Leütés 31. – Sztahanovista – Mányoki Endre tárcanovellája

Ünnep a vállalatnál. Mailek hegyén-hátán, hol lesz a buli, mikor, változatok egész szivárványa. Halápi Gáspárt nem érdekelte az egész. Le se szarta. A leveleket nyomban kitörölte, ám amikor már a századik „sztahanovista” tárgyú e-mailt gyomlálta ki, érkezett egy az elnöktől. „Megjelenésedre föltétlenül számítok. A program és a kötelező ivászat előtt, kérlek, foglald össze munkamódszered lényegét, hadd tanuljanak a fiataljaink. Természetesen nem előadásra gondolok, hanem valami laza fölszólalásra max. tíz percben. Én magam is kíváncsian várom a föllépésedet!”
    „A faszomat a föllépésre”, ez volt Halápi első reakciója. „Laza, mi? Mint a haza!” De a helyzet készen volt. Együtt kell lennie azokkal, akiket már időtlen ideje csak mint a karjait, a kezeit, az ujjait ismerte. Neveket a stábban, címeket a levelezési listán. „Sztahanovista”, a sóhajban nem volt megvetés. Inkább engedmény.

Túl volt rajta. Nem is volt annyira hervasztó. Rövid, ártalmatlan beszédét a motorozásra építette föl, meg a „munkamániára”. Arra, hogy a kettő hogyan áll össze eggyé. A robbanékonyság, meg a munkabírás. Együtt: teljesítmény. Nem tapsolt senki, de ennek inkább örült. Hátrahúzódott egy pohár pezsgővel. Ókumlálta a menekülés módozatait.
    A programban már az idős szaki beszélt. Tervgazdálkodás, satöbbi. Senkit nem érdekelt. A háttérben készülődött a pantomimes csapat. Kínosan peregtek a percek.
    „Mi az, hogy sztahanovista, Pista bácsi?”
    Az öreg kizökkent az időből. Beszélni kezdett újra, de egymásra torlódtak a mondatok, egyik sem tudott kibontakozni a másik öleléséből. Kék cédulás választások, padlássöprés, kuláklista, kitelepítés, Recsk – egyszerre kellett volna elmondani mindent. Tudta, hogy nem sikerülhet. Csőd, mint annyi minden manapság. Évek óta. Eltűrték, mint minden nap, bármit rontott el vagy nem csinált meg időben. A csönd fojtogatta, mintha pakurában akarna lélegezni.
    Az elnök átölelte a vállát. Kicsit magához szorította, aztán szép lassan leültette. „Basszátok meg” – sóhajtott mélyet. – „A sztahanovisták élmunkások voltak a ruszkiknál, meg később idehaza is. Kétszáz, háromszáz százalékot teljesítettek a gépek mellett, tele volt velük a híradó. De persze hazugság volt az egész, tíz-húsz névtelen dolgozott a kezük alá, ők már csak kicsapkodták a kész cuccot a placcra. Lehetett fotózni. Szarság volt, gyerekek. Ócska, piti szarság. Nézzétek meg a Márványembert. De még jobb, ha leültök a faterral dumálni, mikor a nejlonban elviszitek neki az orvosságát. Ennyi.” Leült az öreg mellé, odaadta a remegő kezébe a poharát, és még fogta egy kicsit, ki ne pottyanjon belőle. „Lesz végre pantomim, vagy mi a szarért vagyunk itt, fiatalok?”

