Deák Csillag: Hangszerelt képek – Kölüs Lajos: A festészet Orlandója

Deák Csillag

Hangszerelt képek

A Jósa András Múzeum a Magyar Festészet Napja keretében a festők védőszentje, Szent Lukács napján, október 18-án nyitotta meg Zsombori Erzsébet (Zsimbi) kiállítását: SZÍN-LÉLEK-ZENE címmel. Kétszeresen zavarban vagyok a képek láttán, egyrészt a művésznőt gyerekkora óta ismerem, másrészt a kiállított műveket már korábban láttam otthonában, galériájában. Nehéz elfogultságmentesen szemlélnem a selyemképeket, tartalmukat néven nevezni, elemezni. Közöm van ehhez a világhoz, a közös szülőföld okán is. A természethez való kötődésünk magától értetődő dolog, a róla való ismereteink a valóságból erednek, ugyanakkor a családi miliőből is. Szellem és realitás kettőse hatja át a képeket. Bennük a szeretet, a vidámság, a gyermek játékossága szólal meg, gyöngéden, ártatlanul, védtelenül, de rendkívül őszintén. Ez még önmagában nem lenne művészet, ami mégis azzá teszi, az az, hogy Zsimbi formakészségét felhasználva a látványt szigorú rendbe, kompozícióba szervezi.

A hófedte tájak, falusi házak, a baglyok és más madarak, virágok együttese idilli világot sugall ugyan, de csak sugall. Zsimbi nem az idill festője, ha az is lenne, elfogadnánk. Művészi törekvése, kvalitása nem engedi, hogy a könnyen érthetőség látszatán ne lépjen túl, és a látszólag egyszerű tematika adta lehetőségeit bravúrosan ne használja ki. Nem véletlen, hogy a kiállítás címe: Szín-Lélek-Zene. És nemcsak a szín és a zenei élmény ötvöződik, mert nemcsak a művészt megihlető költemények olvashatóak a festmények alatt (Dsida Jenő, Kányádi Sándor, William Butler Yeats, Szép Ernő), hanem a kiállítás rendezői a versek világába való barangolásra is invitálják a látogatókat a teremben felállított ún. irodalmi böngészőben.

A formai biztonság teszi lehetővé, hogy Zsimbi a színekkel képes jellemezni a figurákat, a virágcsokrokat, amelyek a természetben sohasem úgy fordulnak elő, ahogy a képen megjelennek. A művész saját virágoskertjét, virágos földjét teremti meg, ahol a véget nem érő tavasz és nyár uralkodik. Ez lélekállapot is, benne a derű, az örök vágy a jóra, a szeretetre, a bűntelenségre. De képein ott van az enyészet is. És mind a négy évszak. A fordulat. A pihenés, a változásra való felkészülés. A pillanat csendje, ahogy a hófedte táj kitárul szemünk előtt. Ez a belső hang, a belső látvány szólít meg bennünket, visz minket vissza gyerekkorunkba és egy álomvilágba. Mert itt álmokat is látunk, szorongást, félelmet.

Az igazság és hamisság kettőse rejtetten jelenik meg Zsimbi művészetében. Vajon sikerült-e megőriznünk lelkünkben a gyermeki látásmódot, az elevenséget, amely szemléletünket áthatja? Kéken, Zöldvarázs, Pipacsos, Madárhegy, Állatok farsangja, A gyertya melegében mind-mind olyan cím és mű, amelyben az emberi lélek jelenik meg, csak épp madár, virág formájában. Baglyai jelzik, hogy a bezártság, a magány, a rabság a szabadság negatív formája is. De mitől akarunk mi megszabadulni? Mi az, ami minket, nézőket és a művészt is fogva tart, hogyan és mikor leszünk mi foglyok? És ki az, aki kiszabadít minket önként vállalt vagy kényszerű fogságunkból? Kint és bent sorozata keresi erre a választ, az egyik képen a két madár még bent van a kalitkában, miközben látjuk a háttérben, a kalitka mögött a szárnyakat. Védőangyaluk lenne? A fekete keretbe foglalt zárka egyik sarka megbontott, elmozdult, felvillan a szabadulás lehetősége, majd a következő képen már a bagoly viszi csőrében az üres kalitkát, aztán már csak karmai érintik, tartják a levegőben, az elengedés előtti pillanatot látjuk. Néha még terheinket is nehezen engedjük el, ha lehúznak, akkor is cipeljük őket. Még hozzánk tartoznak. A sorozat másik képén a magasba szálló madár három kis üres kalitkát húz maga után, múltjától még nem szabadult meg teljesen, a megjelenítés játékos, könnyed.

