget Jones.
Péntek ivás, szombat alvás, vasárnap laptop előtt sóvárgás. Reggeli-ebéd-vacsora, nem más mint Nutella.
rágyújtok.
Tudod mit? Bazd meg. Ne engem... Magadat... Najó... Engem is...
Fehér Tamara (Nagykanizsa)
Márciusi impró (mint improvizáció)
Hogy nekem mi a magyar?
A magyar egy olyan nép, akit a ta(r)tár hajt, és Pest is, mint egy járvány hever elszórva a járdán, ami fájdalommal van kikövezve.
Egy nép, amelyik pazarul pazarol, és csak mi értjük magyarul, hogy csehül érzem magam, hogy magyar csend a szavam.
Aki megbűnhődte már a múltat, s jövendőt,
aki kenderből fonja a szövendőt.
Keresztet vet, és babonát arat,
lom-kocsmában rímelget a Kárpátok alatt.
Én azért örülök, hogy egy olyan ég alatt alhatok,
ahol arany, ha magyarul hallgatok.
Nálunk teremnek csak túró rudik,
és csak itt vannak olyan kockák, mint Rubik!
Csak Nálunk mákos a guba, és dödöllét sem eszel máshol,
és ez egy olyan nép, amelyik az Élet Fájába is belefásul.
...és társul, a Magányt választja társul.
Mert Magyarország egy kisgyerek, aki egy Európai Uniós játszótéren próbál barátokat keresni, és ellesni, hogyan kell úgy elesni, hogy ne fájjon.
Mi itt lakunk, ó magyar, Európa szívében, ahol dobog a kő
és szürke hétközna-pók sző "enni vagy nem enni?"-t. Ez itt a kérdés! Hát erről ennyit.
De sajnossal nem lehet mondatot kezdeni, sőt úgy egyébként semmit.
A magyar egy ország, ami csak azt akarja, hogy találd, hogy keresd, hogy élj itt, hogy szeresd!
Itt a Slam is a lélek tükre,
de nekem nem telik költő-tűkre,
úgyhogy bárányfelhőkből költök pulóvert,
és ESC-et nyomnék én is, ha az ország meg a Game Overt.
Szóval egy fanyar magyar csavar itt a végén:
én -akármelyik éj-félén- szívesen eltáncolgatok a nyelv élén.
Hódi Virág Noémi (Szeged)
akkor szeretném
amikor már egészen este van,
és Káma Szútrásat játszunk egy padon,
akkor szeretném látni a szemedet.
igazából nem is a szemedet nézem,
nem mintha már meg tudtam volna jegyezni egészen,
de a benne ücsörgő érzés...
- ami abszurdum, mert lehunyott,
s így hogy láthatom, az jó kérdés -
de látom! láttam...
mint tegnap George Harrisont, képzeld.
a Don Quijotéban pizzázott kézzel
(ez egy szegedi hely.
egy a sok közül, ahová nem vihettelek el)
szóval ott evett a barátnőjével.
ette ott a barátnőjét.
én meg
- mint ahogy anno magadról mesélted -
a körmömet a tenyerembe vájtam és vártam,
vártam, hogy vérezze már össze a körömágyam,
mint máskor az ágyam,
amikor a valóságban előbb jön meg,
mint a naptárban.
de a kezem nem vérzett, hiába kapartam most már,
mert neki azt láttam az arcán,
amit neked már nem.
és amikor igen, akkor is rám szóltál,
hogy csukjam már be a szemem.
én meg titokban,
mikor nem figyeltél,
újra kinyitottam.
és csak néztelek.
na jó, hazudtam.
a srác csak hasonlított,
valójában nem is George Harrisonnal találkoztam.
Illés Regina (Balatonfüred)
Csend
Ülve némán taposom hangom.
Nézek ki a fejemből, kezembe a lantom.
Pengetem, de nem szól, a némafilmnek részese,
Megkérdezem jól van-e, a válasz vajon téves-e?
