Milyen elemzés lesz a magyar érettségin?

Van egy álmom: az egyik nap úgy ébredek, hogy a magyar érettségi napján nem a fortélyos félelem igazgatta arcok néznek vissza a padsorokból. Olyan fiatalok ülnek a székeken, akiket nem arra tanítottak szüleik, hogy a félelemmel vegyes gyűlölet segít túllépni a mindennapi problémáikon. Nem félnek a számonkéréstől, a tanártól, a rendszertől, az idegentől, a jelentől, a jövőtől, nem félnek Magyarországtól, a külföldtől, az Uniótól és az oroszoktól, a szomszédoktól és a távoli Amerikától. Egyáltalán nem félnek senkitől, mert tudják, a világ sokszínű, és az ember természetéhez tartozik, hogy a megismerés oldja a félelmet.

Van egy álmom: az egyik nap úgy ébredek, egyaránt megérti magyar és magyar, piréz és magyar, cigány és magyar, hogy a sorsuk közös. Leülnek a padsorokba, ahol arról tanultak korábban: ne félj, hanem élj! Azt tanulták otthon és később az iskolában is, hogy ne mástól, politikai pártoktól, meggyőződésektől várják a megoldást, hanem saját maguktól. A megismerést és az elfogadást tanulták meg az iskolában, ahol jelenleg a mellébeszélést és a gyűlölet leplezését egyre kendőzetlenebbül titkolják. Nem szabad kimondani, hogy gyűlölsz, okítják nekik. Ők pedig ki nem mondják, de erős hittel gondolják.

Van egy álmom: belépek a magyar érettségi napján a terembe, és a feladatlapon a sok-sok választható téma között ott szerepel a következő is. Hasonlítsa össze Kölcsey Ferenc Himnusz című alkotását a Cigány himnusz dalszövegével! Elemzésében térjen ki arra, milyen közös elemek találhatók a két szövegben, és említse meg a legfontosabb különbségeket is!

Ezek után a papírlapon ott áll egymás mellett a Himnusz és a Cigány himnusz:

Van egy álmom. Az, hogy az érettségizők ilyenkor újra felismerik, a magyarok és a cigányok Istene hasonló balsorssal sújtotta a régen két, ma már együtt élő népet. Mindketten azért könyörögnek, hogy a régi bűnök végre megbocsátásra találjanak, és ne szenvedjenek tovább. Csak amíg a Cigány himnuszban van egy nagyon keserű, az önvád határait súroló önirónia („Nem loptunk mi / csak egy szöget / Jézus vérző tenyeréből”), addig a magyaroknál láthatatlanok a bűnök. Amíg a vándor magyar népből honfoglaló nemzet lett, addig az örök csavargóvá vált cigányok még mindig róják a sztyeppét, s nincs fehér ló, amit felajánlhatnának a földért cserébe. De a magyarok is hasonlóan társtalanok, hiszen rokonaik, az északiak és az orosz sztyeppén élők, már nem értik meg őket. Egyedül vannak, s bár szépen alkalmazkodtak a nyugati követelményekhez, szellemük, habitusuk olykor keletre húz, alacsony, barna bőrű, mongol őseikhez. A mongol ősök pedig az antropológusok irányította grafikusok szerint inkább a cigányságra hasonlítottak, mint a mai magyarságra, amelyben összeolvadt a bunyevác, az oláh, a rác, a ruszin, a szász, a sváb, a tót és a ki tudja még milyen vér. Mindezek ellenére a szomszédjaik megvetik őket, holott sorsuk közös István király óta. A környező országoknak a magyarok a nem kívánatos jövevények, ahogy egykor a cigányok voltak a magyarságnak, akiket Zsigmond királytól kezdve Mária Terézián át Kádár Jánosnak sem sikerült átformálnia.

Az álmomban ilyen és ehhez hasonló gondolatmenetek kerülnének a papírra, és végül azt állapítaná meg a magyarból érettségiző, hogy több a hasonlóság a két, valójában egy nép sorsában, mint azt hinni merte volna az olvasás előtt.

Mostanában ilyen álmaim vannak, s ezekben az ébredés utáni órákban rajtam lesz szinte úrrá a félelem, hogy mások inkább saját rémálmaimat és rémálmaikat váltják valóra, miközben virágcsokrokkal, bemagolt tételekkel, a kitanult politikai korrektség szólamai mögött megbúvó bújtatott gyűlölettel, titokban ássák alá a jövőbeli boldogság lehetőségét. De ezekben az ébredés utáni órákban többnyire kutyát sétáltatok, és hangulatomnak megfelelően azon a bizonyos álom utáni napon a Cigány himnuszt dúdolgatom, amely egy május elsejei lejátszási listán éppen a mozgalmi dalok között kapott helyet, s onnan szivároghatott be a tudatalattimba a Himnusz és a Székely himnusz mellé, s még ki tudja milyen rétegekig.