Közeleg az emberfia – Verskarácsony erdélyi kortárs és klasszikus költőkkel
KÖZELEG AZ EMBERFIA
VERSKARÁCSONY ERDÉLYI KORTÁRS ÉS KLASSZIKUS KÖLTŐKKEL
Varga Melinda szerkesztésében
ADY ENDRE
A TÉLI MAGYARORSZÁG
Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.
Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.
Vajon mit álmodik?
Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek.
De lelkem hó alatt.
S ahogy futok síkon, télen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.
EGY MEGÍRATLAN NAPLÓBÓL
dec. 25. Itt jött rám a Karácsony,
Rám, a kesely arcú pogányra,
Itt jött rám a Karácsony,
Gyermekségem falujában
S azt hitte, hogy megtérít,
Hogy szépen visszaingat.
dec 26.
Talán-talán jobb volna
Mégiscsak visszaesni,
Betegen is a Krisztust,
A régi Krisztust keresni.
Talán-talán jobb volna,
Mint lelkem keserülni:
Krisztus előtt, templomban,
Úgy, miként régen, leülni.
Talán-talán jobb volna
Most a faluban, itten,
Fájó haraggal szólni:
Hajh, mégiscsak élsz te, Isten.
dec. 27.
Ez már nem is Karácsony
S kinek mi köze hozzá,
Embernek vagy Istennek,
Hogy én mint fogok élni,
Vagy én mint fogok halni?
Békesség az Istennek,
Békesség az embernek,
Békesség a halálnak,
Békesség mindeneknek,
De nékem
Maradjon a háborúság.
1908
ÁPRILY LAJOS
KARÁCSONY-EST
Angyal zenéje, gyertyafény –
kincses kezem hogy lett szegény?
Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.
Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?
Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?
Szemembe Krisztus-könny szökött? –
kinyúló kézzel kérdezem.
Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem.
BALÁZS IMRE JÓZSEF
A BÖLCSEK ÉRKEZÉSE
Három bölcs megy a csillagfényben,
Sátortábort vernek az égen.
Fönt és lent közt létrán járnak,
Bentről süt a nap, amire találnak.
Napfény lobban egy istállóban,
Nézzük a fényét kis lángokban.
Felnőtt, gyermek lent ül a földön,
Három bölcs jön a kristálygömbön.
(Blanka birodalma, Koinónia, Kolozsvár, 2012)
BALÁZS K. ATTILA
INVERZcsillagszeplős itt az égbolt
derű csillog szentek arcán
Jézus teste mozdulatlan
megalvad a vér a szalmán
derű csillog szentek arcán
Jézus teste mozdulatlan
megalvad a vér a szalmán
akolcsend és bódulat van
Jézus teste mozdulatlan
megalvad a vér a szalmán
akolcsend és bódulat van
döbbenet ül szentek arcán
megalvad a vér a szalmán
akolcsend és bódulat van
döbbenet ül szentek arcán
Jézus teste mozdulatlan
BOGDÁN LÁSZLÓ
TÉLI BOLDOGSÁG. AZ ASZTALTÁNCOLTATÁS
Ebben a sápadt fényben boldogok leszünk.
Egymásra csúszik minden áriák, évek.
Ebben a félholt fényben remegő kezünk
összekulcsolódik. Karácsonyi ének
hallatszik a térről. Az előbb két részeg
gyalázta még egymást, most mennyből az angyal
száll a félhomályban. Te azt mondod: „félek!
Álmomban elérlek, ha elmennél mégis…”
Tér, golyó, kisgyerek, felbíborló fétis,
jézus-fehér kolinda, kutyaugatás
keveredik össze, egymást sokszorozza.
„Ha elmész, ha itt hagysz, ne is gyere vissza!
Hát ez mi volt most, lövés vagy kopogás?”
1989. december 24.
FEKETE KARÁCSONY egy régi dal visszhangja
Abban a sápadt fényben boldogok voltunk, emlékszel?
A kora esti, akkoriban még egyáltalán nem szokatlan
áramszünet is előidézhette? A ránk telepedő homály.
