Leütés 33. – Füst – Mányoki Endre tárcája
Figyelhettem volna a tömeget is, amíg lassan összeverődött. De jobban érdekelt a bőgős a ravatalozó előtt – idős ember, s nem tudni, kinek játszott. Talán a saját halottainak. A prímás, a brácsás ráfeküdt a zokogó dallamra, s vergődött a hullámaiban. A dombtáj napfényben fuldokolt. Felföld, palócvidék. A hazám.
Ide tértem meg az ezredforduló tavaszán. Andi vezetett körbe a dombháton, a kiserdőn át a kőkeresztig, a falu fölé, ahonnan a porták játékasztalnak látszanak, s Mátra se más, mint lanka – csak az égbolt hatalmas, beborít mindent.
Andi szétesett arcát simogatom, „Endre bácsi”, mondja, és semmi mást. „Most már megint neked kell vigyáznod mindenkire”, mondom, de nem hiszem, hogy hallja.
Nehéz a cigánysorról kitörni. Karcsi húsz éven át zenélt, lakodalomról temetésre, míg megszerezte a faluszéli telket a tanácstól, s a bikaistálló romjain házat épített a családjának. Valamelyik tarjáni gyárból blokktéglát szerzett, típustervet vásárolt, és a két kezével felrakta a falat, a tetőt. „A vízhez nem értek, ahhoz segítség kellett”, mondta, és mutatta a szétázott sarkot a kisszobában. „Kipótoltam a házat, Andi már nagylány, kellett neki a saját zug”. Vaskos ujjával pergette a vakolatot. „Akartam neki mosdót, magam láttam hozzá, de szétázott a fal.” Kopogtatta körbe a foltokat. „Már száraz. De majd csináltasd meg” – és betette az ajtót mögöttünk.
Aranka a sparherdt mellett ült, sámlin. „Engedni fog az árból, csak alkudjon bátran” – súgta köhögés közben. Vékony volt, kicsi és törékeny. Fiatalon öreg, s öregen: akár egy kölyökmacska. Vagy egy pálcikára öltöztetett virágmintás baba kóchajjal. Ültömben is méterrel magasodtam fölé. „Csak bátran”, mondta, és a térdemre tette a kezét.
„Maga hogyhogy nem volt otthon?” – kérdeztem Andit séta közben. „Otthon voltam – mondta, de kiugrottam az ablakomon, mikor dudáltak.” Nem találtunk csöngőt, s elsőre hiába kiabáltunk. „Ahányszor valaki megállt, s meglátta apámat, ült a kocsiba vissza és elfarolt. Ha nem hússzor, egyszer sem, mióta áruljuk a házat.” Ültünk a kőkereszt alatt. „Magyar nem vesz cigánytól. Cigány meg pláne.”
Ki kellett hozni a fiút, vérzékenységben szenvedett, s a rabkórházban, féltek, nem gyógyul meg. Hogy került oda, el nem mondható. Az ügyvéd, aki sikert ígért, drága volt, drágább, mint a telepi lakás, ahová elköltöztek. Ahová a fiú hazatért, s ahonnan Andi férjhez szökött – hogy hosszú futás után visszatérjen. Eltemetni az anyját.
A ház a falu szélén, a dombok alján, azóta a miénk. Változott is, nem is. A kút a régi, de mellette tó van, halak, békák és vízililiom. A szilvafát meggyógyítottam. A meggy megterem, de a szőlő csak kínlódik, az őszibarack pedig nem tud gyökeret verni. A hopokán csak a kőrózsa marad meg és néhány sziklakerti növény. A partfalat akácrönkökkel fogtuk meg, mert a tufa kemény, de porlik.
A dombok, azok változtak. Az egykori süppedős gyöpöt felverte a gyom. Akkor még száz tehén legelte, ma már csak itt-ott látni kecskét, birkát. Szegény a vidék, állattartásra se pénz, se ember. Gomba, bogyók és távoli, alkalmi munka – ebből él a falu, akár a többi, ameddig a szem ellát a kőkereszttől.
A nováki telep, ahová Karcsiék elköltöztek, még őrzi a bányák, a gyárak emlékét. És a munkáét az emberek. Kemény, fegyelmezett világ volt – és maradt, amennyi még maradhatott belőle.
Nem a mi portánk a legrendezettebb. Körben szinte minden ház, udvar, árokpart ápolt, gondozott. Csak amiből kihalt a lakó, azt a telket veri föl a gaz. És azokat, ahol elkezdtek építkezni, de elfogyott a pénz. Mint egykor Andi szobájában a falat a salétrom, úgy üti fel a fejét itt-ott a pusztulás.
De Lili házikója elkészült. Tegnap került ereszcsatorna rá, már csak a villámhárító hiányzik. Falatka telek a soron, apró terasz, esőtető, fa székek, asztal. Kicsi konyha, egyben a parányi szobával. Friss festék szaga, gyümölcs- és virágillat. Salgó tűzhely, vaskályha, mellette zsámoly.
„Endre, te vagy az?” – Karcsi alig ismert meg. Visszamentem Andihoz elbúcsúzni. „Majd tessék szíves meglátogatni”, mondta lehajtott fejjel. Próbáltam belékarolni, de egyedül indult neki a meredek, szűk lépcsőnek. Nehézkesen, egyensúlyozva botorkált fokról fokra, lefelé.
A hirtelen támadt hidegben be kellett fűteni a cserépkályhába. A füst nehezen töri át a légdugót, a kémény visszaveri a szobába. Huzatot kell csinálni, nyitni s kitámasztani ajtót, ablakot, hogy a keserű, büdös pára elillanjon, mire a család megérkezik. Folyik a könnyem, köhögök.
A sparherdt mellett, ahol a kályha áll most öklendezve, Aranka ül a sámlin. „Csak bátran” – mondja, és eltűnik a füstben. Itthon vagyok.
