Ösvény a hegyen felfelé, avagy a saját metanoia - Vasárnapi levelek II/35.

A hegy tetejére több út vezet. Igenis a vallások útja, Jézus, Buddha, Krisna útja mind-mind ugyanoda vezet. A hegy tetejére, ahonnan belátni a völgyeket, ahonnan átlátni a többi hegyre, ahonnan jó kiáltani teli tüdőből: igen, élek!
A hegy teteje az a hely, ahol nincs már fájdalom, nincs szenvedés, nincs semmi más, csak a nagyon nagy kék égbolt. A hegy tetejére a drogok úgy tesznek fel, hogy nem mutatják meg az odavezető utat. A hegy tetejéről mélységes szakadékba zuhansz, midőn a drogok hatása elmúlik. Igyekszel azt a remek állapotot, amit az imént éreztél újra előidézni, de már nem tudod. Kicsit minden alkalommal lejjebb kerülsz.
Mindig mélyebbre. Mindegy, hogy a drogok alatt most mit értünk: marihuánát, hallucinogéneket, gyorsítókat, alkoholt, dohányzást. Szilveszterkor ez különösen aktuális. Az írás szerzője mindegyiket próbálta. Nem csak Szilveszterkor. Nem büszke rá. De nem is szégyelli. S iszonyú munka ebből kilábalni.
Iszonyú nehézség újra tisztává lenni. Ez a tisztaság persze már más. Ez a tisztaság egy keserű tapasztalattal több. A keserű tapasztalat pedig az, hogy a mesterséges mennyországok semmivel sem adnak többet. Támadást idéznek elő az ember legfontosabb és legnagyszerűbb képessége ellen: az akaraterő ellen. Nem beszélve az érzékeny idegrendszerről. Idevonatkozó irodalomnak vedd Baudelaire Bor és Hasis című tanulmányát.
Amiről most szólni kívánok az egy tudatállapot, amit érdemes hátrahagyni, s amit felesleges sajátként elismerni, mert épp oly hamis, épp oly üres, mint a reklámok mosóporszagú retusált hősei. Éppen ezért mondhatjuk, hogy a hasis semmivel sem jobb mint a Coca-Cola, s nevetséges a hippik anyaggal az anyag-ellen elvű lázadása. Nincs nagyszerűbb a saját útnál, amit egy-egy ember maga jár meg a hegytetőre, nincs nagyszerűbb annál, hogy ilyenkor visszanézve látod a megtett utat. Látod, hogy te tetted meg azt az utat, s nem egy anyag, nem valami más.
A különbség pedig éppen ez: a látvány. Hamis képet lát az, aki azt hiszi ettől vagy amattól az anyagtól a hegytetőn van. Sosem is volt mélyebb gödörben. Mondom: saját tapasztalatról kell beszélnem, de már túl vagyok azon, hogy ezen szomorkodjam, vagy, hogy eltitkoljam. Nincs mit szégyellnem. Éppen úgy, mint korosztályom sok más tagja, én is megjártam ezt a hamis utat, a hegytetőn álltam, azt hittem, hogy most mindenkinél többet látok. Pedig dehogy. Mi kevertük a mérgeket, s még büszkék is voltunk saját keverékeinkre. Ifjúságom a zöld vadont szabadnak hittem és öröknek, ahogy a költő mondta egykoron.
A metanoia, avagy az átfordulás számomra egyetlen pillanatba sűrűsödött össze. Azt mondják a bölcsességhez az embert elvezetheti a szenvedés, az együttérzés és szeretet, és a belátás. Nekem mindez egyetlen pillanatban összpontosult. Határeset.
2008 június 25-én, pontosan annak a napnak az évfordulóján, amikor Békássy Ferenc elesett a keleti fronton, 12 órakor, azon a téren, ahol már hét éve üldögéltem, találkozgattam barátaimmal, utolsó szigorlatom után, teljesen kimerülve szellemileg (10 vizsgát csináltam meg, hogy befejezhessem az egyetemet) és lelkileg (mivel egy nagy szerelemből még talán ki sem lábaltam, s máris három szeretőt szerettem) két barátommal megittam egy sört és elszívtam egy cigarettát. A kellemesen bódult állapotra még nagyot rátett az, hogy igen meleg volt. Nem sokkal később megjelent egy talán szép és fiatal szőke lány, nálamnál jóval bódultabb állapotban, s alig pár lépésre leült. Úgy tűnt rosszul van, de hazudnék ha azt mondanám nem akartam könnyű ismeretséget kötni vele. Odaléptem és megkérdeztem, hogy érzi magát, s hogy kér-e egy kis italt ebben a nagy melegben?