Kinyitja a száját, húrjai remegni akarnak,
De nem értem én felét sem a tátogó szavaknak.
Maradnak, tőlem nem menekülnek, nem is szaladnak,
amilyen csöndesek, annyi pofont adnának a falaknak,
mely bezárta őket, némaságra intette,
halkan, de biztosan, pár szóval megillette.
Ami így szólt: csöndre intek minden öntelt kincset,
körbehintek minden bőrrel filcelt inget.
Idegemben dobálózva tépelődök szépen,
szépségemben tépelődve doblózok éppen.
Kérem szépen...kinek nem inge, ne vegye magára.
Ordítva vágtam volna bele a szavába.
Ha már ma nem is, de talán holnap
kitörném a csend membránját, hogy végre szóljak.
Hisz a nagykutyák is azt mondják, hogy némán élni badarság,
hát minek éljem úgy életem, ha itt a szólás szabadság?!
„Mi más is lehetnék, csönded neked?!"
Mondta Cseh, meg Punnany, hát higyjetek
amit akartok, én szólok akkor is, ha nem kell,
mert némaságba zárkózva nem vagyok én ember.
Csend...
Néha jóleső érzés, olykor a halál.
Remélem mihamarabb gazdára talál.
Mert én nem viselem gondját sem tegnap,sem ma, sem holnap.
Még ő se mondja meg nekem, mikor hogyan szóljak!
Kemény Zsófi (Budapest)
"Tisztelt miniszterelnök úr! Kemény Zsófi vagyok, és én vagyok az ötszázegyedik a végén annak a hosszú sornak, amelynek az elején Londonban már porszívóznak meg bébiszittelnek meg mosogatnak. Ők állást találtak, én csak sorbanállást és életformám ez már, pedig az a sor valahogy sokkal gyorsabb, mint a sor a menzán, és hamarabb jutsz előre, mint a szívtranszplantációs listán, mert hát szívet cseréljen, ki hazát cserél... A számos bajom az országgal, az igazából számtalan. És nemcsak az, hogy ez itt nem a felkelő nap háza, hanem a lemenő nap odúja, vagy hogy itt Josef K. nevében a K. feloldása a 'kurva', még csak az sem, hogy Epikurosz itt nem epik, mert itt minden elv-érző ember egy idő után elvérző, és itt még Szókratész is megalkuvó szókra kész. Itt csak a szőke nőnek van kenőpénze, a költőknek nincs költőpénze, és a tanulóknak nincs tanulópénze, csak diákhitele, de az viszont jó sok. Itt az a kultúra, ami máshol a betegségekre a túlkúra, vagyis valami, ami már nem kell. A fogyasztói kultúra pedig nekem az, hogy öt kilót fogytam tavaly óta, és még csak nem is sporttal, pedig sportol az egész ország, csakhogy itt nálunk a mélyrepülés a legkedveltebb sportág, kéne is lassan egy mélyrepülő világbajnokság, a vadiúj stadionok már épülnek is hozzá. S port szórtak a szemünkbe is. Engem itt megnyugtat, hogy van halál az élet után és ha az én telefonom nem is okos, de erényes, és tuti, hogy nem néz olyan bután, mint ahogy most én nézek. És nem az a baj, hogy itt a Rózsa neve Hoffmann, hanem hogy nem tudom, mért vagyok ettől ilyen állapotban, végül is előre tudni fényűzés, hogy miből kell az emelt szintűzés, mert, mint itt kábé minden, működik ez a rendszer is emelt szinten. Minimum tizenkét pont már a bölcsisektől is kitelik, amit aztán pont leszarhat a jó politikai elit. Az a baj, hogy ők közveszélyesen nem munkakerülők és uzsonna közben is törvényeket hoznak, pedig hoznának inkább uzsonnát és ennék meg a törvényt. Meg én mondjuk a nyugdíj és a fizetés közül a pofont választanám. És ha már nagyon unalmasak, néha csak feltűnik egy-egy új arc a politikában, vagy ha nem, akkor arra van az adónk, hogy abból a régi arcokkal plakátolják ki az utcákat, hogy "na, ők rontották el az országot". Ezt egy kicsit didaktikusnak érzem, de mégsem a kortárs plakátművészeté az érdem, hogy bár egy lelki újgazdag vagyok és a poklok országa az enyém, mégsem megyek nyugatra el, mert ha ezt átvészelem, akkor itt igazából nem vészelek, csak átalakulok. Szóval én kiállok a sorból és nem cserélek mégsem hazát, hanem itt csinálok inkább valami faszát, mondjuk első körben kiegyenesítem a kaszát."
