Slajbi – Molnár Lamos Krisztina novellája

MOLNÁR LAMOS KRISZTINA

Az épületnek három szárnya van, Francis a középső részben lakik, a hatodik emeleten. Benyit a lakásba, az apartmanházban nincsenek zárva az ajtók. Itt nem kell őket zárni. A férfi még a hálószobában fekszik az ágyban. – Jó reggelt. – Óvatosan köszön, nem tudja alszik-e még, a szeme mindenesetre csukva van. Oxigén-generátor sziszeg a nappali sarkában, tíz méter hosszú vékony és átlátszó műanyagvezeték fut át a szőnyegen. – Pálinkás jó reggelt! – Francis így köszön vissza. Felé fordul azután, végigméri. Nem úgy, mint szokás, hanem tetőtől-talpig. Farmerban jött és apró tűpöttyös pólóban, horgolt fekete papucscipőben, úgy öltözött, ahogy kényelmes dolgozni. Vállán átvetve a táska, azt letette már a nagyszobában a fotelra. – Hogy szólíthatom? – kérdi, hogy a kényelmetlen vizslatásnak véget vessen. – Ferenc a becsületes nevem, feleli az öreg, de hívjon csak egyszerűen Feri bácsinak. – Elmosolyodik. Rég nem hallott már magyar szót és ilyen ízeset. Nekilát a munkának. Zoknit húz a megdagadt lábakra, kiviszi a kacsát az ágy mellől a fürdőszobába, kiönti, kiöblíti, azután visszamegy hozzá, nyújtja a kezét, fektéből felhúzza a testét, behozza neki a szék karfájáról a mellénykét. Slájbi, mondja Ferenc, és ő először nem érti a szót, de azután megtalálja a ruhadarabot, ráadja. Megszólal a hangosbemondó, kedvesen jó reggelt kíván a portáról a recepciós fiú, nevén szólítja az öreget és megkérdezi: Francis, minden rendben van? Feri bácsi tőszavakban válaszol, közben magyarul dünnyög maga elé. – Persze, rendben van, minden rendben van... – és utána hozzáteszi, – a jó édes anyátokat! Zsörtölődik. – Itt semmi sem jó. Semmi nem olyan, mint lennie kéne, mint amilyen volt, odahaza. Ez nem ország. – Hol az odahaza? – kérdezi tőle és az öreg egy pillanatra elgondolkodni látszik. – Hogy hol? Hát Franciaországban, talán Párizsban. Európában.

Ül az asztalnál, a kockás kendőt kéri, begyűri a széleit a pamuttrikó alá, a nyakánál. A gyógyszereket Borsec vízzel veszi be. Csak ezt a vizet lehet meginni, mondja. A tápszerrel kevert tejeskávéban ázik a keksz. Míg megpuhul, beszélgetnek. Francis szabó volt, 19 évesen kapta a mesterlevelet az apjától, három évig inaskodott érte. Azután elvitték Mauthausenbe. Két év múlva felszabadult a tábor, akkor visszatért, de már senkit nem talált otthon. – Hol otthon? – kérdezi tőle. – Hol? Hát Székelyudvarhelyen. – Mégis megpróbált ott maradni, feleségül vette Mariskát és csak '61-ben emigrált. Amikor már nem bírhatta tovább a román hatalmat. A gyerekeinek nem olyan jövőt szánt. Párizsban nyolc évig volt alkalmazott, azután a saját lábára állt. Tervezte, szabta, varrta a kosztümöket, férfiaknak, nőknek, dolgozott cégeknek, megrendelésre, a slájbi is még onnan maradt, a henteseknek varrt üzletből. Újra végigméri őt, ültében is. – Maga sem visel rendes ruhát, dörmögi, maga is csak rongyokban jár. Itt mindenki. Most már mindenki. Ez nem ország, túl gyorsan próbálták meg felépíteni, túl sok menekült érkezett ide, a világ minden tájáról, és nincs idő senkire, semmire. – Francis nyolc éve jött, a lánya hozta ide a felesége halála után, a nyelvet jól érti, de nem hajlandó beszélni rajta. Reggeli után visszaülteti a kanapéra, kicseréli a sztómazsákot. A hasán szépen eldolgozott a seb. Már itt műtötték, igen. Rákja volt néhány éve, de azóta jól van. A szemét is rendbe akarták hozni, hogy tudjon még olvasni, de azt nem hagyta. Minek már? Kilencven éves elmúlt. A falon színes fényképek, rajta gyerekek, kislányok, fiúk, a dédunokák. Legalább nyolcan vannak. Amikor felőlük kérdez, az öreg végre elmosolyodik. Mind itt élnek, a közelben, igen, szoktak is jönni. Hetente egyszer-kétszer. A lánya pedig majdnem minden nap. A bejárati ajtó felett gyerekrajzok, szivárvány alatt ákombákom betűkkel felirat: Mazal Tov Papi! Gyógyulj meg Dédi! Kevés idő maradt, a három óra gondozást is az állam fizeti, és neki mennie kell tovább, de leül mellé, beszélgetnek még egy kicsit. Francis hátradől, időnként lehunyja a szemét. Sóhajt. Franciaország más, mondja el újra és újra. Az egy ország. Ott kijön az orvos házhoz, ott van betegbiztosítás, és ott minden ember egyenlő, minden ember számít. Ő pedig hallgat, és nem árulja el neki, hogy az interneten aznap reggel éppen azt látta, a párizsi utcákon hogyan masíroznak fekete ruhában a bakancsosok, a nyírt hajúak. Az éghajlatváltozásra gondol és arra, hogy Európában lassan kipusztulnak a katicabogarak. De ezt sem meséli most el. Mielőtt elmegy, feladja rá a pelenkát, vizet tölt az oxigén-palackba és megsimogatja az öregember karját. – Öntsön még egy kis vizet, és igyon maga is, mielőtt elmegy. Borszéki víz, igazi, rendes víz, idehaza csak ezt lehet meginni... És holnap is jöjjön időben! – kéri Feri bácsi. Megígéri neki. Hazafelé visszhangot ver benne a szó. Idehaza. És másnap harisnyát húz, szoknyát vesz fel, és blúzt, rövid, háromnegyedes ujjú blézerrel, úgy indul útnak reggel, majdnem kiskosztümben. Már reggel hét órakor meleg van nagyon. Forró a nyár Európa legszélső sarkán.