Imaginációk Erdélyről

György Péter hosszas kutatómunka után, irodalmi műveken, privát dokumentumokon, visszaemlékezéseken keresztül mutatja be kötetében Trianon előzményeit, a hozzá kapcsolódó emberi sorosokat, a határok megváltozásának következményeit. Különös figyelmet kapnak a kötetben az 1920 utáni magyar irodalom reakciói, reflexiói a trianoni eseményekre. Milyen mítoszok és tévképzetek alakultak ki Erdéllyel, Trianonnal kapcsolatban? A hallgatás, elhallgatás, vagy a kimondás, kiírás visz-e előbbre? A könyv a 20-as évektől egészen napjainkig értelmezi a felejtés és az emlékezés kettős hatását, működését.

György Péter a bemutatón elmondta, hogy tizenhat esszéből áll a mű. Kőrössi szerint nem csak bizonyos értelmiségi rétegnek szól az Állatkert Kolozsváron, hanem minden gondolkodó embernek, vitaindító és felforgató írás, annál is inkább, mert Erdélyről sok a téves, ködös, irreális képzet, melyeket érdemes felülvizsgálni.

Az esten hosszasan tárgyalták Szegővel azt, hogy miért is volt olyan fontos az erdélyi irodalmárok számára a levél műfaja, a vita vagy a nekrológ. A kemény cenzúra éveiben ugyanis ezekben fejezhették ki még a legjobban, legnyíltabban a véleményüket. K. Jakab Antal, az Utunk (a későbbi Helikon) versszerkesztője zseniálisan vezette a „Levélváltás” című rovatot, mely szerkesztői üzenetekből állt, és a lap legolvasottabb rovata volt, nem véletlenül. Az irodalmárok, szerzők, szerkesztők tudtak olvasni a sorok között is, az olvasót pedig szórakoztatták, egyúttal esztétikai igényességre is nevelték az írások. Szellemes, friss, ironikus hangvitele miatt is szívesen olvasták K. Jakab szerkesztői üzeneteit. A levelezések mellett épp ilyen kulcsfontosságúak voltak a magnóra, kazettára rögzített irodalmi viták, ezeket hanganyagként terjesztették egymás között az írók, költők, így nyílt lehetőségük megismerni a pályatársak véleményét, álláspontját.

A szerző elárulta, hogy a könyv a jelenben kezdődik, úgy halad lépésről-lépésre a múlt felé, többféle értelemben vett határátlépéseken keresztül. Az erdélyi magyar értelmiség sorsával foglalkozik elsősorban, felvállaltan szubjektív módon, mert „nem lehet érzelmek nélkül túllépni bizonyos dolgokon”. Ennek megfelelően egyes szám első személyben írt esettanulmányokat közöl, és kanonizálatlan, elfelejtett kulturális rétegeket hoz elő a kötetben. Az életrajzok keltették föl az érdeklődését, és beismerte, hogy csak arról tud írni igazán, ami megindítja a szívét, amihez van valami érzelmi kötődése.

Mindemellett igyekszik távolságot tartani Erdélytől mint idealizált fogalomtól – mondta György Péter, aki szerint mindenkinek van saját Erdély- és Trianon-mítosza, mely nem feltétlenül fedi a valóságot. Ami viszont biztos, hogy Erdély nem befejezhető történet számunkra, magyarok számára. Kicsit élesen úgy fogalmazott, hogy mi, magyarok „összevágjuk a bokánkat, ha azt halljuk, hogy Erdély”, és különleges lényekként tekintünk azokra, akik erdélyi származásúak, Erdélyben születtek. Mennyit ér ez az áhítat megfelelő háttértudás, ismeretek nélkül?

György Péter véleménye szerint minden terület „Erdély”, ahol Romániában magyarok laknak, ezen érdemes lenne elgondolkodni, ahelyett, hogy mesébe illő ideákat gyártunk az „erdélyiségről”, mert ez a tény önmagában senkit sem tesz hőssé, naggyá. Hozzátette még, hogy a régi rendszerben az alkotók bonyolult viszonyok között éltek Erdélyben, és sokakat elnyelt a képzelt mitológia, nem engedte láttatni igazi arcát, munkásságának valódi értékét.

A kötetben három ember drámáját helyezte előtérbe: Szabédi Lászlóét, Bretter Györgyét és Szilágyi Domokosét. De emellett foglalkozik Karinthyval, Kosztolányival, Gion Nándorral, Páskándival és K. Jakab Antallal is. A szerző felhívta a figyelmet a különböző előítéletekre és sémákra, melyek nem minden esetben helytállóak a felsorolt irodalmárokkal kapcsolatban, mivel a kommunizmus sok mindenben más volt Erdélyben, mint Magyarországon. Sokkal keményebb, kérlelhetetlenebb, és a magyar értelmiséginek ahhoz, hogy a románokkal bármiféle párbeszédet folytathasson, kommunistának kellett lennie, legalább színleg.

Ennek kapcsán beszélgettek Szegő Jánossal Szabédi László tragikus életéről. György leszögezte, hogy Szabédi nem volt meggyőződéses kommunista. Ahogy mondta, Magyarországon lehetett „nem kommunistának” lenni, Erdélyben viszont legalább papírforma szerint kommunistának kellett lenni ahhoz, hogy a románok egyáltalán szóba álljanak vele. Szabédi életét végül az a felismerés törte ketté, hogy a románok még a kommunista magyarokra sem tartanak igényt. A másik nagy csapás az volt számára, amikor a román Securitate megpróbálta őt beszervezni. Nagy megaláztatásként élte meg a feltételezést, hogy képes lenne besúgóként működni. A megpróbáltatások elől végül öngyilkosságba menekült.

A magyar írókat, költőket ért támadásokról, zsarolásokról, kínzásokról sem hallgat a kötetben a szerző, bár ezekben a nehéz témákban is igyekszik tárgyilagos és tényszerű maradni. Az esten elmondta, hogy az 1920-ban megjelent Vérző Magyarország című antológia volt az egyik legfontosabb forrása a kötetének, és felhívta a figyelmet arra is, hogy az írásában kirajzolódó rettenetes tragédiák és drámák mind tényszerű dokumentumokon nyugszanak, nem az írói fantázia szüleményei.

Szilágyi Domokos életútja kapcsán beszélt arról, hogy a megcsontosodott előítéletek és nevetséges sémák lebontásán dolgozott írásában. Rámutatott, hogy értelmetlen vita például vég nélkül azon rágódni, hogy Szilágyi erkölcstelen volt-e vagy sem, amikor kínozták, majdnem halálra verték, és a szeretteinek életét is fenyegették. Ha az ember igazán magába néz, és átgondolja a körülményeket, valóban nehezebben tör pálcát bárki felett. Költői életműve az erkölcsi vitákon túl és felül ragyog, ahogy György megfogalmazta: „megátalkodottan nagy költő volt”, akit dőre pazarlás félretolni, semmibe venni ideológiai töréspontok alapján.

A szerző így összegezte gondolatait: Trianon egy konszenzuális fájdalom, mindannyian „Trianon árvái” vagyunk, ez a közös emlékezetünk kitörölhetetlen része. Viszont figyelni kell a túlkapásokra, a szélsőségekre és az előre gyártott sablonokra, melyekbe nagy hatású gondolkodókat is igyekeznek olykor beletuszkolni.

Csepcsányi Éva