De ki az a József Attila?
Kérdezte a csendőrsapkás gyerek a nemzeti érettségi megszerzése utáni második identitásképző és emlékezetátnevelő tábor harmadik miséjét követő délutánon – az őshonos tölgyfák tövében, fejét a finnugor eredetű szavak szótárára hajtva, melyben a magyar megfelelők mellett ott sorakoztak a lehetséges sumér megoldások is, finoman utalva az ősök eredetére és az elmélet megtámadhatóságára. Egy régi papírfecni került a kezébe a nemzeti ebédlő folyosóján, ahol az árpádsávos faldíszek mögül még kitüremkedett néha az előző rendszer faliújságának maradványa. Ott találta azt a sort, hogy anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. A végén pedig zárójelben a szerző és a cím (József Attila: A Dunánál). Nem értette, mit jelenthet az a szó, Dunánál, még a régi időkből maradhatott, azelőttről, amikor mindent átneveztek: parkokat, lakótelepeket, utcákat, hidakat, még a folyókat is. Vagyis inkább visszanevezték őket ómagyar adatok alapján, mert az azóta eltelt időt a nyelv romlásaként tartották számon, ezért csak tiszta forrásból építkeztek. De nem is ez zavarta a gyermeket, mivel nem tudhatta, hogy a magyarság, levetkezve magáról a bomlasztó európai hatást, megfosztotta folyamát a Duna névtől, hanem inkább az érdekelte: mi ez a gyászos fajkeveredés ebben a versformára tördelt néhány sorban? Meg egyáltalán, kik azok a kúnok? A románt és a székelyt értette, de az, hogy ők egymással keveredjenek, nem fért a fejébe. Hiszen a 26. Nemzeti Kormány egyértelműen megtiltotta a fajkeveredést, amit nem is volt szükség szabályozni, hiszen a század elejétől lassan kialakult az emberekben a gondos odafigyelés a haza érdeke iránt.
Felkelt hát lassan a gyermek a nemzeti érettségi megszerzése utáni második identitásképző és emlékezetátnevelő tábor harmadik miséjét követő délutánon, és jelentette felettesének, az ideológiafelelősnek a helyzetet, aki arra szólította fel: titokban, még vacsora előtt tárják fel a régi faliújság maradványait. Engedélyt kértek tehát a sumerológia előadás látogatása alól, és a falból előásták a már első látásra is kulturálisan nemzetidegen leletanyagot. Sejtésük beigazolódott, mert a hirdetőről – amelyet üzenőfalnak neveztek – előkerültek A Dunánál egyéb részletei is. Például az a gyanús sor, hogy egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem. Nem értették, hogy miként lehet kész egyszerre az idő egésze, és hogyan láthatja azt a költő együtt a számtalan őssel. Erre csak a Nemzeti Mise vagy Honi Istentisztelet felszentelt vezetői lehetnek képesek, akár az ilyen igazságok kimondására. Ez bizony istenkáromlásnak is nevezhető, hiszen senki nem képes az előbb említett személyeken kívül hozzáférni a nem földi szférához. Pláne egy költő, akinek az a feladata: ápolja a nemzettudatot. Ez pedig a féligrománozással egyértelműen rombolja. A végén pedig megbékélésről beszél (békévé oldja az emlékezés), álságosan és ezen felül szemtelenül.
A vers közepén aztán megtalálták a terhelő önvallomást, amely miatt hazafiúi kötelességből is feljelentést kell tenniük: török, tatár, tót, román kavarog e szívben. Hiszen a magyar tisztán nemzetállam, mindig is az volt, megmondja bármelyik tankönyv. Tehát aki magyarul azt írja, ilyen névvel, hogy József Attila, az a nemzeti egység provokációjának bűntettét is elköveti az istenkáromlás vitathatatlan tényállása mellett.
A fiúkat, az ideológiafelelőst és a szemfüles csendőrsapkásat azonban nem hagyta nyugodni a két név: József Attila és a Duna. A Nemzetnet korlátozatlan félórájában utánanéztek mindkettőnek. Két adatot találtak csupán, amelyek szerint egykor egy szegedi könyvtár viselte a nevét, másrészt szobra a mai Nemzeti Egységkormány terén is látható volt. Egyetlen verset sem találtak tőle. Elfeledett költő tehát, akit a maga korában sem méltattak nagyra, kihullott az emlékezetből, csak ez az árpádsávos falvédő mögötti üzenőfal őrzött meg valamit romlottságából. Mint ahogy Európa is őrzi még a Duna nevét, csak éppen a rajtunk keresztülfolyó részét nevezték el Budavíznek.
A fiatalok végül megtették a kötelességüket, a kényes falmélyedést gyorsan kijavították, és az identitásképző és emlékezetátnevelő táborban zavartalanul folyt tovább az élet. Csak az a délutánonként gyakran eszükbe jutó sor nem hagyta nyugodni őket, hogy tudunk egymásról, mint öröm és bánat, enyém a mult és övék a jelen, verset irunk, ők fogják ceruzámat, s én érzem őket és emlékezem. Beírták a naplójukba is, mögötte az évszám: 2084. április 11.