A hazudozó gyertyák pulzáló fényében megnyugtatóan
kiolvashatatlannak tűnt a jövő, de legalább megint
lehetett képzelegni, é s várható volt az is, hogy a nép
tegnap még legszeretettebb fiát hamarosan falhoz állítja
elvtársai egy kisebb renitens csoportja.
Áriák, évek csúsztak egymásra, s amire lányaink meghatottan
kezdték énekelni a karácsonyfa előtt a pásztorok, pásztorokat,
összekulcsolódott remegő kezünk. A térről,
ahol az előbb még két részeg gyalázta egymást,
most hangszóróból hallszott fel a mennyből az angyal.
És én, miközben lövések hallatszottak valahonnan
a kísértő múltból, elképzeltem az angyalt, amint
Vitéz Mihály vagy az őt övező hűséges székelyei
lovára vagy – tisztesség ne essék – kardja hegyére ül le
pihenni, hogy kifújva magát tovább oszthassa a kegyelmet.
“Hallod lőnek!” – suttogtad, de én fintorogva nyugtatgattalak
“ez nem is lövés volt, kopogott az asztal” – és felálltam.
“Kérlek, ne menj le” – könyörögtél, és hirtelen kezdett
forogni előttem ez az egész a képtelenségek körhintáján:
a tér, a valahol valahova, lehet emberi testekbe
becsapódó golyók, a lányok csillogó szeme, az angyal,
nyakában a fétissel, jézusfehér kolindák, Bartók
szellem-szikár feje a képről, kutyaugatás, a tüntetők
lármája, havas erdők némasága, a váratlan szabadság…
Igen, összekeveredett minden és egymást sokszorozva
forgott előttem, mintha tükörteremben álltam volna,
eltévedt vándor. “…de ha egyszer be volt csukva az ablak,
hol ment ki az angyalka? – érdeklődött Boglár,
míg Zsófi egy tábla csokoládét boncolgatott önfeledten,
körülötte a bontatlan csomagok figyeltek, hasaló vizslák.
Éppen valami vicceset akartam mondani, hogy kiragadjalak
a hulló hangulatból. Van-e amit aprítani a tejbe,
drága András bácsi? – kérdezik az öreg székelyt a piacon,
mire ő legyint, aprítani még lenne, lenne mit lelkem,
csak tej nincs!…De el se kezdhettem, hirtelen
gyulladtak meg a lámpák, kivilágosult a lakás,
a nyolcvankilences év kísértő árnyai darabokra hullva
tűntek el a hátráló sötétségben. “Az angyalka
hozta vissza!” – kiabálták a lányok, körülöttünk forogva,
s mi eszelősen meredtünk egymásra abban a váratlan
karácsonyesti ragyogásban. Igen, hát mindég is erre vágytunk
az elsüllyedt “aranykorszak” örökös, fullasztó homályában,
de most, azért mégis, mintha egyszerre olyan sok
lett volna a fény. ”Hát ez mi volt most, lövés vagy kopogás?”
(1999. október 10.)
BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN
MAJORANA KARÁCSONYA BARBADOSON
Intésed most megszívlelem.
Őszre tél jő,
fakó színekkel festem ruhám.
Hűs fészket rak az érzelem.
Áldott karácsony van otthon,
szent, nagy ünnep.
Bölcsen hajlongnak a pálmafák.
Itt nincs velem a sok rokon.
Fényre váró menedéket,
forró álmot
keres a betlehemi jászol,
kinn a cudarság-pribékek.
Hazám, fiad ide is áthoz.
(Majorana a tér tenyerén, Kalligram, 2014)
BRÉDA FERENC
KARÁCSONY APÁMÉKKAL
MOST AVAGY RÉG
Midőn
Megszólalt
Akkor,
és fölcsillant
hosszan
a csengő ! ...
Apám fölnézett,és
én is,
és
hirtelen,
és
hittel,
mert
tudtam, hogy
Megjött
az
anyai
csók
s
az
apai
csoda,
Az
Angyal,
A
Jézuska,
ide-
és
oda ! ...
És
hozzám is
el,
és nekem is
mégis
el,
el-
Jött,
El,
Ő,
a megismerő
jóság
meghitt
Pásztora ! ...