Mándi Ferenc (Budapest)
Körforgás
Minden előről kezdődik és vége van a legvégén
ha nem történik semmi para elkezdjük az elején
és sorban haladunk végig, ahogy azt mindenki teszi
és a vége is mindig ugyanaz, hát mindenért köszi.
Ez körbejár, ahogy az évek a nap jön nap után,
te meg próbálsz vele forogni és követni bután.
Fölkel és lenyugszik, a múltra jön a jelen,
te meg saját magadat csekkolod: „Itt vagyok, jelen!"
A jelen volt a jövő és a jövő lesz a múlt,
csak ebbe a körbe az idő csúnyán belenyúlt.
Te vagy aki érti, de soha meg nem fejti,
hogy ebből a körből a halál az életet kiejti.
Mikor úgy döntünk , hogy élünk, a végtől nem félünk,
s nem törődünk azzal, hogy a sors elbánt velünk.
A tükörből visszanéz, akit már ismerünk,
de hátat fordítani azért mégis csak nem merünk.
Figyelj oda haver, hogyha csoszog az élet rémálma,
mert a leges leges legvégén a cehet mindig ő állja
és ha itt a vég, game over, az neked nem pálya,
mert a purgatóriumi láng a legritkábban kályha.
Ez körbe kőrbe forog és csak körös körül mozog.
Napot napra tolok majd egy hétvégét lehozok,
aztán ismét napot napra és megy minden a takra,
de ha kezedben a black jack már nincs szükséged lapra.
Ha magaddal ülsz szemben és nem felejted el,
hogy mindkettőtök azt látja mit a másik nem fed el,
lassan rájössz ember hogy ha ismered a véget
abból lejön az is hogy ő jobban ismer téged.
Ha érzed, hogy véged hát rakd meg a tétet,
nem kéred megérted és nem keresel miértet,
mert féled nem nézed csak kitöltöd a mérged.
Akkor véged, megéget és rád rakja a féket.
Ebből nem kerülhetsz ki, ez olyan mint a maffia,
A végzet az apa és az élet a halál fia.
És ha eljön a nap mikor megszűnnek a beatek
meglásd aznap kipusztulnak a népek.
Mert ütem nélkül vége, megszűnik a taps.
jutalmul pusztulást és kárhozatot kapsz,
aztán újraindul minden, rebootol a rendszer
és te végighajtod mindezt nem egyszer nem kétszer?
mert ez a rendje mindennek: előröl kezdjük,
körforgás az élet ezt soha meg nem szegjük.
Penke Bence (Budapest)
Meghalt anyám
Meghalt anyám,
S vele halt a fél világ
A másik fele itt rohad keblemben
Lehet, nem én vagyok az egyetlen
Meghalt anyám,
Ez tény
Nem kell ezt szépíteni
Tudod, hogy "jobb ott neki",
Meg "legalább nyugodt volt",
"Nagyon szép halált halt"...
Meghalt és kész
Nem írom ki a face-
Bookra, nem ugrom
Fejest a kútba,
Hát nincs is kútunk...!
Valahogyan majd innen is kijutunk
Ebből a szarból, amit magunknak nyomtunk
Kijutunk, beesünk, kijutunk, és még jobban esünk
Hisz ebből áll gyakorlatilag az életünk
A kérdés csak az, hogy hol végzed;
Szenvedek, és jó érzés, hogy Te végignézed
Meghalt anyám! Meghalt. Anyám...