Zsimbi nyíregyházi tárlatán bemutatott képein emberi figurákat nem látunk. Képei gazdagok szimbólumokban. Tánc a fényben című képe akaratlanul emlékeztet a sok évvel ezelőtt festett Sors címűre. Ez utóbbi a hontalanság metaforája: az érett pitypangbuga magvait szanaszét röpíti a szél, míg az előbbin a sárgán virító napsugárban táncoló pitypang glóriaként ível, bibéjének spirálja nyitott. Zsimbi témái, választott figurái és tárgyai (virágok, házak, hó, napsütés) úgy állnak össze szerves egésszé, hogy valami maradandóság, időtlenség hatja át az alkotásokat. A képek zeneisége az a hordozó erő, amely megteremti a könnyedséget, az átláthatóságot, a tisztaságot, a gondolatok és érzések sokszínűségét. A művész érzékenysége felidézi bennem a japán kalligrafikus művészetet és világot, mert a képek részben stilizáltak, elvontak, ha fel is ismerjük bennük a madarakat, virágokat és a természet szüntelen változásait.

A művész bujkál, rejtekezik is, talán nem véletlenül választ magának egy másik testet, megjelenési formát. Ez már a mesék világa is. A csodák világa, ahol bármi megtörténhet, de mégsem történik meg minden. Nézem a Tűzmadár című képét. Hasonló címmel festett nekem ajándékba, életem egy válságos időszakában egy képet, ami azóta is a dolgozószobám falán függ. Íróasztalom az ablakkal szemben áll, és amikor ott ülök, bár a kép a hátam mögött van, lehet, hogy túlzásnak tűnik, de így is érzem kisugárzását.

Sajátos törvények uralkodnak ebben a világban. Helyrezökken az, amiről úgy gondoljuk, nincs a helyén. Zsimbi képi világa nemcsak pihekönnyű selyem, hanem gyolcs is, köt és old, véd és gyógyít. Szakrális világába is magával viszi a nézőt (Stabat Mater, A lélek útján, Madárhegy). Megengedő és ártatlan egyszerre, képes önmagát megmutatni, ilyen vagyok. Csak a szívem érzi – írja Szép Ernő. Hiszen Zsimbi is a kimondhatatlannal küzd képről képre, mindvégig a maga eszközével, tudásával, szuverenitásával. Eszköztelen kifejezésmódja teszi lehetővé, hogy az érthetőség határait kitolja, az egyszerűségre való törekvést szem előtt tartva.

A legnehezebb művészi feladat úgy megszólalni, hogy az ne menjen az érthetőség rovására, képes legyen a nézők tekintetét lekötni. A gyönyörködtetés nem cél, csak eszköz annak eléréséhez, hogy megértsük: a világunk lehet szürke, sötét, de benne ott a játékra, a nevetésre való törekvés, a felülemelkedettség, a megbocsátás gesztusa is. Az élet misztériuma végig ott munkál Zsombori Erzsébet, vagyis Zsimbi képein. Az érthetetlen boldogság és öröm, a vágy, hogy valami jó érjen minket, és felismerjük önmagunkban a világ színeit.

