Séták a Birodalomban I.
Angliában sokszor eszembe jutott Hercule Poirot. „Áh, Kelet-Európából!” – üdvözöl lelkesen az átlagos angol, ha bemutatnak neki, mint látogatóba érkezett barátnőt, és pontosíthatok ugyan udvarias gesztussal, honnan is érkeztem, de gyorsan megtanulom: a lengyeleket és románokat is magukba foglaló olvasztótégelyből jöttem, melyhez olykor még hozzászámítják szlovák, észt vagy szlovén barátainkat, vagyis az Angliát munkavállalási célországként szintén, bár ritkábban használó népeket. Elsöprő többségben lengyelek, magyarok és románok érkeznek ide. A többiek Európán kívülről jönnek. Az illúziókkal érdemes hamar leszámolni: az Angliában vállalt idősgondozás, bébiszitterkedés, raktárpakolás, gyári vagy szállodai kisegítőmunka a rabszolgaság egy modern kori, önként vállalt és valamivel humánusabb kilátásokkal kecsegtető formája, mint történelmi előzménye.
Az Európai Unió a maga törvényeivel együtt nemes himnusszá redukálódik az ember szívében, ha közelről pillanthat bele a bevándorló munkavállalók életébe, ahogy hangzatosságukat veszítik az olyan, divatos szólamok is, mint a „migrációvá” alakult emigráció, a „mobilitás”, a „dolgozz és tanulj nyelvet külföldön”, melyekből mintha az csengene ki, hogy ez az egész csupa fun itt annak, aki belevág. A középkorúvá lett kényszer-munkavállalónak biztos, hogy nem az; az elképzelhetőnél sokkal súlyosabb igát vesz a nyakába, aki belekezd az éveken át tartó ingázásba anyaországa és Nagy-Britannia között. Angol pedig soha nem lesz.
De ne legyünk igazságtalanok, az angolok a mindennapi érintkezésben valóban kedvesek, és hírüknek megfelelően roppant udvariasak. A kalauz, az eladó, a rendőr a legtöbb helyen őszinte örömmel segít és szolgál. Ez a dolga, és szívesen teszi. A házmesterszellem, a vendéget, utast, vevőt rendreutasító, kioktató sofőr, eladó, portás még az abszurd humor szintjén sem jelenik meg: ez elképzelhetetlen. Fel kell hagyni a szokással, hogy féljünk kérdezni, segítséget kérni, hibázni, tévedni. A pultok mögött persze sok helyen bevándorlók állnak, akik elkínzott gépiességgel csomagolják a fish-and-chipset, adják a kávét, de az angol vasút például maga a kiművelt elegancia: a kalauzok fellépése, modora jobbára egyetemi közegre emlékeztet.
Aztán a kávéházban már zavaróan szemérmetlenül bámulnak ránk, amikor Fülöp-szigeteki barátnőnkkel jókat nevetünk sajátos angolsággal megosztott történeteinken, és míg ő kimegy a mosdóba, magyarul folytatjuk a disputát. Meg kell hagyni, kilógunk a Costa közegéből: a kávézás helyi McDonaldsa a faluban nagyon is angol maradt a globalizáció közepette. Egy másik helyen egy pincérlány szalad ki utcai asztalunkhoz, és kérdezi kíváncsian, honnan érkeztünk. Amikor megmondjuk, fülig szalad a szája, összeszedi a gondolatait, „pilanat” – mondja egy l-lel, majd tört magyarsággal elmeséli: Románia egy határközeli falujából való, tud magyarul, csak nagyon rég nem használja a nyelvet. A kollégái szóltak be neki a pult mögé, hogy kint ül két nő, és annyira furcsa nyelvet beszélnek, hátha „rokonai” vagyunk. Ez Londonban persze nem történhetne meg, a kutya sem figyelne rá, de Braintree falu. (Habár a mi fogalmaink szerint inkább kisváros.) A pincérlány Olaszországban kezdte a külföldi munkát, aztán átjött Angliába, „de ez egész más – ingatja a fejét –, itt sosem fogadnak be igazán”. Értjük, mire gondol, én ugyan még csak sejtem: turistaként az ember csak az édes felszínt nyalogatja.
S ha már itt tartunk: az angolok ugyancsak szeretik megédesíteni az életük. A Costában a mazsolásbucira emlékeztető süteményre kétféle tömény krémet kennek, és még folyékony gyümölcsízzel is nyakon öntik, de ez csak egy a borzongatóan „gejl” édességek közül. A nemzeti sportként űzött barbecue-zás végén elmaradhatatlan desszert a parázs fölött pálcikán forgatott marshmallow (pillecukor), ami a vattacukornak egy háziasított változata. A barbecue-zást célszerűen minden alkalommal meg kell előznie a másik nemzeti sportnak, a bevásárlásnak.
A negyvenezres lélekszámú Braintree-nek csak a központban öt szupermarketje van, helyi szokás szerint tíz fok körüli hőmérsékletre klimatizálva, de a helyieknek meg sem kottyan, élvezettel bolyonganak a dermesztően hideg Sainsburyben, amely itt a pályaudvarnyi alapterületével kicsinek számít. A dobozos készételek, mirelitek, előfűszerezett húsok, csomagolt sütemények tornyaiból válogathatja össze az ember a heti menüjét: az angol konyha nagyjából a mikrózás változatait jelenti. A csomagolástechnika annál sokoldalúbb: vákuumfólia, műanyag doboz, papír, habkarton. Azért az autentikus brownie-t és a sajttortát meg kell kóstolni, ez lesz majd útravalónk a tengerpartra is, ahol megint csak Hercule Poirot jut eszünkbe, amint letipeg a partra vezető, veszélyes meredélyeken, hogy közelről vegye szemügyre, hogyan nyaralnak az angolok.