Eltemettük
Ittam, ettünk
Ittam, sírtunk
Ittam, nevettünk
Kértük az eget,
sírjon helyettünk
Ittam, álltam
Ittam, ültem
Ittam, néztem
Nagyon féltem
Ittam, Ittam
Ittam, bújtan
Sokat ittam,
Jól bek*rtam
Halott anyám toráról
Négykézláb kimásztam.
Részegen vagyok.
Nézz engem! Vagyok!
Ilyenkor kéne imádkozni?
Nem fog engem az egyház kiátkozni?
Mint Henriket a középkorban
Zokogva hányok egy bokorban
Utóirat:
Nevessen hát mindenki, aki még itt lehet
Pion Pisti, köszi az ihletet
Solymosi Lukács (Debrecen)
Slamtelenkedés
Az igazság kimondása itthon szemtelenkedés,
A minimálbér a lakóknak nincs meg száz,
Hogy nyolcvanat kapjak, ez a slam ehhez kevés.
Adóval nincs egy ház, ahol önerőből itt megszállsz.
De nyolcvanat kapsz tanárként is – nyolcvan diplomával.
„A történelem az élet tanítómestere",
Nem kap munkát sem felsőfokú iskolával,
Hát a Mester ezért tartott annyi szemesztert?
Ennyiből nem hívom meg sem Annát, sem Esztert,
Nem lesz se kéj, se hang. Aki elfogad, csak az Isten,
Mutatnám a pénzt, ő persze mondaná, neki nem ez kell!
De a pénztárcám üres, így zavarja, hogy nincsen.
Mondtam az embernek: Ne házat, Hazát építs!
Ne a nemdicső múltra esküdj, hanem a korosztályra,
A tar kopasz szövegeddel máshol szédíts!
Mi egyenként szőrszálak vagyunk a borostában:
Állj ki a másikért, talán ő is megteszi,
Annyiszor borotváltak már le minket az arcról,
„És még van szőr a képeden?" – A kérdést felteszi,
Ez a szúrós szívű nép a penge éle ellen harcol.
S mint az igét, az ablakba karcol: Elkúrtuk!
Ezt bármely kormány elmondhatná 10 kivételével
Az ezeregyszáz év alatt. Drága be nem teljesült kommunizmus,
Csak a hiperinfláció maradt.
A rendszert leváltották, a mentalitást nem tudták.
Épelméjű nép ez a magyar?
Anyaországunkat a kommunisták megdugták,
És a választásokat megint majdnem ők nyerték tavaly.
De ha kínra van igény, akkor davaj!
Aztán megy a siránkozás jobbra-balra,
A húszforintos áremelés egy fél országot zavar,
Lássátok: Baj van, ahol spórolni kell a vajra.
Elhagyják az országot, elhagyják e földeket,
A tetves nőt sem szeretik a férfiak.
Most kétszer annyit kell tetvészkedéssel töltened,
Mint amennyit a nővel voltál, ha nincs is tőle még fiad.
Én látom a fertőt naponta a saját szememmel:
A tolongást a buszokon. „Csak én le tudjak ülni!"
Fogom a le nem váltott vasbetont kezemmel,
Addig boldog pénz nélkül, míg a teste nem hűl ki,
Ahogy a híd alatt veti meg a pokrócot.
Magyarország alszik, mint Csipkerózsika,
Az Uniótól várnánk a csókot,
De szájkosarat vettünk fel – ez hitel-fóbia.
A zsebedbe apró után nyúlsz, de csak az ujjaid találod.
A bizonytalanság lassan alakot ölt,
Az utcasarkon naponta nézed végig a saját halálod:
Nyolcvanezer forintért kést fogott, és embert ölt.
