Feketeország - Vasárnapi levelek II/45.

Ha az ember teljesen őszintén nyilatkozik meg: az a botrány. Ha az ember intelligens: az a botrány. Ha az ember akkor, midőn követ szórni, vért hányni, pucérra vetkőzni sikk és divat, nem emel kezet másra, nem mérgezi magát, emberként viselkedik: az a botrány. Ha mindenki alszik, s te éberen élsz: az a botrány.
Babits Mihálynak van egy verse, úgy kezdődik „Fekete országot álmodtam én…” – ezt a „feketeország”-témát Edgar Allan Poe-tól veszi. Gyönyörű kép. Poe a lélek legsötétebb és legijesztőbb rétegeit festi meg, midőn a „feketeország”-ról beszél. Feketeország az a hely, ahol minden-mindegy. Ahol már feketék a gondolatok, ahol feketék a csókok, feketék az álmok, fekete a nappal, és fekete a fehér is. Minden koromfekete. Mesélek feketeországról.
Feketeország Napvárosában van egy folyóirat. A városról nevezték el, tehát az a neve, hogy Napváros. Szól a főszerkesztője nekem, hogy most lesz húsz éves a lap, és szeretnének húsz éveseket közölni. Mondom persze, és elküldöm az akkor még készülő könyvemet nekik, hogy válasszanak ki néhány részletet. Telnek a hónapok, s egyszer csak jön egy barátom, hoz egy ezüstszínű kis dobozt. Kérdezem: hát ez meg mi? A Napvárostól – mondja. Kinyitom, láss csodát egy toll van benne, meg hogy Napváros, meg az évszám: 2008. Fontos ez az évszám. Fontos, hogy mikortól élünk Feketeországban. Néhány héttel később egy kis könyvesboltban csak megtalálom a Napváros novemberi és decemberi két számát, amiben a fél – akkor már megjelent – könyvemet közölték. Levelet írtam nekik, hogy hát azért ez mégse járja, legalább egy telefon, legalább egy email, de ha ez se, akkor tudják mit, itt a számlaszámom, lehet honoráriumot fizetni. Semmi. Még egy levél. Várok. Telefon. Felveszi a főszerkesztő, bemószerolja a saját munkatársát, lehord mert fel merem hívni, amikor neki családi dolgai vannak, és közli, hogy egyébként sem szoktak honoráriumot fizetni. Zavarba jövök. Igen, biztos én hibáztam. És sejteni kezdem, hogy mit.
Feketeország Napvárosában (is) közben ennél sokkal furcsább dolgok is történnek. Például elherdálják a közvagyont. Egy barátom meséli, hogy a korrupciónak három szintje van. Az első, amikor valaki, akit a „köz” megválaszt, kicsit segít a környezetének is, magán is, de azért a közért tesz főleg, hiszen felelős értük. A második, amikor ez a valaki(k), aki(ket) szintén a „köz” választ, lesz*rják a „közt” és csak magukra gondolnak. A harmadik, amikor szándékosan rosszat tesznek másoknak (t.i. a köznek), és csak és kizárólag önmaguk ajnározzák. Na itt (t.i. Feketországban) ez van. Ugyanez a barátom, azon panaszkodik, hogy az iskolába neki azt tanították, hogy mi egy közösség vagyunk (t.i. Feketország feketéi), és hogy „akinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete”, satöbbi, és akkor most, fiatal felnőttként, meg azon rágják a fülét, hogy a havi százas legyen meg, különben mehet, mindegy hogyan, mindegy miként. Közben ő a Napváros 1930-ban megalapított repülőegyesületének tagja, pilótája, nemzetközi bajnoka. A repülőegyesület repülőterére a Napváros polgármestere és önkormányzata szemet vetett egy szép napon. Érvénytelenítették a szerződésüket, lehetne folytatni a szokásos történetet. A lényeg, hogy kilakoltatták a szeg… (bocsánat) napvárosi sportrepülést. Ekkor ő egy barátjával felfestette a hangár kapujára egy angyal szárnyait, egy sírkövet, rajta pedig azt, hogy „Napvárosi sportrepülés - 1930-2008. Köszönjük a polgármesternek”. Jó poén, nem igaz? Mire beperelték őket, büntető eljárás indult, konkrétan 200001 (írd és mond: kétszázezer-egy!) feketországi feketepénz értékben elkövetett rongálás ügyében. Hogy miért az az egy? Azért mert ezzel az eggyel komoly büntetést lehet az elkövető nyakába róni. Azért mert ekkor már lehet az elkövetőt rabosítani, megalázni. Az már senkit sem érdekel, hogy három különböző festő mondta azt, hogy harmincezerért eltünteti. De miért is kéne eltüntetni?
