Jelige: Tangó – Almáspite

Jelige: Tangó

Almáspite

1943 telén nyolcan éltünk egy kétszobás Kazinczy utcai lakásban két másik családdal együtt. Férjemet és apámat munkaszolgálatra vitték. Anyámmal egy szétnyitható vaságyon aludtunk közösen, Judit, a kislányom, pedig egy méretes sublódfiókban kapott helyet. A fiókot kiügyeskedtük a szekrényből, odahúztuk az ágyunk mellé, és egy pokrócot tettünk az aljára. Apró termetű Juditkám, bár alig múlt hat éves, ha nem is kényelmesen, de elfért benne.

Így éltünk már több mint egy hónapja. Amikor megtudtuk, hogy ez lesz az utolsó éjszakánk a gettóban, szorosan összebújtunk a vaságyon, és hajnalig virrasztottunk. Azt beszélték, hogy a nyugati határ felé megyünk, onnan majd vagonokba tesznek. Már nem voltak illúzióink. Könnyeinkkel együtt minden reményünk elfolyt, elkúszott mellőlünk még az árnyéka is. Csak a vakszerencsében bízhattunk, de az nem járt arrafelé.

Másnap korán reggel kitereltek mindenkit a házból, hétkor már a Wesselényi utcában vonszoltuk magunkat. Juditkát a karomban cipeltem, aludt. Anyám az életünk maradékát egy fekete lakkbőröndben húzta maga után, szabadon levő karjával engem támogatott, de az is lehet, hogy kapaszkodnia kellett belém, hogy össze ne essen. Mi voltunk abban a mintegy nyolcvan-százfős csoportban az utolsók a sorban, mögöttünk már csak egy csendőr lépkedett. Időnként megbökdösött a puskatussal, hogy szedjük a lábunkat gyorsabban, aztán egyszer csak odakiáltott egy kapualjban ácsorgó köpcös, középkorú férfihoz: Doktor úr, maga mit keres errefelé? Az felhajtotta a kabátgallérját, odalépett mellé, valamit pusmogtak mögöttünk, aztán egy kéz megragadta a hajam, és kirántott a sorból. Feljajdultam. Anyám a földre esett, Juditka felébredt, és még szorosabbra fonta karját a nyakam köré. Az ismeretlen férfi mellém lépett, és megfogta a karom. Azt is, szűrte a foga között, és anyámra mutatott. Szerencsétek van, rohadékok, köpött mellém a csendőr, a doktor úr megmentette a fiamat. Azzal odébbállt, mi meg ottmaradtunk az úttest közepén. Mindez néhány pillanat alatt történt, és mire fölocsúdtam, már egy sötét lépcsőházban tuszkolódtunk felfelé.

A doktor a második emeleten lakott. Az ajtóra szegezett egyszerű zománctáblán mindössze ennyi állt: Dr. Hadik. Kétszobás, mondta a férfi, amikor beléptünk, meg a hall, mutatott körbe. A maguké a belső szoba. Találnak valami ennivalót is, és lefürödhetnek. Most mennem kell, várnak a kórházban, gombolta be a kabátját, aztán kilépett az ajtón.  A kulcs éles hanggal fordult a zárban.

Anyám ruhástól az ágyra dőlt, és azonnal elaludt. Juditka érdeklődve nyitogatta a szekrényeket, amelyek közül az egyik a későbbiekben állandó búvóhelyünkké vált, ha csöngettek. Lapultunk a szoknyák, blúzok és a hosszú estélyi ruhák között, miközben beszívtuk egy hajdani asszony illatát. Én csak vízre vágytam, belülről és kívülről egyaránt.

Sokáig álltam a kádban, míg végre megeresztettem a csapot. Néztem amint vékony csíkot húzott combomon a lábam közül előszivárgó vér. Undorodtam a szagomtól, undorodtam a váladékaimtól. Csodáltam, hogy ilyen körülmények között is képes vagyok megérlelni magamban egy-egy apró sejtet, melyet négyhetente óramű pontossággal kiokádott a méhem. Élt bennem az élet csírája, és ez valamiféle dühödt értetlenséget váltott ki belőlem.