„Szóval ezért!” – Halápi Gáspár összegörnyedt. – „Szóval tízen-húszan dolgoztak a kezem alá, és én csak a készet okádtam ki a placcra?” Föltápászkodott. „Sztahanovista! Én, ugye? Én vagyok a Pióker Geci, aki a hátatokon másztam fel idáig! Így van?” Alig ivott valamit, de részeg volt. „Nem húztalak magam után, kolléga, drága, hanem letapostalak, így volt?” Haladt előre, mint egy zombi. Imbolyogva, de biztos lábakon. „Akkor most mi van? Álljak le? Hagyjam abba? Dögöljek meg, de előtte persze osszam szét a piacot köztetek?” Az elnök és az Öreg előtt állt, s mintha föléjük magasodna. „Hát tessék, tessék! Kinek kell a vasút? A belügy? A posta? Licitáltok, vagy csak vágjuk a tortát?”
    Kicsi Béci kiperdült a mímesek közül. Fehér kezeslábasban volt, fején kakastoll bokréta, lábán szteppcipő. Csetlett-botlott Gáspár körül, s ha profiként, hát jól játszotta az amatőrt. „Sztahanov, Sztahanov, nem vagy te Pista! Nem minden Pióker sztahanovista”, kárpálta folyvást, körbeugrálván Halápit, s mórikálta a fejtollakkal. Ugrabugrált, míg szerzett egy palack vodkát. Két leszúrt rittberger, és már kicsempészte az Öreg markából a poharat. „Mondhattad volna szebben, kis lovag”, kárpált, akár egy csepűrágó, és visszatuszkolta Gáspárt a sarokba. „Nem kell túllihegni, pajtás!”
    Következett az elvárt pantomim. Mintha elfelejtődött volna minden. Halápi ivott. Vodkát magában. Üvegből, mert az öreg Pista pohara rég elgurult a széklábak között. Kereste egy kicsit, de ahogy lehajolt, a melléhez szorított palackból kilöttyent a lé. „Hohó, szökünk? Mint az üzlet a kollégáktól? Bocsesz, de ezt még megtartom, ha rá nem ígértek!” Öklendezett kicsit, mert a gyors korty kicsordult a szája szögletéből. „Böff, mondta Baböf”, ezt valakitől hallotta, talán még régen, társaságban. Törülgette a nyakát meg a mellkasát, cselezés gyanánt meg ókumlálta a címkét: „Raszputyin. Ez jó pia vagy ótvar? Bár ezek itt nem vetődnek árnyékra”, kuncogott, „már legalábbis, ha piáról van szó.” Húzott egy újat. Meg is öblögette a szája üregében. „Nem szar. Nyilván ez a Raszputyin is valami sztahanovista.” Ezen akkorát röhögött, hogy a pantomimba belefagyott a padödő.
    Bibinek ennyi szünet éppen elég volt, hogy átsuhanjon az alkalmi nézőtéren, és Halápi mellé omoljon. „Nebaszki, Gáspár”, mondta gyöngéd szigorral, „spongyát rá, nem történt semmi, veled se, velünk sem, ami minden áldott nap meg ne történne ebben a kuplerájban.” Szaglászott kicsit, és végigsimított Halápi mellén. „Leittad magad” – fölnevetett, de az öklét rögvest a szájába gyúrta. Szembefordult Gáspárral, s hajtotta volna vállára a fejét.
    Halápi hátralökte. Nem undorodott, csak megrémült. Mint mikor a nagymama a tarkójánál fogva húzta magához: meg akarta puszilni, de elfogyott az ereje a birkózásban. „Hálátlan, ostoba kölyök!”, zokogott az édesanyja később, a temetés után, „el akart búcsúzni tőled!”
    Bibi nem adta föl. Kivette a vodkás üveget a kezéből, és volt gondja rá, hogy vakon is a szék alá temesse. Nem sietett. Nem kapkodott. Nem követelőzött. Nem volt közönséges, de még tolakodó sem. Szép volt, és teli igazi élettel.
   „Szeretlek, Gáspár, mindig is szerettelek, amióta csak velünk vagy, kicsi tatár, olyan nekem való vagy, éreztem rögtön, de persze te rám se hederítettél, mentél csak, nyomultál előre, előre meg fölfelé, és eleinte persze tetszett mindenkinek, olyan voltál, amilyen mindenki szeretett volna lenni, ők is, csak hiányzott belőlük a véred.” Bibi befúrta fejét a férfi nyaka hajlatába. „Tudtam, hogy mégis baj van, valami nagy baj, mert ember így nem él, mint te, még ezek a zombik sem, és azt is éreztem, hogy nem magadért csinálod. Nő vagyok, Gáspár, édesem, nem tudtál becsapni, még azzal sem, hogy átnéztél rajtam. Átnéztél mindenkin. Mert boldogtalan vagy. Ezért loholsz, tudom.”
   Halápinak mindegy volt, mit mond Bibi. Csak hagyta, hadd mondja. Belegubózott a puha, ruganyos testbe és a szavakba, akár valami meleg takaróba.
 „Mit akarsz bizonyítani, és kinek, Gáspár? Ezeknek? Az elnöknek, akinek az ölébe hullott a vállalat, és csak a haverjai révén dől a lé? Kéz kezet mos, mindenhol ott vannak, pont te ne tudnád? Vagy a kis stréberek előtt villogsz? Akkor is jobb volnál náluk, ha csak a mobilod foncsoroznád. Ezek itt, a nagy eszükkel. Ha nem épp’a neten kukáznak, föl-alá futkosnak a folyosókon. Esküszöm, ösvényeket vájnak a parkettába.”
    Foszladozott a takaró. Halápi kászálódott. Mintha álomból próbálna szabadulni, kavarta maga körül a sötétet. Nem rúgkapált, nem hánykolódott. Csak nem akart megfulladni. Bibi érezte, hogy hibázott. Átkarolta a férfit, próbálta tartani maga mellett. De már birkóznia kellett. S mielőtt elveszítette volna, kiszaladt a száján: „Én szülnék neked gyerekeket, Gáspár!”

„Mi folyik itt?”, robajlott Halápi agyában szüntelen. Akkor is, amikor átgázolt a vegyes ivókon, a szétdobált maskarákon, az egymásban turkálók hegyén-hátán. „Mi folyik itt?” –  ordította –, „mi a szart pofáztok, néma tetvek?” Szaggatta le magáról a kendőt. „Hányok…” Kicsi Béci föltápászkodott. „Abgang! A Király távozik!” Vigyorogva bámult Halápi után. „Sztahanovista.”