DEMÉNY PÉTER
KARÁCSONY
Én azt hiszem, az igazi hit
csak egyféleképpen születhet meg,
üldöztetésben, háromkirályosan,
Szentlélektől, Szűz Máriától,
barmok között a jászolban,
Heródes ellenére,
a fény pontozta sötétben -
másképp sehogy.
DIMÉNY H. ÁRPÁD
MEA CULPA ANGELUS
"minden csajom karácsonykor hagyott el"
H. Caulfield
négyéves korom óta nem várom az angyalt milyen lénymily anyagból készült csöpög-e bőréről a megolvadt hó
négyéves korom óta amikor anyám keze megdermedt a
mozdulatban apám még fiatal férfi sovány testéből fehér
hajából áradt a világra patakzó fény álltam könnybe lábadt
szemmel a kinti sűrű havat testembe gyűjtötte a remegés
négyéves korom óta hiába mondják most hussant ki törékeny
alakkal rejtélyes áttetsző bőrrel hiába mondják hogy fentről
fürkész ott ül az úrnak jobbján feltöltötte hússal a képzelet
valami szelíd és tiszta női forma szép kacér ajkú meztelen
és én meglesem ő pedig kihussan ajtón ablakon ágyamból
arcomon hagyva a hajnali sugár égette nyomokat négyéves
korom óta túlerős a fény vagy csupa hó a téli tájam melynek
valahonnan a közepéből fájdalmas dal árad valaki az utcán
terhet cipel csempészik át a megszakadt szívű holtakat néma
fehér síkra négyéves korom óta folyton benyitok a szobákba
nem tudok elaludni mert milyen lény szövi be lopva arannyal
selyemmel a fákat milyen lény az ami kiterjesztett szárnnyal
hajlékony szépségben elhallgattat szívet és édes nyögésekkel
a bőr alá a szerelem legvégső szavait rejti amit tétován keresünk
négyéves korom óta csak hull a fenyőfák tűlevele a betonlapokra
és ég-áztatta kék pikkely-villogás tölti be a nagyszobát mond
ki vagy te milyen lény mily rejtélyes elpusztítatlan anyag hunyt
tüzek szilárdult törmeléke csak kebleid kettőzött halmát látom
kihussanni az ablakon ajtón ágyamból s néha piros gyümölcs
ajkadat melyről szerelmet nem csókoltam ne gyere hozzám
DSIDA JENŐ
KÖZELEG AZ EMBERFIA Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
nyulat, nem hordoznak emberölő
szerszámot, megjelenik az angyal és
megjelenik a csillag és tele lesz dallal
a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre
és tudni fogjuk, hogy Ô az.
Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei,
a petróleumbányák frakkos császárai
s könnyel a szemükben letérdelnek elé.
Mert Ő lesz, akinek legtisztább kék a szeme,
legerősebb lészen a karja és szelíd arcáról ragyog
az örök építők acélos vidámsága.
Ő megmutatja minden vándornak az utat,
minden töprengőnek az igazságot, minden
haldoklónak az életet. Ő megmagyarázza
nekünk a gépek dalának igazi értelmét,
megmagyarázza és megáldja a fáradt költőt
legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és kék
fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől.
Ő nem ad országot nekünk, hanem otthont,
nem ad fegyvert, hanem kenyeret.
Ma még sírunk,
mert a mosolygás nem én vagyok.
Ma még sötét
van, mert nem jöttem világosságnak,
hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról.
Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt.
Eljön Ő, minden bizonnyal eljön.
ESZTERÓ ISTVÁN
EGY BÖLCSŐ FELETT
Követtük a mozdulatát, szemét,
mely tétován a lámpa felé fordult,
ez hát az otthon, s benne a világ
vonzó, ijesztő újdonság, csoda,
amit csecsemő köré von a bölcső,
imbolygó árnyak közt derengő hangok.
Ahogy szavak közt röpdöső visszhangok,
száz forma, szín környékezte szemét,
az ajka közt, mint ringatózó bölcsőn
véletlen hangsor értelembe fordult,
elhalványult akkor minden csoda,
mivel hasonlót nem látott világ.
