Kína 20. Dai trópus

Tegnap dai eredetű ételt ebédeltem – mintegy így készítette elő vendéglátóm a kirándulást. A daiok Xishuangbanna trópusi erdeiben élnek, ma többnyire Kína szomszédos országaiban. Ők azok, akik a rizst bambuszszárba tömködve gőzölik, avagy kivájt ananászba, az édes-savas aromájú lédús gyümölcshússal elvegyítve főzik meg. Az általam elfogyasztott ételkülönlegességben a fán termett fekete eperszemek is felbukkantak. Annak az epernek a gyümölcseit szemelgettem, amelynek levelén nőnek fel a selyemhernyók – mondom is, hogy ételközösséget vállalok így a selyemlepkék lárváival. (A lepkékkel nem: azok már nem táplálkoznak.)

Ma is élnek még ezek az ősi teafák, ezeket is megnézni érkezem. Némely egyed nemhogy több száz, de akár 2500 éves is lehet, amelyek utódait ma ültetvényeken, klónozva gondozzák. E fák némelyikéhez készülök most. Ezek teáját kóstolnám, ha már – a repülőgépjáratokat kivéve – nem ihatok bort, hiszen erre, miként a kávé, kellően nem ismert ital. (Bor, már ami fellelhető, az nem kínai. Ezzel szemben a pálinkákat is sokszor bornak nevezik. A szilvabor sem egyéb, mint híg szilvapálinka.)

Xishuangbanna hőséggel fogad és párával. Lehajigálom könnyített csomagomat, újra megtanulok lélegezni a hirtelen talált légkondicionált szállodában, harapnivalóért megy a társaság, keressük a helyi ízeket, majd rohanunk a Mekonghoz. A sok-sok kanyaros folyó feltűnt a repülőgépről is, szabályos görbületeivel, váltakozó szélességével, iszapos színével, galériaerdőjével egyetemben. Hogy a gyorsan közlekedő gumitutajra ülök és vitetem magam az árnak segítő motorral, ismerősként ellenőrzöm a folyót, amely nem is sejteti még, hogy a következő országban folyammá terebélyesedik. Bambuszligeteket, a meredek hegyek teraszain keskenyen húzódó, egymás fölé épülő teaültetvényeket, banáncsoportokat látni, s a folyóparton homokpadokat, kikötésre alkalmas kis földnyelveket, kibukkanó sziklákat veszek egyre másra szemügyre, mindegyiken úgy nevelkednek a számomra ismeretlen, a folyó váltakozó szintje, a sodrás és a viharok által szorongatott növények, mintha bonsai szereplői volnának. Ez az első, kétség nincs, trópus, ahol életemben járok. A kabócák akkora zajt csapnak, mint egy seregélyraj, a csónak motorzaját is felülmúlják. Amikor kikötünk, egy tanya közelében, az eddig természetes közegükben sosem látott növényeket vehetem szemügyre, mindenekelőtt a cseresznyefa-termetű citrusféle nyűgöz le, amelyen futball-labda méretű zöld, kopott héjú termések függeszkednek. 

​​​​​​Vacsorára a piac mindenféle gyümölcse közül kerül néhány, azonban nincs rájuk szavam. Az egyik akkora, mint a kemencében sült parasztkenyér, a felszíne tüskés, s hogy kettévágják, gumilé csorog a torzsájából. Amúgy savanykás és sokféle zamatú. A másik azonban romlott sajtként büdös, ennek oka a magas fehérjetartalom, de az íze édes, az állaga pedig krémes. Túl ezen helyi apró és sárga mangó, sütőtökszerűen sárga és édes, kemény héjú, tojásnagy valami, lila körtécske, és egy csirimoja-szerű, de annál kisebb, zöld toboz.