Leütés 35. – Tűz emészt el – Mányoki Endre regényszilánkjai (2.)

 

 

 

 

Katát hallottam, „fékezz!”, de nagyon halkan. És repülés közben a némán hánykolódó magzatok vergődését.

 

Öten voltak, ezt tudtam mindenhonnan. Az elsöprő Zsiguli távolodó képernyőjéről, a gumiarcú sofőr agyamba ragadt fényképéről, a mímesek perverz játékából. Öten voltak, és megvárták a jelenet végét. Az autóban ültek, amikor a tűzbe boruló Trabantban már égett a világ. Ott voltak az út szélén, ami hazavitt volna minket, ott voltak sunyin begubózva a kocsiszekrénybe, láthatatlanul. Járó motorral álltak ott, és csak a végét várták a komédiának. A futásomban is láttam őket. Öten voltak. Egy vezetett. Hárman játszottak. Az ötödik az anyósülésen ült, láthatatlanul.

 

Az ötödik. Kata tudta, hogy ott van. „Végtére is öten voltak…”, mondta. És mondta minden éjjel és nappal. Mondta állandóan. Tíz éven át. Ha a testemet varrták, ha az agyamat gyomlálták. Amikor gyámolítottak, és amikor sokkoltak. Közösségbe tereltek vagy magányra ítéltek – egyre ment. Valahogy éltem.

 

Végül mindet megöltem. Egyenként, mind az ötöt. Tűzben égtek.

 

---

 

Januárban engedtek ki az utángondozóból. Előtte néhányszor már voltam otthon, a Tavaszmező utcai szükséglakásban, első önálló otthonunkban Katával; előtte albérletekben laktunk, de a Tanács végül is kegyes volt, „az ikrekre való tekintettel”. Három hónapja laktunk ott, éppen hogy kifestettem és kipucoltam a néni után koszosan maradt spájzot, tűzhelyet, olajkályhát. Volt ágyunk, még az utolsó albérletbe vettük, asztal, székek, rádió, némi konyhai fundamentum, és már a babakocsit is hazatoltuk a Csarnok melletti bizományiból. Pelenkázót, járókává alakítható kiságyat a barátok adtak, ezek is ott hevertek a sarokban elemeikre bontva.

 

Akkortájt elkísért Lajos úr is, a szelíd, szűkszavú óriás. Mindig mellettem lebzselt, ez volt a dolga, segített beilleszkednem a világba. Eleinte csak rövidebb-hosszabb sétákat tettünk az Intézet környékén, később már villamosra is szálltunk, be-bejöttünk a városba, kirakatokat néztünk, vásároltunk ezt-azt, apróságokat. Kedveltem Lajost, de alig beszélgettünk. Én nem voltam közlékeny, ő meg nem kérdezett. Segíteni sem segített amúgy látványosan, nem nyomult előre felszálláskor, nem foglalt ülőhelyet, nem mutogatta, mi minden változott a városban az elmúlt majd’ tíz évben. Magam is rájöttem, hogy valaminek történnie kellett, mert bár a város semmivel sem volt szebb vagy ápoltabb, mint az én időmben, de az üzletek neve megváltozott, már amelyik a helyén volt még, és mindenfelé idegen reklámok terpeszkedtek.

 

’96 kora őszén mentünk először a Tavaszmezőbe, és most kifejezetten hasznos volt, hogy Lajos elkísért – a bejárati ajtón, a függőfolyosó szegletében, foszlott papírcsíkok tüntettek elmosódott pecsétekkel: az ajtószárnyat és a félfát kötötték össze. Egyik-másikuk elszakítva, de alattuk és fölöttük újak, épebbek sorakoztak. Lajos kerített valakit, talán a közeli Tanácsról („önkormányzat”, javította idejétmúlt szókészletemet az illetékes), aki végtére kinyitotta a lakást, és a kulcsot is a kezembe nyomta.

