301. – Dévai Lilla novellája

Köszönöm, hogy eljött, nem is tudja, mit jelent ez nekem. Igazán nem szeretném soká feltartani, ha nem bánja, rögtön a tárgyra térnék. Sosem szerettem a köntörfalazást, egy szívességre szeretném kérni. De mégis, hadd kínáljam meg egy kis teával, mert mégsem vághatok bele csak így. Értenie kell, miről van szó, mielőtt választ ad.

Tudja, hónapok óta egy értelmes vonalat nem húztam. Egyszerűen nem találom a színeket. Úgy értem, a helyes színeket. Maga zenél, igaz? Nos, képzelje el, hogy egyik napról a másikra a hangszerén, hiába igyekszik, nem képes tiszta hangokat lefogni, mintha állandóan megcsúszna a keze a nyakán, miközben erről szó sincs, épp úgy fogja, ahogy az elmúlt huszonvalahány évében mindig. És akkor arra kell gondolnia, hogy a hangok változtattak helyet, mondhatjuk, hogy egymásba csúsztak, és akármit játszana, koszos búgás marad csak a helyén. Maszatolok. Egészen pontosan száznyolcvankét napja. Tudja, hogy van ez, reggel felkelek, úgy kilenc tájt nekilátok, de hiába, mert ahogy keverem a palettán a színeket, lassacskán kezdem azt érezni, hogy magam is olyan üressé válok, mint az elém feszített vászon. Olyan fehér, olyan üres leszek, hogy nem bírom elkezdeni. Csak a paletták gyűlnek, azokat gondosan félreteszem, látja, milyen nevetséges dolgokkal operál az ember kínjában… mintegy bizonyítékul, hogy nem adtam fel, ha nem is haladok á-ból b-be, legalább van még bennem annyi, hogy nap mint nap újra nekiveselkedjek. Én abban éltem, hogy a megtett út által mérettetünk meg, másképp szólva, hogy az ember mértéke a haladás. Ehhez képest egy helyben toporgok. Száznyolcvankét napja, egészen kifáraszt, képzelheti…

Nekem ez különösen gyötrelmes, mivel én elsősorban abban nevelődtem, hogy amit leteszek az asztalra, annyi vagyok. Édesapám kedvelt találós kérdése jut eszembe erről, hogy kiló toll vagy kiló ólom. Természetesen egál, mégis, ha innen, az emeletről egyszerre mindkettőt kiönti az ablakon, lesz különbség a földre érkezésnél. Nem is tudom, mit akartam ezzel mondani, ne haragudjon, hajlamos vagyok elkalandozni, egészen fókuszálatlanná váltam az utóbbi időben.

Talán kanyarodjunk is vissza a szívességhez, amit kérni szeretnék. Tudja, azért kérem épp a Maga segítségét, mert még fiatal, láthat bárhogy, ez gyakran bizonytalanná teszi ugyan a mozdulatait, mégis hatalmas áldás, higgye el. Az én tekintetem fókusza már rögzült. Ha szem elől vesztem, nem tudok már váltani, minden egy olyan homályos világgá oldódik körülöttem, amilyennek talán az álmokat vagy az emlékezet lebegő tájait tartjuk. Körvonalukat vesztik a tárgyak a maguk színeivel és formáival együtt. Ettől mintha az ember elbizonytalanodna ítélőképességében, illetve pontosabban, annak az igazságnak a súlya billen ki tagjaiból, ami által magát a világba ágyazta. Nem lesz egy biztos mag, amibe kapaszkodhatnánk, vagy amiből kinyúlhatnánk. Nem csupán a heliocentrikus világkép mond csődöt a geocentrikus után, hanem maguk a centrumok számolódnak fel, illetve az azokat igénylő és megkonstruáló tudat. Mindennek átveszi a helyét a céltalan szemlélődés. Egyenrangú pontokra bomlik a világ, és valami olyan szétszálazhatatlanságban rendelődnek egymás mellé a dolgok, akár a lyukacsos űrben a csillagok csipkézete, ha nyáréjszakán alá hajtjuk fejünk. Aztán a látvány egyre szemcsésedik, mígnem minden eddigi vagy jövőbeni, megélt vagy elképzelt történet egyetlen vége nincs, ködlila térré szitálódik, majd egyre fehéredik, ahogy elvesznek az irányok, és szép lassan mi magunk is feloldódunk benne, nem marad más, csak a testetlen lebegés, finom rezgések hullámai valahol sehol. Bizonyos átvitt értelemben tehát atomjaira hullik világunk, mivel a testeknek és napoknak – pontos körvonalaik nélkül jelentésüket, tömegüket vesztve – megszűnik a gravitációja. Tud követni?