Minden látó lélekkel új világ
pitymallik szerte, ébredező hangok,
belülről néz kifelé a csoda,
mikor egy tárgyra fordítja szemét,
s mint napraforgó, mind feléje fordul,
aranyló napként míg sugárzik bölcső.
Amit magából hozzáad a bölcső,
fényrácsain kitágul a világ,
akár előre, visszafelé fordul,
nem engedik se kint se bent a hangok
túl rajta, míg nem érzi micsoda
mély magasság kápráztatja szemét.
S ha elborítja napját rongy, szemét,
tekergő kígyók rácsozzák a bölcsőt,
vad rettegésbe révül a csoda,
hogy elsötétül minden volt világ,
meghallja szavunk, valahol a hangot,
mely oltalmazó fénnyel felé fordul.
Talán míg néztük, sorsa merre fordul
hulló csillagra függesztve szemét,
elvéthettünk bizony ezt, azt, egy hangot
Isten kegyére bízva, hiszen bölcs ő,
ki tudja, nincs tökéletes csoda,
s elromlik, kihuny velünk a világ.
Ha volna bölcső másik és világ,
hová csecsemő fordítná szemét,
egyetlen hozzá fogható csoda…
KARÁCSONY ELŐTT TÁN
Kedvesem, ily bőven régen havazott, a fehérség
Bűvös erénye ragyog ágon, az ablak előtt,
Tudnivaló bár, angyali pelyhek tánca kifullad,
S kérdezed, ó, tavalyi hó hova lejt a sötét
Termeken át, herceg, hova hajlik a fátyla szakadtan,
Hol csak a kerge madár károg időtelenül,
Súlyos fenyves alatt lépkedve, karácsony előtt tán,
Fényözönébe fogott drágakövekkel a perc
Erdő fái között, ahogy álom férceli színes
Ködbe vesző sugarát szédületek gomolyán,
Bárminek is nevezed, dadogás, a nyomába se érne,
Fergeteges hatalom pillanatot koronáz,
Most keretén tompult reflexszel villan a tűz el,
Zálogházba’ becsüs bajsza haránt bazsalyog,
Mintha szívünknek csillaga fogytán, s büszke karátja
Fémes egekbe fakult mérlege vak tenyerén,
Mert behavazva hajunk, hogy rímel a tájra ezüstje,
Olykor még ütemet vált monoton dobogás,
Mint sereg éve szeszélyes vér pezsgő tavaszában
Megremegő jegenyén összezavart falevél,
S bár delelőjén túl megsápadt napja derűnek,
Száz tanú, lencse, fotó sem igazán hiteles,
Meg retinám örökített tiszta idők kupoláján,
Pelyheken is mosolyod ütközik át, szerelem.
FARKAS ÁRPÁD
FEKETE KARÁCSONY
Hó ha hullana, lefutna orcájáról e földnek,
annyira hevültek ma körül a szívek. Ártatlan
tekintetek szaladnak az égre –: Jézus meg-
született?; valóban megszületett volna Jézus?
Templomaikban papok, törekként zizegő
egek alján költők ámítanának alázatra hajló főt és
szívet –, de már nincs mit, nincs kit.
A tavalyi véres karácsony heve, színe-fehérje
odalett március lefutó vizeivel, felitta
június heve, s itt áll térdig-derékig adventben
egy becsapott nép, üres tenyérrel –: ha jössz,
színed előtt állok, Uram! S nincs az Úrnak ma
színe, van néki csupán színeváltozása.
Becsapottan, nyomorba zúzódottan még felhányódna
a lélek, de kifosztva legszentebb tartalmaiból,
vagy elalszik léte partjain, vagy felhorgad.
S lám, feltüremlik.
Fölkorbácsolt dühe szilaját
csak ez a karácsonyra szóló áhitat szereli le
néhány tétova percre,
midőn az üres tenyér zsibongásával simít végig
szerettei arcán, csaknem bocsánatkérőn –:
dolgoztam én, viaskodtam én e szeretetért,
s csupán ennyi maradt belőle – rándul hát
ökölbe az a kéz, s a maradék reménnyel el-
röppen egy lőttlábú angyal.