A doktor reggelente korán elment, és általában késő délután tért haza. Csaknem minden nap hozott valamit egy táskában. Tojást, szalonnát, kolbászt. A vidéki betegek jórésze így hálálta meg a munkáját. Anyám főzött, én pedig rendben tartottam a lakást és a doktor ruháit. A nagyobb szobát lakta ő, ott állott a zongora, egy lehangolódott Bösendorfer. Esténként néha elé ült a doktor, és zongorázott nekünk. Lisztet kedvelte meg Chopint. Egy-egy futam közben hosszan és jelentőségteljesen rám nézett, olyankor anyám kezébe vette a zongorán álló fényképet, végigsimította a keretbe foglalt fényes üveget, és azt mondta, boldog lehetett a maga felesége, hogy ilyen finom és művelt ember mellett élhetett, mint maga, kedves doktor úr. Dr.Hadik ilyenkor még játszott néhány taktust, aztán sóhajtva lecsukta a zongora tetejét, és megigazította rajta a csipketerítőt. Az, felelte elrévedőn, és még boldogabb lett volna, ha sikerül világra hoznia a kislányt. A mi kislányunkat, tette hozzá. Elszégyelltem magam.

Vasárnaponként Hadik doktor legtöbbször egész nap otthon tartózkodott. Ebéd után aludt egy keveset, aztán elővett egy verseskönyvet, vagy egy regényt, és hangosan felolvasott belőle. Ez jó volt. Elűzte a gondolataimat mindarról, ami ott dübörgött, zakatolt a fejemben éjjel-nappal.

Egy légitámadás alkalmával ő is fent maradt a lakásban velünk. A robbanások megrezegtették a csillár metszett üvegtálkáit, és a vitrinben megmozdultak, az apró porcelánmadarak. A doktor a könyvespolchoz lépett, és elővett egy vászonkötésű könyvet. Leültünk az asztalhoz. Sokáig lapozgatott, aztán egyszer csak hangosan olvasni kezdte:

Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel -
Mért ne veled én?

A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorít, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol... - S te soha
engemet?[1]

Amikor befejezte, csend lett. Anyám éppen szemben ült a doktorral, láttam, hogy elpirult. Hadik pedig rám nézett. Nos, húzta fel a szemöldökét kutakodóan, kitől a költemény, kedves Elza? Zavarba ejtett a pillantása. Passz, feleltem tömören, és felálltam. Ekkor kopogtatást hallottunk, aztán inkább rugdosást az ajtón. Reflexszerűen siettünk a nagy fekete szekrénybe, a levendulaillatú ruhák közé.

A gyerek, doktor úr, hallottuk az izgatott férfihangot, megint rohama van, kérem, gyorsan. Egy vékony rés az ajtószárny és a keret között látni engedett, éppen a hall irányába. A csendőr állt az ajtóban, azonnal felismertem. Karjában egy négyéves forma kisfiú lógott erőtlenül. Zihálva kapkodott levegő után, keskeny vállait csaknem a füléig felhúzta minden egyes légvételkor. A doktor félredobta a kerevetre hajított párnákat, mutatta, hogy oda, a csendőr pedig lefektette a gyereket, majd a feje alá gyűrte a két díszpárnát. A doktor eltűnt, néhány másodperc múlva fecskendővel a kezében a fiú mellé állt, feltűrte vékony karján az inget, és szúrt.  Mindjárt jobban lesz, fordult az apja felé Hadik. Mindketten a gyereket figyelték feszülten, ahogy visszatér a szín a szederjes ajkakba, ahogy csillapodik a kapkodó zihálás, amikor váratlanul megreccsent a szekrényajtó. Juditka bökte meg a cipője orrával. A csendőr a hang irányába kapta a fejét, és elindult befelé. A zongora előtt megállt. A felesége, kérdezte, míg körbejáratta a szemét a bútorokon. Meg sem várta a választ, felemelte a szék karfáján felejtett zsebkendőmet. Beleszagolt, és valami enyhe mosolyféle futott szét a szája körül. Hol van most? Az anyját ápolja már egy hónapja vidéken, felelte Hadik. A hangja nyugodtnak tűnt, de én különös vibrálást éreztem a szavak csengésében. Galambokon…, dobta a doktor a tűt és a vattát egy hamutálba,…  az Zalában van. Szép nő a felesége, hajolt közelebb a képhez a fiatal csendőr, és itt a neve is, bogarászta az írást, Tekla. Ritka név. Azzal komótosan az asztal sarkára helyezte a zsebkendőmet, amelyen egy selyemfényű E betű virított.