Várjon, hadd próbáljak máshogy rávilágítani. Emlékszik, legutóbb beszéltem arról, hogy minden alakzatnak megvan a maga igazsága. Úgy vélem, ez a szín, és viszont. Jöjjön, mutatok valamit.

A palettáim, az elmúlt hónapok jegyzőkönyve, megdöbbentő, igaz? Csak idővel tűnt föl a hasonlóság. Én nagyon tudok figyelni, tulajdonképpen erre volt a legnagyobb szükségem festőként. Mégis, vagy másfél hónap eltelt úgy, hogy észrevétlen haladtam el emellett, csak dobáltam egymásra a palettákat a hasztalan elpepecselt idővel. Pedig kifejezetten szembetűnő. Léthé-lilának kereszteltem az árnyalatot. Nem lehet véletlen, száznyolcvankétszer! minden akaratlagosság és mégis nüánsznyi eltérés nélkül. Félelmetes, nem igaz?

Emiatt szeretném arra kérni, hogy fesse ki ezt a szobát, éppen ezzel a színnel. Azt szeretném, ha mindent befestene, átólcettig, még az ablakokat is. Ne aggódjon, bízom a tehetségében. Nekem egy egész életre lenne szükségem, a világra magára, addig festve, mázolva egymásra mindent belőle, hogy végül, mint egyetlen összefüggő felület lepje be ezt a szobát. Igen, valóban mindent, amit valaha látott vagy hallott, fel kellene, hogy fessen ide, míg végül kivehetetlenné válnak egymáson a vonalak. Az élethűséggel sem kéne törődnie, tudja, én különben sem igen hiszek a térbeliségben. Bizonyos esetekben ugyan beszélhetünk távolságról vagy közelségről, de az a meglátásom, hogy ezt nem az adott testek kijelölt helye határozza meg. Az a meggyőződésem, hogy sem a látás, sem az emlékezés, azaz a múló idő számára nem létezik közelebb vagy távolabb. Egyszerűen síkok vannak, festett üvegtáblák egymáson. Már pályám kezdetét meghatározta ez a fajta szemléletmód, minden bizonnyal ez magyarázza már korai munkáimban az ornamens jelenlétét.

Van egy különös tapasztalatom, tudja, gyakran rajtakapom magam a beszélgetések közben, legyenek azok mégoly jelentősek is, sőt, különösen akkor esik meg, hogy a látvány egyszeriben egyetlen feltörhetetlen síkba rendeződik. Ilyenkor a testek és a tárgyak elvesztik arcukat, egy szőttes egymástól élesen elváló és egymást mégis kiegészítő formáivá válnak. A száj, ami hozzám beszél, a dohányzóasztal lapja, amihez hozzáér a rüsztöm, a szemben ülő homlokán a ráncok, a szőnyeg mintája, ami a talpam alá fut, a lámpa fényköre, ami kihasít belőlem is egy darabot…, minden, amivel kapcsolatom, és amihez látszólag közöm van, olyan idegenné és megfoghatatlanná lesz, akár a történelem vitrinbe zárt emlékei. Nem, ez nem pontos, látja, nincs is rá jó hasonlatom, milyen ez. Még a szomszéd szobából beszűrődő zene is a beszéddel elkeveredve egynemű szövetként ágyazódik a látványba, s így a szavak jelentése anyagát, ezáltal értelmét vesztve akad fenn mindezen, akár pókhálón a légyzümmögés.

Tulajdonképpen részeire esik a valóság, puszta színekre és formákra. Rendkívül érdekes ez egy önmagában bonthatatlannak mutatkozó arc vagy test esetében, hogyan hullik apró, egymástól élesen különálló darabokra. Nem hiszem, hogy a lényeget ne mutathatná fel éppúgy csupán a látvány maga. Minden szín külön-külön magában hordozza az igazságát. Valamit elárul viselőjéről az is, hogy arca hogyan törik meg a tekintetemtől. A figyelemnek ez egy egészen más foka, s ilyenkor mintha egy addig láthatatlan szabályrendszer tárulna fel.

Látja, magam sem értem, miért beszélek most erről, mikor egyedüli problémám, ahol nekikezdtem, hogy egy ideje nem találom a színeket, csak ezt az egyet, és a formáját még ennek sem sikerült felismernem. Ezért kértem a segítségét is, no meg hát, lássuk be, maga még fiatal és erős, könnyebben elvégzi.

Nevetséges, mégis félek attól a fehértől, ami reggelente a szemhéjam mögé ül, mint valami betegség, erre ébredek nap mint nap. Akár ezek a falak. Egyszerűen elviselhetetlen. Arra riadok, hogy tobzódó smaragd, méregzöld, ibolyaszín és kobalt álmaim egyszeriben kifakulnak, mintha hippóznák őket. Iszonyatos.