Hűlt helyén gyermekek maradnak, gyanútlanul
faggatódzó gyermekek –: holnap mit eszünk, Uram?
Fekete karácsony jött ránk, vergődünk
zúzott angyalszárnyain, veséjét, máját
tépjük –: esszük magunkat, fiam!
Sepsiszentgyörgy, 1990. december 24.
FARKAS WELLMANN ENDRE
KARÁCSONY ’92
hiányzol, mint hideg, mint a havak
és kisgyerekek egymás hidegében
értő mosolya. látod, így megint
karácsony előtt, egyre jézustalanabb
lihegés lesz a vers
KILENCVENTHAT KARÁCSONYÁN
nehéz havakban, neonfényben, újabb teleknek tébolya
sodor felém – halk akkordok s persze az örökös utcalámpa
vigyázza ami kint van bensőmre csupán az árnyéka vetít
megüli a havak kontűrje fordított időnk széthulló egységeit
ahogyan kint a beton magára ölti a polc is szürke havát
csörömpölés – megint egy pohár esett le szomszédéknál odaát
lassan vonul vonszolja magát az ünnep versre várón
mint tehervonat csikorgó fogakkal akár egy lőtt madár
szerelmet érzést hoz karácsony csontot tükröt angyalt
ajándék lesz aprádonként a világ egyetlen óriási fagylalt
gyöngy lesz és jégvirág a lélek trükk és tükröt tartó bohóc
bemondják újra a nyolcas híreket széthull újra a látvány
maradj még köztünk karácsony, jézuska, ne légy bálvány!
FARKAS WELLMANN ÉVA
KI NEM BESZÉLNI
Hát éppen ez a baj, hogy ki nem írni,
ki nem beszélni. Öltözni szerephez.
Nem kérdezni, e bűverő, ez ír mi,
mit tetszőleges számban megfelezhetsz.
Kétpólusú világ, hol fagyhatsz, izzhatsz,
gyűlölsz, imádsz; derűd csak talmi ékszer,
ábrázatod savmarta, gyenge rézkarc –
és elveszett az áldott, szép középszer.
De éppen ez a jó, hogy… néha járj át
tisztaszobádba – hétköznap se vétek;
vedd takarékra rajongásod lángját:
hamvaszt a tűz, s lelkedre ég a réteg,
mely elválaszt magadtól, s bűnre vált át.
Mit csináltál, miközben mások éltek?
(Bárka 2013/1)
FISCHER BOTOND
TALÁN DECEMBER narancshéjsötét
szánkózik az orrnyergemen
az éjszaka tétova
az álmom ostoba sültszag kavarja fel
zenélő képeslapok
hiánya kong a postaládában
szorong a címzett
az idén is jó lett a kötött kardigán
narancshéjsötét
gyomorsavörvénybe bámulok
apa szemébe valahol
ahol inkább az alkohol csillog a hártyán
villanyvasutat kaptam
a jézuskát nem ismerem
rossz gyereknek rossz ajándék
én ma este apával mennék ahová ő megy
narancshéjsötét
ritmus a rothadás
szőnyegbe ragadt tűlevelek
becsomagolom amit én nem merek megkapni
narancs a vékonybélben
bennem egy csecsemő teste
sötét héjjá hámozva
majd jövőre elhozza a jézuska talán
HERVAY GIZELLA
XXXVI. GYALOGZSOLTÁR
kitelepített Jézus
Mária kis hasában
József az esőben
koldul kintornával
pár csillagot löknek
micisapkájába
az ígéret földjén
marhavagon várja
JÉKELY ZOLTÁN
SZENT ÉJJEL
Elült miden gitárszó, altató,
az éj s a csend szűzen fogantató.
Templom felett a szentlélek suhan,
most indul el, keresgél nyugtalan.
Egy zug szobában ócska lámpa ég,
csont-sárgafényt himbál egy lányra még.
Aztán sötét lesz, sejtelmes, komor:
ilyenkor kezd dalolni a nyomor.