Kölüs Lajos

A festészet Orlandója

Van-e olyan képe, amely nem illene sehová? Falra, természetbe? Tékozolja szeretetét, a természettől kapott nyitottsággal és ártatlansággal fordul bárki felé, mint akiben sosem volt és sosem lesz már előítélet. A helyén van, és nem tagadja kételyeit, csak a látszat az, hogy minden magától jön. Rálelt egy technikára, vagy a technika lelt rá Zsombori Erzsébetre, nem tudom. Játékosságát megőrizve keresi a szépet, az idillt, az édes pillanatot, amely elszáll, mint képein a madarak, baglyok (Kint és bent sorozat). Szemet meresztenek ránk, télen (Madárhegy), a nagy hóban is, tavasszal, a selymes fű és virágok között (Zöldvarázs). Nem száll hajóra, ha úgy is látszik, hogy hajózik, csak egy sajkában ül, messze ring a tavaszi szélben. Virágot lép, akár a mesebeli lány, akinek minden lépte nyomán gyönyörűséges virágok teremnek: hangok, hangfüzérek, gyöngyök. [TERMES RITA: Gondolataim Gyöngyössy Zoltánról (http://www.parlando.hu/2013/2013-2/2013-2-26-Termes.htm)]

Vásznain ott a titok, a titokzatosság, a szerelem, az öröm, a szépség, a tökély, a kecsesség, a vonzalom (Estharangok). Dsida Jenő írja hasonló című versében: Mámortól reszket már az alkonyat… Megérinti a természet hangja, a tücsök, a langy szellő. Zsombori Erzsébet képén is virágzik a temető, harang szól, életre hív. Archetipikus képeit mindenki csodálja. Értik, nem értik, mindegy. Női lélek, szaladna ki a számon, de Zsombori Erzsébet festő, festőművész, ilyen értelemben alkotó és teremtő művész. Másodlagos, hogy nő. De annyiban mégsem, hogy női mivolta segíti másként látni és érezni, mint mi férfiak látunk és érzünk. Érzékenysége rendkívüli, finomsága is, ahogy a színek elmosódnak, egymásba fonódnak, a megtalált forma kitölti a teret, a vásznat, legyen az zsánerkép (A gyertya melegében), egy téli falu látványa, vagy egy tavaszi virágcsokor.

Ez nem túlvilág, nagyon is evilági festészet Zsombori Erzsébet festészete. Mert emberi. A művész szakralitása rejtett (Stabat Mater, Madárhegy). Az emberben hisz és a látványban, mindkettőben egyszerre, mert elválaszthatatlannak tartja a látványt az embertől. Hozzánk közelít, minket akar elérni, miközben végig önmagáról vall. A virág védtelen, törékeny. Nem vágott virágot mutatnak a képek, gyökerük van, valahová tartoznak. Lelki mezőkön nyílnak, soha nem hervadnak el, örök-virágok. Nem istenek szagolják, tépik, vágják, ültetik, hanem emberi kezek. Emberi kezek is gondozzák, ápolják. Virág nélkül nincs élet. A sejtelmes dekorativitás és a gondolattársítások egész láncolatát elindító, sugalmazó erejű játékosság művésze ő, soha hivalkodás, soha olcsó trükk – gyakran már zordul eszköztakarékos festészettel szólítja meg képe vendégeit, talán azzal vesztegeti meg őket, hogy egyetlen hangszer "portréjával", az őszi fa megadó vonalrendszerével lep meg – írja róla Diurnus (Bodor Pál). [Bodor Pál: Zsomboriak ( http://www.klubhalo.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=1915)]