És minduntalan arra kell gondolnom, hogy mi ez a fehér nekem. Nem tudom másként megnevezni, mint hiányt. Pedig a fehér nem szín, ez illúzió, akár a térbeliség; hanem, akárcsak a fehér zaj a hullámok összességét, magában hordja a vöröstől a violáig az összes színt. Hívhatnánk akár teljességnek is, ám engem nem nyugtat meg mégsem, ha belegondolok abba az űrbe, amit bennem maga után hagy. A feledés úgy látszik, nagyon nehezemre esik. Mint minden elengedés. Nekem sosem ment igazán az ilyesmi, önmagam totális elengedése. Másoknak ehhez nem kell szoktatni a tekintetük, elfárad magától is, létrehozza a maga vakfoltjait az emlékezetük. Én mindig úgy figyeltem, talán túlságosan is, hogy néha úgy érzem, ha valaki kikérdezné, fejből vissza tudnék mondani egytől egyig mindent, napra pontosan, majdhogynem a születésemig. Azt hiszi, túlzok, pedig ez korántsem áldás.

Tudja, nem jósolnék már sokat magamnak. Már vannak jelei. Nem, kérem, ne érezze kényelmetlenül magát, ez így rendjén is van, nem panaszkodom. De segítenie kell benne. Persze, nem volt még, akinek ne sikerüljön, mégis. Én a haláltól nem félek. Fehér tejköd, olyan sűrű és olyan puha, hogy megtartja az embert, lebeghet benne, akár sötétmeleg méhben a magzat. A legtöbb emberrel ellentétben úgy látom, a halál ugyanolyan csodája az életnek, akár a születés. Ki kell érdemelni. Ezért nem hiszek az öngyilkosságban sem. Látja, én igazán nem voltam türelmetlen, nyolcvanhat éves vagyok, mégis, most úgy tűnik, tovább maradtam a kelleténél. Ha nem undorítja, mutatnék valamit. Valami egészen abnormális dolog történik velem, kérem, és nem tudom megosztani senkivel. Úgy látszik, valóban már csak a tudatom kapaszkodik görcsösen ebbe a már ismert és tudott világba, a testem már maga mögött hagyna, elkezdte felszámolni magát. Ne aggódjon, nem hiszem, hogy ragályos, de talán jobb, ha nem ér hozzám, ezért is viselem ezeket az ódivatú kesztyűket.  Nézze, ezek a lyukak itt a tenyeremen és az ujjaimon úgy két hónapja jelentek meg, legelőször a gyűrűsujjamon egy aprócska tűszúrásnak tűnt, ami aztán elkezdett egyre mélyülni és tágulni, ahogy láthatja, szabályos kör alakban, fehér bőrrel a peremén, míg végül átlyukadt egészen. Az iszonyaton kívül se vér, se fájdalom nem kísérte. Aztán lassan a lyukak egészen elborították a kezemet, mint a himlő. Félek, hogy továbbterjed a karomon, egész a mellemig, a tüdőmig, vagy ami még rosszabb, hogy a szememig eszi magát, hogy kirág, mint egy hernyó, és a testem életképtelenné válik, én magam viszont itt ragadok, két világ közt.

Tudja, nem így képzeltem. Azt hittem, könnyű lesz meghalni, ágyban, párnák közt felejteni magam egyik hajnalban végleg, de valami hibádzik. Valamit már tud a testem, amit a lelkem még nem fogott fel vagy nem fogadott el egészen. Szeretném megtanulni, hogy végre szinkronba kerüljek magammal és a világgal, amiben éltem, hogy végül elég legyen csak feküdnöm ebben a Léthé-lila szobában, amíg mint oldószer, ki nem mos a testemből teljesen. Szeretném, ha megtanulhatnám a Maga szeme, a Maga festette világ által, hogyan engedjem el a sajátom.

Most már, hogy mindent tud, nem szeretném feltartani. Gondolja végig nyugodtan. Nem sürgetném, ha az egész nem lenne ennyire iszonytatóan fenyegető. Tisztában vagyok vele, hogy amit kérek, azzal nem elég, hogy állását veszti, hanem lelkileg is szörnyű mód megterhelő. Higgye el, nem kérném, ha nem érezném alkalmasnak a feladatra, és tudhatja, hogy nem lennék hálátlan, ha másban nem is, az alkotásban mind ez idáig igen termékeny voltam, kényelmesen elélhetne belőle. Nem szeretném befolyásolni, de kérem, gondolkodjon a dolgon, igazán nincs más, akire így rá merném bízni magam.

*Részlet egy készülő regényből