Dalol zsolozsmás, ősi éneket,
csillag-jelvárót - és rejtelmeket.
Kis istálló lesz száz nyomortanyaés minden asszony áldott szűzanya,
minden leányka alvó szűz-szobor -
mögöttük nő és dalol a nyomor.
S ha hirtelen most százszorosra nőne:
hajnalra Messiás születne meg belőle.
KÁNYÁDI SÁNDOR
ISTEN HÁTA MÖGÖTT
Üres az istálló s a jászol
idén se lesz nálunk karácsony
hiába vártok
nem jönnek a három királyok,
sok dolga van a teremtőnek
mindenjivel ő sem törődhet
messzi a csillag
mindenüvé nem világíthat
megértjük persze mit tehetnénk.
de olyan sötétek az esték
s a szeretetnek
hiánya nagyon dideregtet
előrelátó vagy, de mégis
nézz uram a hátad mögé is
ott is lakoznak
s örülnének a mosolyodnak
KINDE ANNAMÁRIA
DECEMBER DAL A világnak végén, hol ha tal mas sziklák
áll nak dörögve, a költők megírják
a történetünket, hogy vol tunk és féltünk,
és élni akar tunk, bár so sem beszéltünk.
Csak éltünk itt ket ten, a világra vártunk,
hogy fényt gyújt nekünk is majd sza bad világunk,
a világnak végén, hol sötét az égbolt,
barátok le hettünk, de az is csak rég volt.
Még költők le hettünk, a világra várva
a gyer tyafény mel lett a hi deg szobában.
A jövőre vártunk, hogy de jó is len ne.
Vad ver senyt ho zott és mi fu tot tunk ben ne.
És el hittünk min dent, fi zettük az árat
a drága és fényes sza bad világnak,
és dol goz tunk pénzért, és már nem is éltünk,
már ver set sem írtam, és nem is beszéltünk.
Csak nézed, hogy félek és látod, hogy fázom,
míg el ha rapózik a láng a világon.
Mind feléd ro han nak a szűkülő csíkok,
a jóslat megőrjít, a fa lak ra írod.
A világnak végén, egy kapu a fal ban.
Ott állunk előtte a tűzzi va tar ban.
A szemöldökünket már csípik a szikrák,
a kapu kitárul, a ver set csak írják.
KIRÁLY FARKAS
BALLADA RÉGI KARÁCSONYRÓL
Werner Almen emlékére
fukar havával december
szele mint a borotva
dohog a város mérgesen
fényei mind eloltva
eljöttem ide hadnagy úr
három hónapja éppen
otthon az anyám szeretőm
én meg a semmit védem
nem értem mi e hangzavartalán ezer kiáltást
kerget az éledő vihar
átkot vajon vagy áldást
senki nem alszik idebenn
fegyverét olajozza
hadnagy szemében félelem
töltényeink míg osztja
fukar havával ez a tél
szele akár a penge
katona áll a híd előtt
éhesen dideregve
itt vagyok én is hadnagy úr
idehozott az ördög
veszedelemről sír az éj
nem értem amit dörmög
fegyver ugatja a csillagot
lángot köpköd az égre
baka fekszik a híd előtt
aszfaltot fest a vére
nem alszik senki odakinn
ezertorkú az éjjel
átkot vagy áldást osztogat
sötétség táncol a méllyel
mi ez a nagy csend hadnagy úr
állok vajon vagy fekszem
oldalamban valami szúr
mi történt nem emlékszem
idevetett az ördögöd
lövést kaptál hát hármat
nem látod már többé soha
otthon váró anyádat
mi ez a sötét hadnagy úr
mondja el nekem kérem
mért vörösek a csillagok
miért folyik el a vérem
ide hozott a szerencséd
sebeket kaptál hetet
nem csókolod meg már soha
a gyönyörű kedvesed
bánat azóta december
karácsony hogyha eljő
olajillatú tenyerem
lőporszagú a felhő
LÁSZLÓFFY CSABA
VIGILIA
1
Hagyjatok aludni mondja ő
fárasztó ez a nyomorúság
nincs ebben semmi rendkívüli
ujjal mutatnak rád talán a sors
felfal noha te vagy az éhesebb
füst csalogat hátha jóllakhatsz
ha nem is a Rabelais pecsenyesütőjétől
lopott zsíros szagtól
csak a sült gesztenye illatával
ölel körül a kolozsvári utca
nemsokára fagy süt rád
s te mint egy állat borzongva
kucorogsz a zúzmarás ünnepi
ragyogásban csomagolt rejtély előtt
2milyen jelenés suhan el fölöttünk
míg újságlap takarja el a
fonákját?
