Álmosliget – A napszemüveg – Mányoki Endre tárcanovellája

„Na, idén melyik napra esett a Húsvét hétfő?” Pici Baba sört csapolt a kancsóba. „Apu azt mondta, hab nélkül kérjem” – alig látszottam ki a pult mögül. „Kérdeztem valamit.” Ennek már a fele se volt tréfa. Hátraléptem, és a combom mellett ökölbe szorítottam a kezem. „Nekem már bőrfocim is van” – mondtam harcra készen, de ez nem hatotta meg. „Meg napszemüvegem is! Kettő.”
„Elég lesz egy is. Idesüss, nagylegény! Ha elhozod a napszemüveged, beveszlek a kölyökbe.” A hang a kocsma mélyéről jött, szoktatni kellett a szemem a homályhoz. Ez nem lehet igaz! – megdermedtem, akár a drótozott macska: a sarokban Csapó bá’ ült. Csapó Benő, a futballtréner. „De hát a RAC-nak nincs is…” „Még nincs, fiam. Még nincs.”
Álltam, mint a Bálám szamara („mit állsz ott, mint a Bálám szamara?” – anyu mondta mindig), mígnem Pici Baba megkocogtatta a kancsót: „Vagány úr, ellenőrizze a habot, könyörgök tisztelettel”. Kitört a röhögés. Odakint, a biztonságos utcán, megálltam, s visszanéztem. Az ablak mögül Csapó Benő figyelt. Nem nevetett, csak karikát rajzolt a szeme köré.
„Honnan a francból vegyek napszemüveget?” Úgy elgondolkoztam, hogy kilöttyent a sör, szerencsére nem a trikómra. „Mi van, Öcsi, belehúztál?” – kérdezte apu, de nem volt mérges. Mégis hazudtam: „Baba rámérte a habot”. „Naná, hogy rámérte! Mit gondolsz, mitől hízik a… Hagyjuk!”
Mentem snurrozni. Csöves egy marék aprót rázott. Zsolti, a bátyám, kupacokba számolta a pénzét. „Adsz?” – kérdeztem, bár tudtam, hogy hiába. Tévedtem. „Kapsz két ruppót, de egy hétig csak az enyém a bőr. És anyut kihagyod…”

Nem tudom, miért, de a snurrban jó voltam. Talán mert nem dobtam a pénzt, hanem pöcköltem: a hüvelykujjam körmét összeszorítottam a mutatóujjammal, ráraktam a húszfillérest, behajoltam, mint a futók a rajtnál, és lazán eleresztettem a csuklóm. Amikor már éppen dobni kellett volna, akkor pöccintettem el az érmét, és szuggeráltam, hogy meg ne pördüljön. Ebben voltam király: az én pénzem laposan úszott a levegőben, és amikor földet ért a vonal közelében, nem pattogott, hanem csak lehuppant, s csúszott egy kicsit. Ha hármas bulit játszottunk (csak három dobás után lehetett rázni), sokszor megtörtént, hogy az én pénzem ráült valamelyik korábbi dobásra, és (Zsolti szokta dühöngve mondani) „fölülbírálta”.
Elsőnek rázni: ez volt az üzlet! Ha szerencsém volt, több mint a fele pénzt zsebre tehettem. Meg ami még rájött a többi rázáskor. A tíz darab húszfilléres birtokában most nagyon figyeltem. Szükségem volt a pénzre. Nyolc kör után már hét hatvanat kasszíroztam. Zsolti kifeküdt, a Csöves meg szedelőzködött; minden körben veszített. „Kihívlak, Csöves, még tíz menetre.” – erősködött a bátyám, de a Csöves akkor már a tekintélyét óvta: „Nincs is lóvéd”. Zsolti rám rontott: „Add vissza a két forintomat! Nem kell a foci…” De én csak gyűrtem-gyömöszöltem a klottgatyám farzsebébe a nyereményt. „Várjatok, kérek anyutól…!” – és elrohant, mint a Péter kandúr, mikor masnit kötöttünk a farkára. Csöves átugrott a kerítésen, és kacsázott hazafele.
„Mennyibe’ volt, Csöves?” – pördítettem utána a kérdést. „Mi a franc?” „Hát a napszemüveg.” Megállt, visszafordult, de nem jött közelebb.  „Erre gondolsz, Öcsi?” – és meglóbálta a foncsorost. „Nekem ötven volt, de a boltban nyolcvan ruppó. Kéred? A tiéd. Mert haver vagy” – és már dobta is, át a kerítésen, a lábam elé. „Úgyis nagy a búrádra. Frankón úgy nézel ki benne, mint a bratyód, mikor snurrozik.”
Próbálgattam az ókulát, de csak az egyik fülembe bírtam beakasztani. „Húzzál a fejedre egy tököt. Nem fog föltűnni senkinek” – röhögött Csöves, aztán a válla fölött még megtoldotta: „Már tegnap előtt kiment a divatból.”
Másnap délben, nagymama nyolcvanadik születésnapján együtt volt a család. Utáltam. Anyu egész reggel kent-fent, ráadásul időtlen-időkig matrózruhában kellett ücsörögnöm, még az udvarra sem mehettem ki, nehogy belemásszak megint a kormos hamuba. Előre irtóztam az ebédtől, ahol biztosan le fogom enni magam, de ha azt megúszom, akkor is megtalálnak: „Ülj egyenesen az asztalnál, ne zörögj a kanállal, hogy iszol, fiam, mint a sörös ló, magyar ember evés közben nem beszél, a füled is maszatos, sosem tanulsz meg viselkedni?”
„Szaladj, játsszatok Pannival” – mondta nagyanyám. Gyűlöltem Pannit, öt éves volt és kilátszott a popsija a rózsaszín tüllruhából.