 

Aztán elájultam. Lajos úr akkor egyszer összefüggően beszélt hozzám. Odafönt, már a hegyen, az ágyam mellett. A konyhában még csak imbolyogtam, mondta, tébláboltam a mosogató meg az olajkályha között, és mintha törölgetni akarnám az évezredes port, úgy simogattam a tárgyakat. Azt is mondta, hogy ő hibázott, mert engedett a szobába belépni. Azt már csak kitaláltam, hogy elkapott, amikor lezuhantam.

 

Az ájulás után először úgy volt, hogy alig tudtam fölmenni a lépcsőn. Lajos úr a gangon állt a nyitott ajtóban. Előrement, s nem jött le értem. Csak azt hajtogatta: „Bátran, bátran!” Így ment ez heteken át. Lajos úr előttem járt, tisztított, takarított kicsit, nem tüntető jóakarattal, nem köszönetért. Csak annyit jobbított a helyzeten, hogy ne legyek otthon teljesen idegen. Lassan, lassacskán már szobába is be mertem menni. Olyannyira, hogy november vége táján megkértem, ne jöjjön velem. Hadd menjek egyedül végig. A hegyről le a lakásig, és vissza. S arra is: ne aggódjon, ha sokáig maradok. És hogy ne szóljon akkor se senkinek.

 

Fekete nejlonzsákokat vettem egy idegen nevű üzletben.

 

---

 

Utcai fülkékből telefonáltam. Szokatlan volt, hogy olyan sok van belőlük, meg ez a kártyás kivitel is, de hamar belejöttem. Kigyűjtöttem a tudakozóból az összes érdi, diósdi meg tétényi autószerelőt, és érdeklődtem a Zsiguli iránt. Reménytelen vállalkozás volt, pláne, hogy eleinte egyáltalán nem emlékeztem a rendszámára sem. Kilenc éven át újra- meg újrajátszottam a jelenetsort az első találkozástól a robbanásig és tovább: a Zsiguli elindul a helyszínről és eltűnik a kanyarban, addig. De valahogy minden fontosabb volt ennél a rendszámnál. Az arcok, a gesztusok, az a láthatatlan ötödik, meg persze a félelem és a múló megnyugvás a cukrászda teraszán. Hol Katával akartam lenni, újra meg újra, tízezredszer is érezni a tenyeremben az ikrek táncát, hol pedig beléjük akartam bújni, a kínzóink agyába, hogy megérezzem és megértsem, miért…

 

Ezeket mind tökélyre fejlesztettem magamban. Kata végérvényesen velem volt, az ikrek megszülettek és cseperedtek, a banditákat pedig kiismertem egészen. Meghosszabbítottam a sorsuk vonalát.

 

Tudtam, teljes bizonyossággal, hogy a lány elkurvult; az arca már akkor is durva volt. Nem is durva, inkább nyers, kidolgozatlan – és szomorú, de legalábbis kiábrándult. Cinikus, talán ez a szó a legtalálóbb. A rendszámra viszont nem figyeltem álmaimban, ezt most kellett volna előásnom, kibűvölnöm a látványok alól. Nem láttam igazán, hiába erőlködtem. Ha előhívódott is valami, elúszott, áttűnt más betűkbe, számokba. De végül nem is volt rá szükség.

 

Tizenöt-húsz szerelőre akadtam a környéken. És bár sokáig semmi nyom nem kínálkozott (sok mester eleve később kezdte az ipart és már jószerivel csak az új márkákkal voltak elfoglalva), nem adtam föl. Biztos voltam benne, hogy mind a környékről valók, és abban is, hogy nem ez volt az első balhéjuk. Talán össze is törték már az autót, talán eszköz volt a disznóságaikhoz. De a rendőrséget bolond lettem volna megkeresni, akár csak telefonon is.

