Forradalom, házibuli, várostervezés

Külföldiek jönnek és beszélgetnek velünk. Néha ennyire egyszerű az egész. Hogy ki honnan jött, mit csinál, és mit csinálna másként. Hogy alig van kapcsolatunk a Dunával, meg amúgy is piszkos a vize. Máskor persze a dolog ennél bonyolultabb, összetettebb, nem is olyan könnyű elmagyarázni egy kívülállónak például azt, hogy miért ilyenek a magyarok, meg hogy miért olyanok a cigányok. Milyenek is?

Az Andrássy úton várakozunk, egy telefonfülke mellett. Három idegen sodródott össze véletlenszerűen, a Placcc Fesztivál egyik interaktív programján veszünk részt, a Bábeli könyvtárban. A fülkében megcsörren a telefon, át kell sétálnunk a túloldalra, egy kapun befelé, egy lépcsőn felfelé. Mint megtudjuk, a városban polgárháború dúl. Új személyiséget kapunk, a mellettem ülő lány lesz a kurva, a fiú a király, én magam pedig a lánglelkű forradalmár. Ariadné fonalait kell követnünk egy könyvtárban, és közben részleteket felolvasni a számunkra megjelölt könyvekből. A könyvek vegyesek, a történet egyes fejezeteit Jókai, Molnár Ferenc vagy éppen Hajnóczy Péter írják.

A fonalak itt-ott metszik egymást, így leszek én is aktív részese egy Rómeó és Júlia- jelenetnek, később Petőfi sorait szavalva én ölöm meg a királyt. Amikor kiderül, hogy amit a kezemben tartok, valódi fegyver helyett csak fegyvernek látszó tárgy, nyugodtabb leszek, bár néhány pillanatra sikerül átélni valamit a forradalmi hevületből. Érdekes tehát a játék, azt viszont nehéz eldönteni, kinek is szól: aki szeret olvasni, az olvasni fog anélkül is, hogy részt venne ezen a programon, akit meg nem hoznak izgalmi állapotba a könyvek, az biztos nem fizet ezért. Mint kiderül, a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói a digitális olvasási szokásokat kívánják egy klasszikus könyvtárban megjeleníteni.

Mindenesetre szórakoztató végigmenni a könyvtári labirintuson, mint ahogy a fesztivál egy másik programja, a One in One: Budapest című is egészen különleges, de ugyanúgy nehéz megfejteni, hogy a mindenre kíváncsi újságírón kívül ki vesz rajta részt. Kapok egy telefonszámot, ezt felhíva megtudom a pontos címet is: egy tágas lipótvárosi albérletben találom magam, ahol egy dohányzóasztal körül különböző nemzetek jellegzetes ismertetőjeleiről folyik teljesen hétköznapi diskurzus. Mivel senki nem kínál hellyel, leülök, de még nem szólok bele a vitába, csak figyelek.

Annyi információ birtokában vagyok csupán, hogy ez itt egy lakásszínház, ennek megfelelően méregetem a kanapékon ülőket. Hogy ki lehet a színész és ki a néző. Akad, akit felismerek, a többség azonban külföldi, a társalgás is angolul folyik, az ötlet azonban két magyartól, Kiss-Végh Emőkétől és Ördög Tamástól származik. Egy Budapestre költöző fiatal pár, a holland Malu Peeters és az olasz David Power áll a történet középpontjában, bár történet igazából nincs is. Egy kis idő elteltével David édesanyja elegyedik szóba velem, vezet körbe a lakásban, kínál meg borral. Az emberek közben jönnek-mennek, cserélődik a társaság, találkozom magyarokkal, a fesztivál szervezőivel is.

Később Daviddal beszélgetünk, aki furcsának találja, hogy itt Budapesten mennyire zárkózottak az emberek, ez a téma pedig kimeríthetetlen: a történelmünk, a félelmeink, a génjeink vagy a neveltetésünk okozzák pesszimizmusunkat. Amúgy nem történik semmi váratlan a lakásszínházban. Borozgatunk, beszélgetünk, a holland lány, Malu zenét hallgat, egy magyar fiú nagy köteg újság között válogat. A tárgyak egy része a külföldieknek rendkívüli módon tetsző és kuriózumnak számító lomtalanításból származik. „The lomtalanitas”, ahogy ők emlegetik, mert nem találják a szó angol megfelelőjét. A lomtalanítás haszonélvezői a cigányok, ez is szóba jön, és ekkor esik le, mi is a lényeg: David időről időre provokál, vitát robbant ki.

Magyar fiú magyarázza az olasznak, hogy nem szabad általánosítani, az olasz meg kikéri magának, miért ne nevezhetné cigánynak azt, aki szemmel láthatóan cigány, ha amúgy nem illeti semmiféle negatív jelzővel. Néhány percig parázs vita folyik, álláspontok ütköznek, aztán elcsendesedik mindenki, és csordogál tovább az este. Aki jegyet vált, a nap bármelyik szakában benézhet David és Malu lakásába. Nem mindennapi élmény, vagyis épphogy mindennapi, hétköznapi, átlagos. Egy nem túl pörgős házibuliban érzem magam, ahova senki nem hívott meg, ahol senki nem ismer. Aztán valahogy megismerjük egymást, ahogy nagyvárosban az idegenek szokták.

Másnap eljutok a Building című programra is. A Batthyány téren Lotte van den Berg rendező és Daan’t Sas látványtervező visznek fel járókelőket, helyieket vagy éppen turistákat néhány méteres magasságba egy emelővel, hogy a forgalmas helyen a megszokott rohanásból kiszakadva nyugodtan társaloghassunk. Hogy mit változtatnánk mondjuk Budapest és a Duna kapcsolatán. Amíg mi a magasban ülve és teát iszogatva valóban egymásra és a város problémáira koncentrálva beszélgetünk, odalent is megállnak néhányan, írnak és rajzolnak. Igazi brainstorming ez, mindenféle ötlettel: telepítsék vissza a vizákat a Dunába, építsenek libegőt a budai hegyek és a Parlament közé, legyen több híd a fővároson kívül is.

A Placcc csapata nagyvárosról nagyvárosra jár, a fesztivál többnapos, Budapest különböző helyszínein, épületeiben és közterein zajlik. Bár irodalmi, zenei, képzőművészeti, színházi és filmes programokat kínál, célja sokkal inkább a párbeszéd, hogy néhány percre vagy pár órára megállítsa és elgondolkodtassa az embereket. Mindez néha sikerül, többekkel együtt én is megállok, együtt ötletelek a hollandokkal a Batthyány felett, elkortyolok velük egy forró teát, aztán sietek tovább a dolgomra…

Szöveg és fotók: Szarka Károly

További képek az eseményről: