Nyáry Krisztián mint ránctalanító krém
Néhány évtizede elhivatott irodalomtanárok következetesen azt verik a gyerekek fejébe, hogy a tankönyvekben szereplő írók, költők testileg és lelkileg beteges figurák voltak, akiknek szerelmi élete és halála még így is érdekesebb műveiknél. Az életrajzban megvillantott pletykák, kulisszatitkok és orvosi anamnézisek jobban bevésődnek az elmébe, mint egy-egy verssor. Köszönhetjük ezt a marxista irodalomszemléletnek, a még mindig abból táplálkozó kerettanterveknek és dr. Mohácsy Károlynak, aki 1978 óta az irodalomtanítás Nyáry Krisztiánja. Pontosabban Nyáry Krisztián a XXI. század Mohácsy Károlya.
Pedig majdnem sikerült zsákot húzni a szerzők holtában megcsúfolt fejére. Az egyetemről éppen kezdett kipörögni az a generáció, amelyik azt tanulta a bölcsészkaron: a szerzőnél fontosabb szerzeménye, és bármi elmondható a szövegről, ami érvekkel igazolható. Majdnem ráköszöntött a magyar irodalomtanításra a Kánaán, ahol Mózesként sziporkázó anarchista tanárnők vezetik a diákságot a Fikció Földjére.
A megdöbbenés a legmeglepőbb, amikor a Nyáry Krisztián-jelenségen felháborodik valaki. A Mohácsy-féle tankönyvön felnőtt generáció saját irodalomélményét éli újra az Így szerettek ők első és második részének olvasása közben. Felidézi az elméjében rejlő fontos irodalmi pillanatokat (értsd: Kölcsey félvakságának történetét), kibővíti tudását az új adalékokkal (szerelmes leveleket írt férfiaknak), és boldogan hajtja le a fejét, hogy művelődött. Talán újra egy kicsit az iskolapadban érzi magát, és ebben a tekintetben Nyáry Krisztián a ránctalanító krém funkcióját is betölti, megfiatalítja az egykori diákokat.
De Nyáry könyve másképpen is eltünteti a szarkalábakat. Újra életet lehel azokba a korábban is megcsúfolt halottakba, akiknek (magán)életéből témazárókat írt több generáció. Az íróknak újra testük lesz, felébrednek vágyaik, hogy züllött életükkel újra lendületet adjanak a magyar irodalomnak, szórakoztatva keltsék fel a nagyközönség figyelmét. Szendrey Júlia ráncai eltűnnek, a divatmagazin helyett egy albumból mosolyog ránk. A literatúra plasztikázott reklámarca lesz, aki az embereket nem az irodalomhoz, hanem az irodalmi élethez juttatja közelebb. Ez pedig még nagyon távol van attól, amiért egy íróra emlékezni érdemes.
Nyáry Krisztián mindannak a piacképes és szórakoztató megnyilvánulása, amit az irodalomtanítással elrontottunk. Ő a mi görbe tükrünk, amelyben Kölcsey Ferenc homoszexuális költő lesz. Ő a mi népi tanítónk, aki a Magyar Narancs, de akár a Blikk címlapjára is képes eljuttatni nemzeti nagyjainkat. S mi ezzel a baj? Hiszen napilap- és magazincímlapra vágyik a legtöbb író és költő – életében és még talán halála után is. Az a gond, hogy ez még önmagában nem irodalom. A Nyáry Krisztián-féle új, hatásos és bulváros irodalomtankönyv mellől hiányzik a szöveggyűjtemény.
