Századelő - Kelet, avagy 100 éves a Nyugat
Ha olyan lenne "az Irodalom", amit már Szindbád is csak visszasírni képes, ha olyan lenne, amiért minden alkalommal a folyóiratalapítás és a könyvkiadás ideggyilkos villámháborújába vetik maguk a jóérzésű emberek, ha olyan lenne, amilyennek a csillogó szemű bölcsészleánykák beiratkozáskor, kopogóscipőben gondolják… ha olyan lenne… milyen is? Mint éppen száz éve? Amikor valami különös együttállás révén egy helyen volt Ady, Osvát, Karinthy Kosztolányi, Babits, Csáth, Czóbel, és a többiek? Vagy nem is voltak egy helyen, csak nagy-néha találkoztak? Nem is volt olyan nagy dolog a Nyugat és a Holnap, csak azzá lett az idők során?
Hogy milyen ma az irodalom? Éppen olyan, mint minden más. Szétszóratott, lejáratott, tömeg-, és anyagmámorban égő. Talán pontosan ezért esik olyan jól az embernek egy hideg és nyálkás téli napot eltölteni bezárkózva. Nézni a víz kopogását a pesti háztetőkön, élvezni a kályha duruzsolását, olvasni és tűnődni állónap, hogy aztán este vörösbor és pár szem dió mellett meghallgathassa a Szinbdád valamely történetét. Legjobb persze éppen az, amit nem a nagy mester írt, hanem amit Márai Sándor.
Helyes és dicsérendő, ha az ember fia mellett ilyenkor az ember lánya üldögél, s csillogó szemében régi korok alsószoknyáinak csipkézettségén való elmélázás, vagy éppen a Szindbád nejének estvére elkészítendő székelygulyás életbevágó kérdése csillog, hogy tudniillik csontos hús kell bele.
Ilyen áldott pillanatban az olyan ember, aki tudja, hogy az élet komoly és igaz dolgait nem a gazdasági és politikai hírek között kell keresni, hanem borvidéken, baráti beszélgetések közben, s hajnali ölelésekben, midőn már hallani Zimankó apó lépéseit a felvidéki határban, tehát az ilyen bölcs ember elmereng azon, hogy milyennek is képzelte az Irodalmat - így, nagy kezdőbetűvel, és telve csöndes áhítattal.
Ha olyan lenne, amit már Szindbád is csak visszasírni képes, ha olyan lenne, amiért minden alkalommal a folyóiratalapítás és a könyvkiadás ideggyilkos villámháborújába vetik maguk a jóérzésű emberek, ha olyan lenne, amilyennek a csillogó szemű bölcsészleánykák beiratkozáskor, kopogóscipőben gondolják… ha olyan lenne… milyen is? Mint éppen száz éve? Amikor valami különös együttállás révén egy helyen volt Ady, Osvát, Karinthy Kosztolányi, Babits, Csáth, Czóbel, és a többiek? Vagy nem is voltak egy helyen, csak nagy-néha találkoztak? Nem is volt olyan nagy dolog a Nyugat és a Holnap, csak azzá lett az idők során? E kérdéseket meghagyom olyan professzoroknak, akik szeretnek más emberek felett ítélkezni, mert maguk megvizsgálására gyávák.
Én inkább a pirkadó eget nézem, és tűnődök, milyen lenne az irodalom, ha olyan lenne, amilyennek képzelik az emberek? Alighanem nem lennék ilyen korán felkelő, s biztosan nem jógáznék reggelente...
Olyan kilenc és tíz magasságába kikászálódnék az ágyból, mondjuk a Nyulak szigetének szép szállójában. A hallban früstökölnék abált szallonát, fokhagymásan-paprikásan, rozskenyérrel, nagy bögre tejeskávéval. A reggeli sajtót már fel se kínálná Imre, a pincér, hanem hosszan várakozna mellettem, mígnem intenék, hogy mondjad fiam, és akkor nagyon udvariasan és kedvesen szólna, hogy engedje meg fiatalúr, had emlékeztessem: megígérte, hogy ma hazamegy.
Igen, haza.
Szeretem ennek a két-szótagú szónak a tömörségét, és keserűségét. Néha úgy érzem, hogy a szavaknak nem csupán íze és zamata van, hanem étel és italbeli megfelelőjük, mint például a szerelemnek a vaníliásroló, a csalásnak a rossz snapsz, vagy a hazának, amelynek leginkább kaporral eltett kovászos-uborka lehetne a megfelelője.
Olyan tizenegy-felé már együtt kávéznák a szálló teraszán Szőcs Gézával. Keveset beszélnénk, s emlékeztetne, hogy délután ugorjak be a kászinóba, ahol most új kászírnő van, a Gizi.
Dél körül a körúton sétálnék Boldog Zolival, talán Centauri is csatlakozna hozzánk, utána a Király utcán innék meg egy könnyű koradélutáni szilvóriumot Jónás Tamással és Simon Mártonnal, akikkel végigstírölnénk az összes arra jövő pesti hölgyet, de azért egyáltalán nem bántóan fixíroznánk őket, miközben legújabb párbajélményeiket osztanák meg velem, majd Ayham Gökhannal sétálnánk át a Kiadó kocsmába most már egy jó habos sör erejéig.