Sóti Benjámin (Budapest)
Nyugat, nyugtat - 105 miligramm tömény élvezet
bár ősi, de szimbolikus a recept, a dílert valami Ig, Igno, inkább ignoráljuk
a dolgot, addig is Tom Seleck egy falatot a szalonnázós Babicskámmal
hogy legyen mit a szellemi táplálék mellé harapni, mielőtt fűbe harapunk
szóval üt. üt, mint kábeltolvajt az ipari áram, hiszen benne vagyunk az irodalmi árban
a rím beléd mar, beléd ma úgy hatol mint védőoltás a bőr alá, hiszen a rím is csak védelem az elbutulás vírusa ellen
ti, akik tekeritek a szavak spangliját, ti vagytok az anti-intelligens világ antitestjei, ti modernkori lantosok, dalnokok
hassatok, alkossatok, gyarapítsatok, s a haza fényre derül. feltéve ha nem kapcsolják ki az áramot.
szép lehetett ez a századforduló, hol a vasút is ló, és a ház is kávé, ám nem volt deviza
de viza az volt. költőknek ebédre és hitelre. zsírosan, mert még nem volt se fitness, se wellness, se Faithless, se Madness.
és mi maradt mára? kávéház helyett romkocsma, intelligens helyett ostoba. már csak csőt mondunk, nem Csáth, a Szépről meg csak a tegnap látott formás fenék jut eszünkbe.
ennyi. kész. elbutultunk. de a Nyugat horizontján még áttör egy-egy napsugár, mi döntjük el, hogy alkonyat lesz patiszonnal vagy vadnyugat irodalmi cowboyokkal
Szabó István (Szabadka)
Szabadka
Hideg radiátor járdakövön
Rovom le standard köröm
Huszonnégy órás láthatóba,
Cementfelhő, lámpacsóva.
A peremváros itt is ugyanolyan, mint máshol.
Egy kicsit sem enged és egy kicsit sem gátol.
A naplemente itt is tetőszínű, a reggel kormos.
A városi gazdag még mindig ügyvéd vagy orvos.
Szabadka még mindig olyan, mint én vagy te.
Szabadka van a nyelvünk alatt és Szabadkát lövünk az ereinkbe.
Én vagyok a daru, ami épp ül.
Én vagyok a népszínház, ami már hat éve épül.
Én vagyok a korzó, én vagyok, aki szaladna,
Én vagyok a legmélyebb Szabadka, Szabadka.
Itt látod a kádban a legtöbb gumikacsát,
Itt van minden fába vésve, hogy „Szeretlek Csáth"
Itt van underground, itt van olyan, hogy élet,
Itt a sorsjegyedért nem kell várnod egy évet.
Itt nem látsz olyan feliratot, hogy „vesszen Trianon".
Ebben a városban még nem volt alkoholtilalom.
Itt van tél, hó, jég és fagy.
Ó, kedves Szabadka, te mindig nedves vagy!
De ne értsd félre, nem azért mondom.
A tiéd nem fizetős. Az más: az London.
Itt krétapor hullik és lábnyom olvad bele.
Itt beszélsz a múltról és zacskózod a jelent.
Itt ha besötétedik, akkor tudod, hogy otthon vagy.
Akkor látod magad a köveken, akkor mosol hajat fényben.
Ha besötétedik, akkor rádolvad egy reklámtábla a szecesszió jegyében.
Szabadka még mindig tartja a hagyományokat, és tudod mit? Én birom a bort és a port!
Én birom, hogy itt született Kosztolányi, mert ő is egy darab szabadka volt.
Szabadka vár a jelre, hogy szökhessen zöldhatáron át.
Hogy maradjon és legyen mutatóba.
Ha vissza is jön, magyar akcentusra nem vált.
És Istent nem hozza látogatóba,
Mert a vámőrök ott állnak raportba.
én már tényleg nem tudom, milyen az a határon innen, vagy határon túl.
Mert a kereszt itt is áll és ott sem fordított, csak ferde. De erről sem
Szent István tehet, mert a túl nagy volt rá a terhe.
