Nekem nem szól a rádió, engem nem hív a hang. Az én életem koholmány, az én sorsom vabank.

A diskurzusnak ma nem arról kell, kellene szólnia, hogy értékes-e vagy értéktelen a közelmúlt s a jelen magyar irodalma, hanem arról, hogy mit kezdjünk a hovatovább szellemi képviselet nélkül maradt országgal.

Öregemberarca van, fordultam éppen a barátomhoz, barázdás, amikor föltépte dobhártyámat a reccsenés. Ő nevetett: Ebcsont. S mert nem értettem: Hajnalra beforr.

Isten akkor jól megnéz magának. Pimasz vagy, Euobe, de genere Özépeleta, fene a nemzetségedbe, ámbár, después de todo, fogjuk rá: szenvedélyes. Gőzöm sincs, mi után sóvárogsz; az öröklétre aligha.

Ha felnőni soha nem tudunk is, s ha fölnőni nem is érdemes, legalább beláthatjuk: a bohócruha nem tesz senkit sem bohóccá. Nem a bohócruha tesz bohóccá.

Vajon elkezdődött-e már? – a lassú sivatagosodás. A természetnek, az emberinek is, van egy kritikus pontja, melyen túl a pusztulás megfordíthatatlan, a folyamat már önmagát gerjeszti.

Egymásra tolult, szeszélyes rétegekben, az utolsó békeév. Gyerekjátékok, babaholmik, bundás hálózsák, Kata fehérneműi, edények, műanyag tégelyekbe száradt fűszerek, döglött piperék, befőttes gumival átkötött levelek, lábtörlő, függöny, félkész versek, novellák...

Lassan olvadtunk föl a görcsből, csók és szó és simogatás nélkül. Árván, együtt. Míg föl nem károgtak a vetési varjak.

A tavasz nem tetszik önmagának. Nem udvarol a mandulacserje a barackfának, nem dicsérik egymás menyasszonyi ruháját. Nem zeng himnuszt a hajnali horizont, és nem a boldogságtól szédültek a legyek. A tavasz nem örül önmagának.

A Mozgó Világ szerkesztőinek modernitás eszménye akkor – s ez talán hiba volt, talán a legnagyobb erény – a komplementer értékképviselet volt. Fölsorolni is lehetetlen, mennyi és hányféle érték egymást kiegészítő képviselete.

Ez a zsiráf négyszer halt meg, tábornokom. Meglőtték messziről, s eltalálták: pont a nyakán, ahogy illik. Lezuhant a tonnás nyakorján, de fölállt s elszaladt. Mindhiába, mert a Hortobágy hőse utolérte, s nyakon lőtte megint.

„Ama kétezer évvel ezelőtt született kisded is a nevében hordozta sorsát. Boldog volt-e, miközben beteljesítette? Nem megválaszolható kérdés – túlságosan profán ehhez a boldogságfogalmunk.” – Laik Eszter tárcája.

Nincs megállás, töretlenül fejlődünk tovább és tovább! Eljön az időegység, amikor az egész anyagi világ tele lesz céltudatos, intelligens gépekkel, a legtávolabbi planéták és holdak, még az aszteroidák is. Közöttük pedig szatellitek és űrhajók légiója cirkál. A világegyetem egyetlen, végtelen gép lesz, amely tökéletesen és örökké működik.

Megtaláltam a rajzokat, ’96-ból. S a hátukon az írást: „Kis türelem és megértés kéne” – TD. A többit nem tudom megfejteni. Nem is szeretném. Ennyi elég.

Könnyű az enduro teste, de szívós. Magas a nyerge, és kényelmesek a kiszolgáló egységek. A kerekek átmérője ideális, a köpeny mintázata durva. Az egész gép olyan, mintha álltában is a rohanást gyakorolná.

Ráfordultam, lassan, egész testemmel. Figyeltem, ahogy menekül a tekintetem elől. „Te kellesz, Mária Eszter. Te magad. Egy egész éjszakára.” Felröhögött a maszat az arcán, „anyuci döglik, te meg hiába…” Ő hajolt közelebb. Ő mozdult felém, kifeszülve a levegőben. „Honnan tudod a nevem?”

Jó volt feküdni és nyugodtan fájni. Jó volt heverni az összevérezett kövek között. De a legjobb az volt, hogy megadhattam magam. Akkor robbant fel az autó. Pontosabban: amikor elöntött a fájdalom eufóriája, fölnéztem. És tudtam, hogy föl fog robbanni.

„Ez a kis gomb itt, a klaviatúrán, valóban a szabadság billentyűje – bólintott Mauyori Euobe, özépeletai atomredaktor és újdonsült filozófus. Önmagába foglal mindent, ami általam születhet, és hordozza mindazt, ami már megszületett. Az emberi diskurzus egészét.

Halápi Gáspár összegörnyedt. – „Szóval tízen-huszan dolgoztak a kezem alá, és én csak a készet okádtam ki a placcra?” Föltápászkodott. „Sztahanovista! Én, ugye? Én vagyok a Pióker Geci, aki a hátatokon másztam fel idáig! Így van?”

Guszti a porladt csöndben óvatosan lépdelt lefelé, lábával tapogatva a száraz és nedves iszap határát. „Maradj! – hallottam Zsolti hangját, halk volt és nagyon fáradt –, nem lehet kijönni.”