Hadik a gyerekhez lépett, megtapintotta a pulzusát. Minden rendben, nézett a csendőr szemébe. Sok pihenés, forró húsleves, csattintotta össze az orvosi táskáját, és egy ügyes mozdulattal az asztalra helyezte, rá a zsebkendőmre.

Ilyen ez a háború, sóhajtotta gúnnyal az egyenruhás, mi pedig akkor is férfiak vagyunk, nem igaz? Felnyalábolta a kisfiút. Kitartás, éljen Szálasi, köszönt hangos magabiztossággal. Hadik is morgott valami kitartásfélét, aztán becsukta mögöttük az ajtót.

          Ezt máskor ne hagyja elöl, adta kezembe a doktor a zsebkendőm, amikor előkúsztunk a szekrényből, és ujjával finoman végigsimította a tenyerem belsejét. Egy verejtékcsepp ült a halántékán, én pedig minden porcikámban reszkettem.

No, akkor az ijedtségre, fordult a doktor az üveges szekrényke felé, és a vitrinből elővett három kupicát. Jó minőségű szilva, csettintett, igazi békebeli. Ünnepi ital ez manapság, mondta, míg töltögetett. Ma ünnep van, nézett rám mosolyogva, megvillantva egy aranykoronás fogat a bal felső negyedben. Elza, a maga napja ez a mai. Alig érzékelhetően bólintottam. Ez nekem eszembe sem jutott. A férjem járt az eszemben, mint minden napon. De azon a napon különösen, hiszen december elseje volt, a házasságkötésünk évfordulója.

Egészségünkre, hölgyeim, emelte Hadik doktor az apró poharat anyám felé, aztán hozzám fordult, és finom koccantással megérintette a kupicám szélét. Mire az italt lenyeltük, és a forróság végigégette a nyelőcsövem, majd lassan bizsergetni kezdte a gyomrom tájékát is, csengettek. Azonnal beugrottunk a szekrénybe, még a poharakat és a lapos üveget is magunkkal rántottuk.

Kitartás, éljen Szálasi, hallottuk ismét a csendőr hangját. A feleségem sütötte. Nem értettem tisztán, amit Hadik motyogott, a csendőr érces hangja azonban felülkerekedett az összemosódott szavakon. Mindig akadhat egy-egy vendég, érti, mire gondolok, göcögte, jól jön az ilyesmi egy férfiember lakásán. Kitartás, éljen Szálasi, harsogta ismét, búcsúzóul. Ha mindenki ilyen lenne, mint maga, doktor, nem lenne itt semmi baj, de hát itt vannak ezek… hallatszott a lépcsőházból.