 

Gondosan ügyeltem rá, hogy soha ne említsem a velem történteket, és azt sem, hogy öt személyhez fűzöm a keresést. A volt haveromat kerestem, én, aki ennyi év után keveredtem vissza Pestre, és persze mindig máshol voltam korábban eltemetve: Tengizben, az NDK-ban, Szabolcsban, Erdélyben, a sitten. A haveromat kerestem, akivel akkoriban sok jó bulit csináltunk abban az autóban: éjszakai rodeók, szexpartik a velencei tóparton, feketefuvarok zöldségeseknek meg fröccsöntőknek, és minden, ami csak kifért a számon. Néha egyik-másikuk rámpirított, „NDK, mi, ember, hol élsz?”, meg hogy Tengizben nyilván fejemre dűlt a Szovjetunió. Telefonbetyárnak tituláltak és lecsapták a kagylót.

 

„Volt velünk egy kurva is néha.” Zavarodott, de talán inkább figyelmes csönd a vonal végén. „Benne volt mindenben, főleg ha piát rámoltunk ki a strandbüfékből.” Megszakadt a vonal, a szerelő még csak nem is káromkodott előtte. Nehezen vette föl újra, sokadjára. „Te vagy az az endékás svindler, mi? Mondanám, hogy ne próbálkozzál, de más se hiányzik, mint hogy ide egyen a fene.” Hallgatott, súlyosan. „Pici, azt hiszem ő az. Volt egy kék, lepusztult Zsigája, de nem tudott vezetni. Minden balhé után ide hozták a járgányt, ő meg egy tetűláda.” Vártam, mikor teszi le megint. De csak kivárt. „Ugye, ez nem valami átverés, haver? Zsaru nem vagy, az fix. Gengsztert játszol? Mindegy, nekem úgysem árthatsz, luksógor.” Végül begyorsított. „A verda eredetileg az apjáé volt, de ő megmurdelt nemsokára. Úgy találtak rá, megfulladva az ágyában. Arccal a párnában. Talán a Pici volt, de gyanítom, inkább a tetűláda. Vagy más. Tény, hogy akkor még nem volt kurva. Meg az is, hogy az apja kúrogatta, azt hiszem, elég durván. Amikor begerjedtem, azt vinnyogta mindig, hogy „fáj, apa, fáj.” Merthogy mással nekem se tudott fizetni. Ennyi. És most már szállj le rólam, stanicli, mert van egy légpuskám. Tudod, az nem fegyver. De van hozzá néhány kibaszott spéci skuló is.” Elfelejtette letenni a kagylót? Vagy remegett a keze és nem találta a villát? „Hol lehet most?” „Martonvásár előtt, egy bekötőútnál strichel. Nem fog tetszeni, idegen. Nekem sem tetszett.”

 

Először hozzá mentem el. Látni akartam a Zsigulit. Tudtam, hogy ott áll az udvaron vagy a fészerben; a roncsmester nyilván még most is naponta szagolgatja az üléspárnákat. Be se kellett csöngetnem, elő se kellett adnom valami mesét: a dög a ház előtt hevert, rozsdásan, koszlottan, abroncsok nélkül, ajtók nélkül, megvakult szélvédővel, és pont olyan volt, mint maga a ház. Nem éreztem semmit. Bánatot sem, haragot sem. Elégtételt sem. A kurvát akartam megtalálni.

 

---

 

Pici igazi neve Horváth Mária volt. Horváth Mária Eszter. Eszter a nagyanyja után. Született 1971-ben, apja neve Horváth József, az anyjáé Hugyec Ágnes. Budafokon laktak, egy hapokás telken a barlanglakások fölött, amit József örökölt a szüleitől. A telken korábban egyszerű vályogház állt, de mire Mária megszületett, az már a múlté volt. Horváth József csepeli gépgyári munkás jó előre megígérte Hugyec Ágnesnek, a választottjának, hogy palotát épít neki a budafoki maroknyi telken. Épített is. Kapott a gyártól támogatást, pénzben is meg egyebekben is: anyag, fuvar, fusi, innen-onnan leeső szerelvények. Hatvanöttől, amikor a csepeli tanács szolgálatos termében házasságot kötöttek, egészen 1970-ig, midőn Ágnes hasa növekedni kezdett, kialakult az új ház szerkezete egészen. Alap nem kellett, azt a csontszáraz homokkő adta magától, a süttői mészkőből fűrészelt, három téglányi idomok falakat alkottak, tető is került a születő épületre, vakolat is a falakra, drótok is, csövek is a falba – ahogyan kellett. Szakszerűen. Segítség volt a gyárból: kőműves, vizes, gázos, villanyos. A cimborák szívességből jöttek segíteni.