az ostobaságot
vajon milyen formába öntik?
jön-e felmentő idő? vagy már
a hóra sem lehet számítani
(1986)
(Karácsonyok hava)
az írás
úri pass(z)iója
megint
amikor igazán otthon lehetek
nem gondolok gyötrelemmel arra
ami naponta történik velem veletek
a kinti köd cementporos (szürke daróc)
lázadozó lágyékomon nagy havak emléke
melyeket legféltettebb kalóz
látomásaimban őrzök útonálló
haláltól hánykolódó éjjelek
holdkóros öregedésétől
ha megkísért a kín
elsüllyedt génutakon lebegek
a bibliai legenda hullámain
reggelre aztán kiver a láz
mint nagy hópelyheket
nyelem a kifehéredett
szállingózó könnycseppeket
s közben talpamat égeti a parázs
a hó egyre nő
múlhatatlanul mindent elborít
(hová lett a kegyetlen idő?
a megszokott képkeret
már nem szorít)
(2004. december)
NAGY LÁSZLÓ
JÁTÉK KARÁCSONYKOR
Bárd az ég is, meg-meg villan,
lelkeket irtana.
Hamuszürke vatelinban
jajgat a kisbaba.
Csöpp ujjal az arany-lázas
tornyokra rámutat.
Anyja előtt bezárták az
urak a kapukat,
döndödi dön
döndödi dön.
Gyenge arcát üti-veri
a havas zivatar,
ha a telet kikeveri
mit akar, mit akar!
A kis istent mi megszánjuk
emberek állatok
kályhácskája lesz a szájunk
szedjétek a lábatok
döndödi dön
döndödi dön.
Könnye van csak a mamánakaz csorog a tej helyett.
Soványkotló babájának
tejecskét fejjetek
Hallgassuk, a csuda üveg
harmatot hogy csobog,
szívet nyomni kell a süveg,
megszakad, úgy dobog,
döndödi dön
döndödi dön.
Vércsöpp fut a jeges égre,
bíbor-gyöngy, mit jelent?
Ül Heródes gyilkos ménre,
gyilkolni védtelent.
Fodros nyerge vastag tajték
kígyó a kengyele,
beledöbben a sok hajlék,
ádáz had jár vele,
döndödi dön
döndödi dön.
Megmenekül, úgy remélem
a fiú, a fiú,
kívánjuk hogy sose féljen,
ne tegyen szomorú.
Vígad unka hogy enni tud a
rongyosok új fia, -
kerekedjék, mint a duda,
orcája dundira,
döndödi dön
döndödi dön.
PAPP ATTILA ZSOLT
MÍG VÉGIGMÉSZ A HOLDSÜTÖTTE SÁVON
Minden készen áll a jelenethez.
A marslakók is megérkeztek végre,
mirhát hoztak, aranyat meg tömjént
és ünnepi eledelt estebédre.
De most még csend van, esélyt latolgat
pár idegen az ismeretlen tájban.
Az ott istálló és benne jászol,
körötte földlakók s néhány szamár van,
hogy elrejtsék a külvilág elől őt,mert rajta áll az ég, a föld, az élet,
az emberek között a legkülöncebb,
ki senki volt és mindennek elég lett.
Néhány méter tehát, amíg elérnek
a holdsütötte sávon át a házig.
Nem lesz nehéz, e távon dől el minden –
a benti mécses fénye idelátszik.
És mégis fázva burkolóznak össze
a marslakók, míg béke van a földön.
A fénylő sávon túli vakmezőben
áll lesben Valaki, és várja: indulj,
hogy megmutassa magát elmenőben.