Szász Erik (Szob)
Aurájig átjár, az olcsó dohányfüst
egy bögre erős fekete kávé mi a lelkembe lát
kitölti az űrt, így tán még monotonabb a mindennapi monotonitás
cigaretta tetemek ahogy tömegsírban megfeszülten kialszanak
rágyújtok még egyre, az ideg újabb áldozatot követel
testem már jelzi, minden szál mi elégett, mi nyugtat az mind a halállal üzletel
10 perc? 10 perc jut minden nap az életből?
mikor megállok és csendben én pusztítom magam más helyett?
csak 10 perc és befoltozom a léket a lelkemen
lehet túl korán...túl későn.... lehet már kár.... lehet...
a lehetetlen hív mint ha szeretném a kudarcból fakadó fájdalmat
a tiltott gyümölcs mindig édesebb, ez olyan Ádám és Éva szerű
üres vagyok mint egy fiatal kamaszfiú autójának a tankja
mi rajtam csak áthalad az kevés, lényem feltöltve csak is általad
lehet megint csak késő az emberi felismerés
nem vagyok kitaszított, ti vagytok kirekesztve abból amit úgy hívok ÉN
itt az ÉN az úr, nem pedig TI, a sokaság
gyermekkoromból mindenre emlékszem a ronda ebédlőtől a pokrócig
ahol egy pufi szőke fürtös kis srác csetlik, botlik
döbbenet és riadtság ül ki a kis arcára mikor a cumit a kukának hajítva a célt elvéti
ha baj volt édesanyja karjai közt a zord rideg világ mit sem ért
tudhatod hogy nézek ki, milyen hibákat halmoztam életem során
de az ÉN-t megismerni se te se én nem tudom
hisz innen ered a bánat, az öröm, a remény
s csak remélni tudom hogy egyszer büszkén azt mondod, Ő az enyém
így az én majd szárnyakat bont s újabb esélyeket szül a remény szebbik felén
Vári János Hunor (Békéscsaba)
A főnye-Reményhez
Most bevallom: azt hiszem zord bűnös vagyok,
múlt éjszaka – álmomban – a remény faképnél hagyott,
hisz van jövőm, de rajta rágódni nincs már gusztusom.
De van jövőm: közértben árult romlott húspogácsa,
nyers kétszersült egy fogatlan szájban.
Szóval van jövőm, de mi leszek?
Fröccsöntött Pinocchio, a szemedet szúró szálka,
made in Taiwan?
Vagy Gepetto, a hentes, aki hintalóból kolbászt csinál?
Talán Casanova, de elszalasztok jó pár pinát?
Vagy megint játsszak hősszerelmes Anyegint?
Majd mindenki csak legyint, ha én nevetek,
mert Freud leszek és magamnak sírva mondom:
bohócnak lenni hálátlan szerep...
Mi leszek?
Egy boldog harlekin, amolyan vásári celeb,
aki bevallja bűneit, de nem az adóját,
vagy közúton-útszélen megromlott közerkölcs,
polgári nevén: Meztelen Valóság?
999-ért ezeregy éjszaka?
Vagy anna örök szőkesége mögött a hajfesték szaga?
Mi leszek?
Mert néha csak ülök, mint egy utcazenész,
és mélázom fél áron az esőben, hogy
mér' ázom.
Mert mi leszek, mire te nagy leszel,
ha sorsjegyet oszt a sors keze?
Lottószelvényre költött havi 47 000?
Éhezem, de számban az ízed édes kétkedés,
tehát érzem létezel, létezem
és gondolkodom, tehát kérdezem:
Mi leszek ?
Vérbajjal kevert VBK Lédával a bárban?
Nyugdíjas Pán Péter az öregek otthonában,
hol idős asszonyok hímezték ruhámba, hogy igazság,
de nem győzték már cérnával és az i-t véletlen kihagyták?
Hogy mi leszek?