A következő pillanatban azt éreztem, hogy hirtelen minden elsötétül. Csak egy pillanatra. Aztán hamar felugrottam. S szemben velem egy teljesen részeg, hatalmas, dühödt tekintetű alak állt, aki nyálát csorgatva azt kiabálta, hogy megöl, ha nem mondom meg azonnal, hogy ki vagyok én? Tényleg: ki vagyok én?
A pillanat összesűrűsödött, a levegő megdermedt, a fejemből lassan vér csöpögött, a két barátom elszaladt. Ki vagyok én? Az egyetemista? Ma befejeztem. Szegedi? Nincs több dolgom most már Szegeden. Szeretett teremen, délben akarnak megölni, s senki sem segít a bajban. Rokona vagy ismerőse valakinek? Ki törődik velem? Én kivel törődök? Egy drogos? Mi közöm nekem ehhez? Hol van az út, ami a hegyre fel vezet? Egy költő? Annak szavaljak, aki most meg akar ölni? Egy ember vagyok a bolygón. Egy ember, aki él. Ki vagyok én? Én vagyok én… – válaszoltam – Én vagyok Tibor. Se nem Weiner. Se nem Sennyey. A halál partjára sodródva minden kétes álarc leszakad, csak ennyi maradtam. Önmagam váza, ami reszketett, s amiről lefoszlott minden hamis hús.
Nem hiszem el – üvöltötte támadóm. Nem hiszem el! Bizonyítsd be. Zsebemben kétszáz forint volt, és a diákigazolványom. Elővettem a diákomat. Már diák sem vagyok. Felnőttem. S átnyújtottam neki. Készen, hogy újra megüt. Zavarba jött. Tényleg az vagy – mondta. Akkor adj pénzt! Nincs pénzem. Akkor buzi vagy biztos. Nem vagyok. Nincs nemem. Abban a pillanatban nem voltam se férfi, se nő. Fejemből lassan vér csöpögött. Még biciklimet is nekidobta egy fának, s kiabált, mert igazolványom, amit nem nehéz eltörni, furcsa mód eltörni nem tudta, s ekkor zsebre tette. Azt mondtam neki: Kérlek szépen, add vissza. Visszaadta. Felszedtem a porból a bringám. És elindultam. Kicsit szédültem. A dohányboltban lemosták a sebem. A barátaim hirtelen előkerültek. Kérdezték: mért nem szaladtál el? Nem értettem ők mért szaladtak el. Aztán mosolyogva csak annyit bírtam mondani: ez csak a testem. Ez nem én vagyok. Mire egyikőjük azt mondta: de mi a tested is szeretjük, az hordoz téged. Meglepődtem, sosem azonosítottam magam addig a testemmel.
Egy hónap telt el, kereken harminc nap, s közben minden megváltozott köröttem. Egyre jobban éreztem az előbb leírt élmények súlyát, s nem volt olyan alkohol, olyan drog, amelynek mámoros állapotában nyugalmat találtam volna. Verseim kristályos keménységűvé értek, egy kritikus azt mondta, hogy túlexponáltak, a homályos, vagy esetenként nyers kortárs költészethez képest nekem ez imponáló volt, de egyáltalán nem biztató. Úgy éreztem mindenben egyedül maradtam. Vesztettem. Állandóan az az egy pillanat 2008 június 25-én, délben, Szegeden, a Dugonics téren jutott eszembe, s még nem tudtam, hogy ez számomra a metanoia, a valódi átfordulás pillanata volt.
Csak amikor begörcsöltem. Sajgott és fájt mindenem. Mindez akkor, amikor már visszafordíthatatlanul lelepleződött előttem saját gyengeségem, és a hamis utak ármánya. Hónapok teltek. Kétszer menekültem szinte üdítő távlatért a tengerre. Több alkalommal visszaestem, mindig gyötrő érzések tolultak a fejembe. Csak nagyon nehezen jöttem rá, hogy mi a helyes út, s közben nagy szerencsém volt, hogy az a kevés barátom, aki tényleg az, el nem hagyott, hogy az az egy nő, aki tényleg nőm, kezemet el nem eresztette.
Rengeteg nehézség, bizonytalanság van azóta a hátam mögött, s gondolom a jövő sem lesz egyszerű. De lassan tisztulni látszik a hegyre fel egy ösvény, innen a mélyből. Sétapálcám, a költészetet kezembe veszem, s meglódítom, ahogy testem tisztul, s rájön mi jó és mi rossz neki, úgy idegrendszerem lassan kisimul. Téveszméim, félelmeim, mind a korábban elfojtott sötét mélységből fakadnak. Mindezzel már szembenéztem.
A lélek sötét éjszakáján túl vagyok.
Elindulok az ösvényen, mely a tengernyi tisztásra vezet. Ezt javasolhatom mindenki másnak is 2009-ben, sem kevesebbet, sem többet.