Onnan a Bueno Vistába igyekeznék, ahol a Herceggel ebédelnék velős csülköt, húslevest, cézár salátát, bélszínt, és belga csokoládét… mindezt hosszú beszélgetéssel és egy palack szekszárdi vörösborral kísérnénk, miközben több kiadó kifutólegénye is megfordulna asztalunknál érdeklődve, hogy mikor kapnak végre kéziratot, mert a boltokat már ostromolják a kortárs magyar költészetre kiéhezett olvasók tömegei, s a mi könyveink közül valamennyi elfogyott. Hiába, tenné szét a könyvkiadó kezét, még meg sem jelent legújabb verseskönyvem, „A tengerszint feletti magasság meghatározása”, de már eladtak belőle előrendelésen – és itt magasba mutatna ujjával – tízezer példányt. Pszeudo-bestseller lett. Tehát el kéne kezdeni írni a következőt, különben Magyarország összeomlik, a kormány lemond, és Európa és a Világ értetlenül tekint kishazánkra, ahol elértéktelenedett az emberi élet, mert a költők nem írnak verseket. Ezeket a gondokat persze egy lassú kézlegyintéssel elhessenteném, majd átmennék az Írók Boltjába.
Itt összefutnék azokkal, akiknek most nem jut eszembe a neve, s megvenném azt a könyvet abszolút hitelre, amelyik éppen megtetszik, s a boltvezető is igen hálás lenne, hogy náluk költöttem el hitelemet.
Aztán zsebemben – mondjuk az új Pessoa kötettel - csöndes és magános sétára indulnék a Városligetbe, ahol Jász Attila piknikezne három gyerekével, nejével és kutyájával. Miután jót beszélgettünk, elsietnék, hogy Szarka Fedor Guidóval és Tillmann J. A.-val beüljek a Széchényi társas-gőzébe, s ott hosszasan elemezzük a művészet, a metafizika, és a kombudzsa gomba kapcsolatát.
Aztán kocsival áthajtatnék Budára, ahol ötórai teára várna pontban és szigorúan ötkor (!) Gömöri György és Sárközy Mátyás. Velük nagyon élvezném a beszélgetést Albionról és 1956-ról. Lehet, hogy a tévé is közvetítené ezt. Mindegy. Útközben bizonyosan elhaladnék Budán Tandori mellett, akinek megráznám a kezét, és meghúznám a fülét is, hiszen most 70. Visszafele, már Pesten, behúzott nyakkal nézném, ahogy a járdán elhalad a másik irányba, s letér valami kis közbe Esterházy. Táviratoznék Nádasnak és Oravecznek vidékre, hogy a haza meg van mentve. Majd Tolnai Ottónak küldenék manilával átköttött csomagot, amelyben Rutkai Bori legújabb festményei közül volna néhány, meg biztos a Kiss Mártitól is vennék neki pár igen szépet.
Aztán az Oktogonnál beülnék a bank helyére eredeti formában, és őszinte bocsánatkéréssel visszaállított Abbáziába, hogy kavargassam kicsit a kávét Tóth Krisztinával, Karafiáth Orsikával, akiknek a figyelmét biztos hogy megpróbálnám felhívni a szomszéd asztalnál üldögélő Iancu Laurára és Rózsássy Barbarára, hogy aztán a pesti feketezést megunva, szépen felmenjek a képzőre. Ott szobrász barátommal - Retkes Mátéval és polihisztorommal - Hegyi-Botossal járnánk végig a műtermeket, s ellenőriznénk, hogy megfelelően újítják e fel az omladozó Lotz-freskókat.
Késő este végül mégis csak elmennék a kászinóba, ahol meglapogatnám az új és régi kászirnők farát, persze csak eddigre már kissé mámoros tekintettemmel, mert nekem a szerelem, mint a vaníliásroló, olyan szent. Amikor már elvesztettem kártyán a maradék kölcsöneim is, akkor nagyon csöndben rátenné vállamra a kezét Danyi Zoli, megértően mosolyogna, nem kérdezne semmit, hanem szolidan kifüzetné az összes adósságom, a kászírnőket is kárpótolná, és nagyon gyengéden felállítana, kikísérne, közben igazán nyugodt hangon humoros történeteket mesélne, amit a déli birtokain a parasztok suttognak a pesti népről, s ezeken hosszan és ízesen nevetnénk. Zoli aztán a sofőrjének azt mondaná: a Szalmásba.
Itthon már várna az ajtóban Virág, átvenné alélt testecském, felsegítene a könyvtárszobámba, szépen levetkőztetne, illatos fürdőbe tenne, megmosná és megnyomkodná fáradt hátam, beledugna a levendulával áthatott nagy tollpaplanok közé, és mivel olyan hideg van, saját édes, kicsi testét használná, hogy felmelegítse az irodalomban úgy összefagyott lényem.
Ám szerencsére nem ilyen az irodalom, hiszen hogyan is lehetne egy ilyen napot túlélni, s mikor is írna az ember?