Kezemben nefelejccsel
Alzheimerben szenvedő Hasfelmetsző a Kés/Alatt?
Rozsdás vastaps, meg se rezzentve a színfalat?
Égő rekettye, vagy rekedt eretnek szónok egy keresztény zsinaton,
míg a Vidámvasárnapban önmagam siratom?
Mi leszek?
Bajazzo, vagy haknizenész bonviván, szóbeszéd szülte szájhős?
Hisz azt beszélik, van jövőm: persze ez mind csak
szájtépés, szájfény, amint a szád szélén megül
és a csillanása minden hazug szó mögül.
Éhezem, tehát érzem létezem,
gondolkodom, tehát kérdezem:
Mi leszek?
Mert néha csak ülök, mint egy utcazenész,
és mélázom fél áron az esőben, hogy
mér' ázom és hallgatom az aszfalt málló kopogását:
a bennem kongó üres identitást,
mit minden lanton eljátszok, hisz trubadúr vagyok,
húrtalan utakon néma utcazenész, semmi más,
még élő, már nem égő walesi bárd.
Wesselényi Tamás (Budapest)
Budapest
Nincsenek szavak, mik elmondják,
Hogy mit is rejt a te otthonod;
Ha menne, minden nap eldobnád,
Helyette minden nap megfogod.
Az otthonod szegény palota,
Ahol minden reggel monoton.
Az egyik lábadat rakod a
Másik után a betonon.
Másnaposan indulsz el ma is.
Tudom, hisz egy cipőben járunk.
A fanyaros mosolyod hamis,
Akár bérleteden a dátum.
Kifacsart testedet szétszórtan
Mély álomba ringatod ébren,
S lecsukott szemekkel, félholtan
Csak rázkódsz a villamosszékben.
Odalent a hűs Duna-parton
Akár vörös rózsák, nyílanak:
Sok koldus, kin a ruha karton,
Ágyuk beton a kőhíd alatt.
A Nyugatin kezded a napot,
A forgó óra hetet mutat,
Sok zöldellő Metropol lapot
Szór szanaszét a kereszthuzat.
Mind elpirul a jelzőlámpa,
A tag a fékre rálép ezért.
A zebrán cipők kopogása
Adja a groteszk háttérzenét.
Az utak, mint törött képkeret,
Mi meg rajzok matt fóliára.
Csikkekből rakott szőnyeg vezet
Blaháról az Astoriára.
A buszsofőr, akár a révész
Visz át a folyó túlpartjára
Maroknyi szépen fénylő pénzért
Szállít a melóba; halálba.
Az egész város színes címlap,
Sokmindent elnyelő tág metszet,
De az összes olvasó színvak,
Minden ember apró lábjegyzet.
Budapest egy méregdrága drog,
Amit mi ajándékba kaptunk.
Tüdőnket ellepte már a szmog,
Mégis újra beleszippantunk.
A macskakövek mind nyávognak,
Hogy vadul tapossuk testüket.
Add át magad a káosznak!
Ebben te is újra megszületsz.
Minden kőoszlopon graffiti,
Egy Bentley a parkon áttolat.
Árnyéka a falra vetíti
beteljesületlen álmodat.
A várost lesve olykor tényleg
Elragad az őrült kábulat,
Itt a dinamika a lényeg;
Erre szűkül be a tág tudat
A kizsákmányolt bérmunkások,
Szakadt húrt pengető zenészek,
Fullasztó szagú aluljárók,
Melyekben minden fal penészes.
A mindig buszsávban haladó
Fekete BMW-s gengszterek;
A lopott tárcával szaladó
Éhező tízéves kisgyerek.
A testbe szúrt pillangókések,
A sarkon rád váró végzeted,
A hirtelen villanó fények;
Séta közben alig észleled.
Kezeden, lábadon béklyó van;
Tengsz ebben a monoton létben,
És kifordult szemekkel, félholtan
Csak rázkódsz a villamosszékben.
