Két ember találkozik - (Képzelt riport holt költővel) Vasárnapi levelek II/12.

Éjfél közelít. Két gyertya ég az asztalon. A város házaiban, mint dőlt bábok, úgy fekszenek hanyatt az emberek. Néhány kérdés kering bennem, s akinek feltenném rég átkelt a folyón, s válaszát számára távoli idők emberének, csak írásaiban döngheti vissza. Ezért elképzelek egy interjút. Átlépek azokon a homályos hártyákon, melyek e folyó derengésében tükröződnek, megkeresem őt, aki valahol-valamiképpen van és kérdezem, kérdezgetem inkább. Talán válaszol. Meghalt már rég, huszonkét esztendősen. Költő volt, huszár, s lám, most midőn itt ülök két gyertyám mellett, utolsó szivaromat kotrom elő, mosolyogva ül le velem szemben. Hol lehet ilyenkor kezdeni, ha egy 1915-ben, éjjeli támadás során elhunyttal találkozunk? Friss, üde, elegáns. Inge vasalt, mozgása kifinomult. Talán beszélhetnénk a verseiről. Igen, gondoltam, megkérdezem Békássy Ferencet költészetről, magyarságról, Európáról, s talán szeretetről és életről is, ha nem siet nagyon vasárnap éjjel. Vagy például arról, hogy nem csak szerintem, hanem mások szerint is (Babitsra talán emlékszik, levelet is írt neki…) vannak rossz versei, s hogy ehhez mit szól, kedves Ferenc?

Szerintem nincs általános szabályokon alapuló ítélkezés! Mikor a költő hozzá kezd, hogy bár egész életének vagy talán még többnek az árán, de verseiben valami olyan valódi életet teremtsen meg, amely eddig nem volt, ki vállalhatja joggal akkor a bíró szerepét?

Igaza lehet, tűnődtem, no de… - ám szavamba vágott…

Nem úgy van az! Ady mondja, hogy a költő, istenének kilőtt nyila, nem bírálatot kér, hanem hűséget követel: nem bámulókra van szüksége, hanem „jó embereit” akarná maga köré gyűjteni. A költő összes verseinek lényegét, egy megteremtett Valóságot, nyújtja át nekünk; ítélkezésünk határozza meg, milyen termékeny és tevékeny élete lesz ez újonnan megteremtett egyéni létnek. Elfogadjuk? Megvessük-e? Szeressük vagy gyűlöljük az egészet? Nem egyes hibáiról van itt szó, mert megbocsátjuk azokat, ha az egész általában jó; ha az egésznek ellenségei vagyunk, gyűlölnünk kell erényeit is, melyek által hatalmas lesz az emberek felett. Hogyan értékelhetjük? Micsoda képességeinkkel ítélkezzünk felette?

Mindez szép, de mit mondjunk a kritikusoknak?

Sok kritikus aszerint értékeli a költőket, hogy hány hibát csinálnak. Minél kevesebbet, annál jobbak. (Legtöbb, amit kívánhatna az ilyenektől az ember az volna, hogy percentbe számítsa; tekintetbe véve azt, hogy hány hibát követhettek volna el!) Igazán talán legjobb volna, ha a kritikusok mindig csakis az írók jelleméről írnának. Máshoz buták, vagy talán olyan nehéz ez a „más”, hogy senki sem tudná megírni.

Mégis szigorú ez az ítélet, hiszen éppen ön volt az, kedves barátom - (Mondja csak, nevezhetem a barátomnak?), aki az egész Nyugatos megindulást, melynek most századik születésnapját ünneplik – kérem, ne haragudjon, hogy erre a kései órára hívom fel figyelmét, tehát a Nyugatot, vagyis Babitsot, Kosztolányit, Adyt, elsőként mutatta be Cambridgenek, kis túlzással Európának!

De ezt a mozgalmat mégsem lehet európai szempontból megítélni. Mert ez mindek fölött magyar mozgalom. Határozottan idegen anyagon ért meg, mégis tisztára idegen befolyásnak alig van benn nyoma. Új ereje eredhetett Párizsban, új tárgyai Baudelaire és talán Verlaine verseiből, még néhány modorossága is francia, mégis minden idegen anyagát szó magyarság járja át és forrasztja magyarrá.

Miért kellett-kell ez az idegen anyag?

Nekünk nincsenek régi irodalmi tradícióink; minálunk majdnem minden új iránynak
kezdetben idegen volt az anyaga: első törekvése, hogy magyar legyen.

Mi ennek a törekvésnek az eredője, ön szerint?

Van a mi nemzetünkben valami, ami tisztán magyar, valami, aminek legmélyebb jellege más, mint minden európai civilizációé, s ami ezekbe beleolvadni nem tud. Nem vagyunk árják. Ez a magyar jellem életünk első szükséglete. Ahol ez van, csak ott élhetünk mi is, barbár legyen bár vagy fojtogató a légkör, amely tartalmazza.

És milyennek látja Európát?