 

Ide született Horváth Mária Eszter, itt cseperedett. Boldog gyerekkora volt. Aztán megőrült a világ.

 

„A francia ötezer, komplett szopás-baszás tízezer.” Szenvtelenül mondta, ahogy a tudakozó a menetrendet. „Ha nem oké, húzz el a faszra.” Egyedül volt a buszmegállóban, és ette a hideg. Igyekezett elnézni az autó fölött, mintha semmi köze nem volna semmihez. Mintha az üzlet se érdekelné. Sötét volt; nem ritka télutón, este kilenc körül. Kiszálltam, közelebb léptem hozzá. Megriadt, hátrébb húzódott. „Nincs nálam lóvé. Még nem jött be semmi.” Nem akartam, hogy féljen. Visszahúzódtam, nekidőltem a kocsiajtónak. „Te valami beteg haver vagy, mi? Nem csinálod gyakran, ugye?” Remegett, talán a nyirkos, lopakodó hidegtől. „Anyuci nem szeret, apucinak meg akkora a farka, hogy beszarsz tőle.” Talán valóban félt. „Na, jó, akkor most akarsz vagy nem?” Rágyújtott. „Nincs időm lelkizni.”

 

Beültem az autóba. Letekertem, résnyire, az ablakot. „Ülj be, itt meleg van. Ingyen.” Elpöckölte a csikket. Úgy rakta be a seggét, hogy nyomban föl is húzta köldökig a szoknyáját. Szétnyitotta a combjait, és amennyire tellett a helytől, felém fordult. „Egye penész, kinyalhatsz. De csorogjál le a földútra, mert rontod az üzletet.” Nem mozdultam. Rá se néztem, holott dobolt a vér a fejemben, és a jobb kezem csúszkált a kormányon. „Húszezer, ha eljössz egész éjszakára.” Úgy tett, mintha töprengene. „Harminc, de megmondod a címet. Fölhívom a strigómat.” Telefont vadászott ki a neszesszerből. „Lófasz van neked, nem stricid. Három napja figyellek.”

 

„Szóval lófasz van nekem, nem barátom? Mert stírölsz napok óta. Talán ki is verted közben, naná! Mogyizgattad a lompost, mi, kis köcsög? Na, ebből nem kérek, köszönöm, elég volt, éppen elég, húzok ki a búsba, te meg bilukszoljál, kukkoló geciláda!” De nem mozdult. Hirtelen leesett a válla. Nem sírt, csak mintha megöregedett volna. Visszagyűrte a szoknyáját, aztán újra cigiért kotorászott. „Naná, hogy zsernyák vagy. Vasalt gatyában. Kóbor numerára hajtasz. Rájöhettem volna.” Az arcom fürkészte. „Éppenséggel nem láttalak a környéken.”

 

Ráfordultam, lassan, egész testemmel. Figyeltem, ahogy menekül a tekintetem elől. „Te kellesz, Mária Eszter. Te magad. Egy egész éjszakára.” Felröhögött a maszat az arcán, „Nem vagy semmi, haver, anyuci döglik, te meg hiába…” Ő hajolt közelebb. Ő mozdult felém, kifeszülve a levegőben. „Honnan tudod a nevem?”

 

Önindító, kuplung, gáz. Kifordultam az országútra, óvatosan, puhán, mintha minden ezen múlna. „Erről szól majd az éjszaka.” „Harmincért.” „Húszért.” „Huszonöt, ez a vége. És nem dobsz a csatornába, oké?” „Üzlet az üzlet.” Sebváltáskor megfogtam a kezét. Úgy tett, mintha nem érdekelné. Aztán becsempészte a markomat combjai közé. Ott is maradt, amíg nem kellett újra sebességet váltanom. De hát kevesen autóztak Pest felé, és a négyes amúgy is komfort fokozat.