Közben Napváros NAPEST, című programajánló magazinjának címlapján a Vendetta című programot hirdetik, ami nem más, mint Napváros szinte valamennyi kiemelkedő intézményének támogatásával megtartandó ketrecbunyó. Ezt „a nagy sikerre való tekintettel” immár másodszorra rendezik meg. Támogatja egyébként a Feketedélország című napilap is, amit egykoron azért hoztak létre, hogy egy közösségnek (t.i. a Délen élőknek információt, kultúrát (!) jutasson). Ezt a napilapot külföldi kézbe adták, ugyanúgy ahogy az összes szolgáltatást (gáz, víz, satöbbi), majd pedig kilencven százalékban bulvárral és gagyival töltik fel. A sajtó valódi értékeket nem véd, nagyon ritkán van egy-egy (hál istennek még van) olyan újságíró, aki komolyabb cikkeket megír. De hát nincs igény. Merthogy milyen is a napvárosi polgár? Ugyanolyan, mint hazája: fekete. Fekete az álma, feketék a gondolatai, feketék a vágyai. Fekete a háza, és fekete az autója. Fekete a tej, amit iszik, és fekete a kenyér, amit eszik. Fekete a gyomra, és fekete a szíve, fekete az agya, és fekete Nap ragyog rá az égről. Csak azért tehetnek meg vele ennyi feketeséget, amire az itt csak nagyon enyhe példák, mert fekete.
A legérdekesebb az, hogy a feketepolgár emlékszik rá, hogy valaha minden színes volt. Nem ám csak fehér, vagy nem ám csak zöld. Hanem színes. Tízezer színben ragyogott a világ, és őt érdekelte, hogy ez miért ilyen, az miért olyan? Aztán lassan rájött, hogy itt a korrupció harmadik fokán, Feketeországban, minden fekete, s azt gondolta, hogy ez botrány. Azt kiabálta, hogy botrány! Botrány! Botrány! Addig-addig kiabálta míg végül azt nem nyüszítette, hogy fekete! Fekete! Minden fekete! És szépen eltűntek a színek. Előbb csak az azúr, az okker, a karmazsin. Aztán eltűnt a zöld, a sárga, a kék, a lila, a piros. Sokáig megvolt a fekete és a fehér. De aztán a fehér is eltűnt. Így született Feketeország.  
Ebben a Feketeországban jártam én, Nap- és Fővárosában, falvaiban Nyugaton és tanyáin Délen. És láttam lakói milyennek látják: feketének. Láttam, hogy lakói teszik azzá. Mert hagyják, s szétteszik kezüket: ők nem tehetnek semmit. Vagy mutatják: nézd már tettünk is, megvertünk, megöltünk, feldúltunk ezt vagy azt, s erre büszkék, ó nagyon-nagyon büszkék arra, hogy ők feketék. Nem fehérek, nem zöldek: feketék. És a világ meg le van sz*rva. Majd mi jól elleszünk itt: zabáljuk a feketekolbászunk a feketelovon, és feketelapokról olvasunk feketebetűkkel írt feketemesét. Fekete lesz és a miénk. Folyhat majd Feketeország ezeréves Feketeterén a feketevér. Ezt szeretnék, mert látták, hogy város is támogatja a vér folyását, mert látták, hogy minnél nagyobb egy gaztett, annál inkább marad következmények nélkül, mert azt tapasztalták, hogy a „köz” senkit sem érdekel, csak az egyén, vagy még az se, csak a feketeség. Hogy fekete legyen minden, ne csak a bodri orra, hanem a hó is, a virág is, a zene is, a tánc is, fekete legyen a szerelem, és fekete az ébredés és ez az elalvás.
Csakhogy közben ugyanebben az országban nem csak feketeemberek élnek, hanem asszonyok, lányok, nagymamák, férjek, fiúk, nagypapák, akik egymásnak titokban napra-nap elsuttogják az ország titkos és igazi nevét. Ők nem kiabálják, mert tudják, hogy „csak az kiabál, aki fél”. Ők, akik tudják, hogy mi is az ország igazi neve, még verseket is olvasnak, valódi zenét is hallgatnak, nem szopják be azt a sok fekete „sz*rt” amit nyakukba öntenek, és a legérdekesebb, hogy ők, nők és férfiak és gyerekek, még színesben látják a világot. Látják az összes színt! Tudják, hogy mennyi de mennyi szín van, nem gondolják, hogy az összest ismerik, ezért minden nap újabb és újabb színeket tanulnak meg. És csak csöndesen teszik mindezt, mert tudják, hogy az igazi botrány Feketeországban éppen ez. Feketeországban nem feketének lenni botrány.