Annyira jutottunk már, hogy aki Európában születik, mind, de mind valami hatalmas szövetkezetben találja magát. Olyan hatalmas ez a szövetkezet, hogy ellene védekezni képtelenség: olyan hatalmas, hogy minden egyénnel megteheti azt, ami neki jólesik. Menekülés nincs előle – vagy ha van, nagyon bizonytalan s nehéz: mert a demokratikus állam többre kényszerítheti polgárait, mint akármilyen tyrannus s jobban, feltétlenebbül uralkodik az emberek felett.

Mégis valamilyen „védelemben” élünk, jogállamban, nemde?

A helyzet hát az, hogy ránk erőszakolnak egy rendszert, melyben „bizonyos kötelezettségek” fejében „bizonyos jogokkal” bírunk. Hogy ezek milyenek, azt elsősorban az elfogadott szokások és intézmények határozzák meg. Az elfogadott szokásokat (az ezekből nőtt intézményeket tehát) mindenféle véletlen körülmény idézte elő. Ha az átlag-embereknek nagyon tűrhetetlenek, akkor meg lesznek változtatva, vagy ha megváltoztatásuk senkinek sem kellemetlen. Másodsorban meghatározzák a jogok és kötelezettségeket azok, akik ezeket a névleg demokratikus államokat vezetik, többnyire olyan elvek szerint, melyeket a műveltebb emberek többsége elfogad s a többi nem ellenez elkeseredetten. A „jog” szónak kétféle értelme lehet. Az egyik értelem: azé a jogé, amelyet az elismert hatalom ad, az a hatalom, ami ellen az állam nem segít. A másik értelem: azé a jogé, amely az etikai kötelezettségeken alapul. Ebben az értelemben jogos (vagy „igazságos”) az és csakis az, hogy minden, ami jó, létezzen s (ha ennek a követelménynek megfelel) minden ami rossz, eltöröltessék. Ha már most akármi téren azt kérdezzük, hogy mire kell törekednünk, akkor a „hatalmi” jogokat csak annyiban vehetjük számba, amennyi nehézséget eltörlésük okoz. „Ha már ilyen a világ” – mondjuk – „akkor jobb lesz így, meg így tennünk.” Az etikai értelemben ellenben csak az előbb elmondott egy jogot ismerhetjük el. Nem igaz, hogy vannak jogok, melyek más alapon, más oknál fogva is igazságosak! Elismerjük az igazság érzését: ha én vetek és te aratod, ezt én igazságtalannak érzem: ellenben, feltéve hogy a jó az, hogy te arass és nem én, magas szempontból az lesz az igazság, hogy te arass és jogos is lesz az aratásod. Hogy ezt a világos felfogást sohasem fogadja el senki, akinek érdeke, hogy egy államot vezessen vagy támogasson, az természetes: ő neki ez a felfogás alkalmatlan, mert tevékenysége arra irányul, hogy hatalmi jogokat hozza éppen valamelyes összhangba az emberek igazságérzetével. Mert az, hogy boldoguljon minden, ami jó: magában véve nem politikai elv. Valóban: Én is nagyon jól tudom, hogy mi jó, te is tudod; csakhogy mindegyikünk másképp tudja…

És milyennek tudja saját igazát, „jóját”? Mi a hitvallása?

Az emberekkel való minden viszonyomban intimitásra vágyom. Mindegyikben, más-más állapotban lévén, más-más célból kívánom azt.

Megértem igényét. Nézzen csak ki, milyen sűrű vihar kerekedett! Az ég hangjai, mint egy izgatott szívé, de az ember szíve mégis más, olyan, olyan, mint…

Az ember szíve igazán olyan, mint a hárfa: mindenre, ami a világban létezik, van egy húrja, amivel felelni tud. S ez lehet csak az ember életének igazi rendeltetése, hogy mindenre a világon megtalálja a saját magában megfelelő visszacsengést, az összhangot. Ez egymagában, elég cél, mert hiszen mindenre, amire így vissza tudunk felelni, azt mondjuk, hogy szép vagy jó; az érzés lehet szomorú, haragos, még keserű is, csak megfelelő legyen, akkor senki sem mondhatja, hogy mást kívánt volna.

Talán csak annyi, hogy elmondaná, "ifjú" barátom, mi az, amire feltétlenül és minden körülmények között, ön szerint, emlékeznünk kell?

Kérlek benneteket, ne felejtsétek el, hogy van élet. Hogy sok dolog van, és még sokkal több beszéd, amely nem élet, mert az élet nem a szavak értelmében van, sem a cselekvések világi helyeiben. Érintsétek, kérlek, mikor emberekkel beszéltek: legyetek olyankor tudatában annak, hogy mindegyiküknek lénye mélyén ez meg ez lakik, s hogy ami valóságban mindegyikük, az mindegyikében az ő élete. És az erdők és folyók és minden dolgok: értsétek meg, hogy ezeknek van mindegyikének, jelleme, és hogy az az élet.

Elcsendesedtünk. Kiléptem a belvárosi ház gangjára, majd lassú mozdulatokkal rágyújtottunk, hosszan tűnődtem egy-egy mondatán, és őszintén örültem, hogy megint együtt töltöttünk kis időt a vasárnapból, még akkor is, ha sok mindent kimondatlanul hagytunk az esőben oldódni.