Születés és halál, motívumában ott a képeken (Estharangok, Madárhegy). A színek orgiáját látom, a pirosat, a női nemiség, az égi szerelem szimbólumát, a fehéret, a szűziesség jelét (Tűzmadár). A kék színben ott van az ég és a tenger színe (A lélek útján). Remény, a hűség, a bölcsesség, bizalom, az intelligencia, a becsület, az igazság, és a menny is. És hogy áll Zsombori Erzsébet a bűnnel és a bűnhődéssel? Mit jelent számára a szégyen? Hogy áll a jó és rossz harcával? Természetelvű festő. A természet varázslója, az örök körforgásban is az emberi gesztust keresi, ami számunkra és a művész számára jelentéssel bír (Kint és bent). Saját honlapján így vall a festészetről: A festés olyan, mint a naplóírás. Egy tárlat anyagából sok minden kiderül, legalább egy szegmense az életünknek. Mi változunk, és ezzel együtt változnak a képek, a színek, világos, sötét, fekete, fehér, boldog és boldogtalan… Hangulatokat, érzéseket festek. Zenét. A virágban zene szól és a zenében virágot képzelek. A bagoly néha szomorú, a bohóc sokarcú. A réten néha egyedül sétál a madár, máskor kettesben repülnek. A füvek közt élet, a köveknek lelkük van. A napraforgó a nap felé fordul, benne az élet spirálja. A tél tiszta, makulátlan, hó borít be mindent. [Zsombori Erzsébet: Bemutatkozás (http://www.zsimbi.hu/hu.html)]

Zsombori Erzsébet virágai is törvénynek engedelmeskednek. Kibújnak a földből, virágoznak, elhervadnak. Élnek, virítanak. Szaporodnak. Védtelenek, el lehet őket pusztítani. Gondozni őket nehezebb, időt és energiát rabló munka. A művész idejét és energiáját nem kímélve, a virágok mellé áll (Tánc a fényben). Átváltozik, maga is virág lesz. Egy kék írisszé. Egy erdőaljává. Egy bagollyá. Ez a törékeny-törhetetlen kicsi asszony soha semmit sem un meg, mert minden alkalommal mindent másként lát. Tőle tudom, hogy egyetlen tárgy: ezer látvány lehet. Azaz rendre mindent föltár a tekintete, azt is, ami elbújt benne. [Diurnus: ZSOMBORI ERZSÉBET KICSIT ÁTSÉTÁLT A XIX. SZÁZAD POLGÁRMESTERÉHEZ (http://www.klubhalo.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=18281)]

Aki selymet fest, az mindig szerelmes, gondolom én. Vagy olyan érzés munkál benne, ami hasonlít a szerelemre. Ha volna is bennem egy csepp önteltség, ha egyáltalán volt, annak is ma befellegzett. Titokban mindig azt hittem, azt reméltem, a sok ezzel ellentmondó látszat ellenére, hogy egy kicsit szerelmes vagy belém. Bocsáss meg. Ez azt jelenti, hogy még én is félreértem a barátságot. Ma végképp meggyőztél, hogy én is épp olyan buta liba vagyok, mint a többi. És hogy neked szabadság, nagy, állandó, cselekvő szabadság kell, és nem akarsz lelki klinikát nyitni az ilyen nyavalyásoknak, mint én. [ Bodor Pál-idézet (http://www.citatum.hu/szerzo/Bodor_Pal)]

 Zsombori Erzsébet a Belvárosban is természetben jár, figyeli a formákat, a szép vonalakat, íveket, az árnyalatokat, a fényeket, engedi, hogy belé ivódjanak (A gyertya melegében). Így születik benne a vers, a selyembe oltott zene. Orlandóvá válva járja a világot. Kezében vagy hajában virággal.

Zsombori Erzsébet (művésznevén: Zsimbi) festőművész (1949)

1987-től él Magyarországon. Selyemfestményeiről és könyvillusztrációiról ismert. Tanulmányait Kolozsváron végezte. Alkalmazott grafikusként indult, majd festeni kezdett, eleinte hagyományos batik technikával, virágcsendéleteket, portrékat, figurális kompozíciókat is készített, majd megismerkedett a selyemmel, és megteremtette saját technikáját és művészi világát. Batik technikája párosult az akvarell adta lehetőségekkel, és egy új, komplex eszközvilágnak adta át helyét. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. 1975-től vesz részt hazai és külföldi tárlatokon.

Zsombori Erzsébet: Szín-Lélek-Zene című kiállítása

2014. 10. 18. – 2014. 11. 23.

Jósa András Múzeum

4400 Nyíregyháza, Benczúr tér 21.