REMÉNYIK SÁNDOR
A BETLEHEMES
Jékely Mártának
Az ott Szeben - -
Három fenyőfa közt elfér a képe.
A látcsövemen át
Nézem ezt a kis játék-skatulyát.
Oly óriásnak érzem magamat,
Oly vidám óriásnak,
Úgy megemeltek engem a Hegyek:
Jő, hogy kezembe fogjam, felragadjam
S magasra tartsam
Azt a messzi kis játék-skatulyát
És benne minden jajt s minden kacajt
És minden megfeszített életet:
Mint a jászolt a Betlehemesek.
SÁNTHA ATTILA
MIT TETTÉL ÉRTEM?
Egyszer aztán az Irodalom ráköszönt,
s mint már szokás, nosza, egy kupa bort.
Szólt a nagy öreg: „Most, hogy itt vagyok,
mondd, mit tettél értem, Münchhausen, mondd!”
„Volt egy-két nagy szerelmem,
szerettem őket erőmhöz mérten,
esténként a fűbe néha ledőltem
s szívtam a szénaillatot.
De legnagyobb szerelmem az Isten,
akit teremtettem s megteremtett,
vártam, hogy ő engem szeressen,
mókáztam, hogy nevettessem,
gúnyoltam, hogy érdeknek ne vegye,
belé mostam néha a lábam,
s szerettem őt, mikor nem látta.
Szerettem, mikor a sivatagban jártam,
szerettem, mikor nem is jártam,
szerettem nyakig a mocsárban,
s szerettem, mikor meghalt
és én válaszra vártam.
Egyszóval, éltem s élek,
akárhol nőben, fűben, fában,
szeretve, s nem akárhogy”.
„S az irodalom, mit tettél érte, mondd!”
„Gúnyoltam s a fejem tetejére álltam.
De úgy általában, csak ültem
s szívtam a szénaillatot.”
„De az irodalom, mondd!”
Ám Münchhausen nem felelt,
belemosta lábát az irodalomba
s lassan, komótosan elballagott.
(Erdélyi Híradó/Előretolt Helyőrség, Kolozsvár, 1995)
SZONDA SZABOLCS
KÉRDANGYAL „Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat.” (J. A.)
Mese nincs. Vers lesz. Próbálkozhatom.
Nagykarácsonyba hajló kiskarácsony.
Hallgatáskényszer is jól áthozható,
ha szószünetből mondatot varázsol.
Mondatot szépről, vágyról, szerelemről,
várni, remélni, adni, amit kapni,
vagy vétekről, hogy új vagy eredendő,
s hogy a szó létezés, nem kongó hakni.
Vagy hogy élhető az is, ami durva,
mert van hozzá, mi egyszeri és titkos,
olykor elmerül, rosszkedvébe fúlva,
közben bizsereg, mint a bioritmus,
nem illó kedély ágyútölteléke –
magasra röpít, s lágyan földet érek.
Éber álom filmjén egy dzsinn suhan át,
gömbcsendre simít kilenc bűvös képet.
Kipárnázhat ezzel minden zuhanást,
csitítva csörtét, ha a múlás éget
senkiföldjén, hol küzdelem és béke
csendül össze, egymást rendre váltva.
A szívben rajzol ki ékes vidéket,
úgy szobroz kint, hogy mindig benne állhat –
születést vérző várakozás végén.
Győzelem a vámon, kudarc a réven:
ajándék lehetnék az időzsákban.
Hullámzó világ tereibe tévedt
perc válaszol az örökvalóságnak,
a pillanat dönt, nincs jövő és tavaly,
hol a kételynek megszakad az élte,
kisiklik alóla sosevolt talaj –
magammal szólhatok a csendes éjben.
Kört indázó, izzó bölcsesség,
türelemfa csúcsán hócsillag.
Lázvízen lebegők keressék
a helyet, ahol áldás virrad.
Partot érni napsugárral kéne.
Karácsony és éles szemű fagy van.
Felcsillanó, gyermeklelkű fénynek
párjára lelni. Kicsiben és nagyban.