Elmenekültem a fáskamrába, mint mindig, ha rám szakadt a magány. „Bandika, merre vagy?” – Margit keresztanyám téblábolt az udvaron. „Ne bujkálj, kisfiam!” Néha ő volt az egyetlen, akit szerettem. Kimásztam a balták-kapák közül, s átcsusszantam az ajtórésen. „Jaj, fiacskám, hogy nézel ki?” – és már porolta is a gúnyámat szelíden. Margit, a család védőszentje bevonszolt az eperfa alatti zugba. Megfogta a kezem, és a másik tenyeréből, mintha összeesküvők küldönce lenne, összehajtogatott papírpénzt nyomott a markomba. „Már nagyfiú vagy. Itt egy ötvenes, tanulj meg spórolni.”
Még a posta előtt is remegett a lábam. Ötvenhét forint! – száztizennégy gombóc fagyi… De nekem más terveim voltak. Jól kifundáltam mindent a hét végén. „Van ötven forintom. Pontosabban ötvenhét ötven. Be szeretném tenni a takarékba.” A szenvtelen csöndben csak a papírok surranása meg a pecsét puffanása hallatszott. A betétkönyv kicsusszant elém az ablakon át. „Ötven fillért nem tudok elfogadni… Ágikám, hogy van apu?”
Megvártam, míg elfogy a sor. „Kérnék harminc forint kölcsönt” – a gombóc mindenáron fölfelé akart jönni a torkomban. „Nem értem, kisfiam.” „Van ötvenhét forint betétem, kérek rá harminc forint kölcsönt…” Két óriási szem meredt rám; a kisasszony ráhasalt a pultra. „Minden héten kapok két forint zsebpénzt, négy hónap alatt simán visszafizetem” – a gombócnak híre-hamva sem volt. „Kitől tanultad ezt, te kis uzsorás? Szedd a lábad, mert istenemre…”
Sírva fordultam vissza az ajtóból: „Miért? A Gazdálkodj okosan itt nem érvényes?!”
Faludi néni kikandikált a trafik ablakán: „Mi kéne, ha vóna, kishuszár?” „Semmi. Reménytelen” – mondtam, de a vonat elnyomta a hangom. Csak bámultam sóvárogva a tükrös napszemüveget a kirakatban. De látni alig láttam a könnyeimtől.
Hosszú. Faludi mama megértett mindent. Kikecmergett a bódéjából, és próbálgatta rám az ókulákat. A legpasszentosabb nyolcvanegy forint volt. Vissza kellett mennem a postára, s kivenni a pénzt a takarékból. „Te kis hernyó, hát lopom én az időmet, te úttörők szégyene, de megállj! – gondom lesz rád…”
A tartozást munkával váltottam meg: egész nyáron hajtogattam a cigarettás kartondobozokat, s vittem a MÉH-be. Mire összegyűlt a huszonnégy forint, vége volt a vakációnak. Faludi mama kipréselte magát a bodegából, ünnepélyesen az orromra illesztette álmaim üvegszemét, s átölelt szuszogva; elveszni éreztem magam a párnái között: „Felnőttél, kishuszár. Van nyolcvanegy forintod.”
Benő bá’ forgatta az ujjai között a napszemüveget. „Ez akkor most bemegy a rezervába. Már csak tíz kell, és kész a csapat. Szólok, ha megvan.”