Nos, hölgyek, remélem, ma már nem lesz több vendégünk, nyitotta ki Hadik doktor a szekrényajtót. Mint valami sötét színpadról, úgy léptünk ki a szekrénybelső homályából, és újból az asztal köré ültünk. Hadik még egyszer töltött a poharakba, de sem anyám, sem én nem nyúltunk hozzá. Ekkor a doktor előhúzott a zsebéből egy lapos bársonydobozkát, és elém csúsztatta. A feleségemé volt, kérem, fogadja el. A doktor olyan nedves kutyahűséggel nézett rám, mint egykori kuvaszunk, Bongo, mielőtt egy nyilas tiszt agyonlőtte a kertünkben. Nem nyúltam a dobozkához, Hadik pattintotta fel a tetejét. Egy másodpercig mindannyian a selyemdobozban összetekert szürke gyöngysorra tekintettünk. A doktor kivette, és a hátam mögé állt, majd finoman a nyakamra helyezte. Éreztem, amint tarkómnál az apró pihék között matat az ujjaival. Anyám zavartan babrálta a terítőrojtokat. Égette a nyakam a gyöngysor, és a gondolataim a fejembe kergették a vért. Határozott mozdulattal szétpattintottam az apró kapcsot, és a nyakéket visszahelyeztem a bársonydobozba.

Ekkor Hadik megfogta a két vállam, és maga felé fordított. Mélyen a szemembe nézett, és farkasmosoly villantotta meg az aranyfogat. Ide figyeljen Elza, mondta, én nap, mint nap a bőrömet viszem a vásárra maguk miatt. Itt rejtőzködnek nálam, etetem magukat, használják a vizet, villanyt, én nem kérek mást, csak, hogy legyen kedves hozzám. Résnyire húzta össze a szemét, éreztem leheletén a pálinka illatát. Mit gondol, tolt el magától, ha én nem lennék, maguk hol lennének? Hát én megmondom, emelte fel a hangját, a Dunában úsznának lefelé, vagy szerencsés esetben egy marhavagonban összepréselve várnák a megváltó halált, és majd elfüstölnének a krematóriumok kéményein át azokba a szép, habos fellegekbe. Hát csak tessék, lehet indulni! Anyám és Juditka dermedten bámultak minket. Most mit néznek? – fordult Hadik anyám felé, vegyék a cókmókjukat, a csillagot ne felejtsék visszatűzni a kabátra!  Na, mi lesz?

Anyám és a kislányom felvették a kabátjukat. Én az asztalnál ültem kővé meredve. Aztán megpillantottam anyám szemében az iszonyattal vegyes könyörgést. Juditka csak állt, és nézett maga elé. Szorosan fogta anyám kezét. A fekete lakkbőröndöt a lábuk mellé helyezték, indulásra készen.

Ekkor kigomboltam a blúzom nyakán a legfelső gombot. A többire nem volt időm, Hadik rámvetette magát, és a szőnyegre tepert. Harapta a nyakam, tépte a szoknyám, vaskos ujjai le-föl jártak a testemen, markolászta a melleimet, a fülemben éreztem a zihálását. A fejem félrefordítottam, hogy ne lássam az arcát. Anyámat néztem, meg Juditkát. Anyám a kezével eltakarta a gyerek szemét, de ujjai között, a réseken át Juditka mindent látott. Egyetlen hang sem hagyta el a szám, csak anyám szemébe kapaszkodtam, nem volt gondolatom, nem volt emlékem, nem volt érzésem, és én magam sem voltam többé. Nem éreztem azt sem, ahogy belém hatolt, csak zihálásának gyorsulását hallottam, meg azt, ahogy felüvölt, aztán lefordul rólam. Anyám szemét láttam közeledni, belesüllyedtem sötét íriszébe, amint fölém hajolt. Hagytam, hogy lesimítsa felgyűrt szoknyámat, begombolja blúzomat, és a két bokám egymás mellé csúsztassa. Nem tudom, mennyi ideig feküdtem a földön. Valahonnan a távolból hallottam Hadik hangját. Eszter kérem, szólt anyámhoz, hozza be azt az almáspitét, még friss. A gyerekek szeretik a süteményt. És én is megéheztem.

Megj: alapötlet: Hartung Attila (rendező) és Csaba Bálint (forgatókönyvíró) Ischler c. kisfilmje.

Budapest, 2014. május.