Börze

Gimnáziumba szeretnék menni, mondja a lány. Még nem tudja, mi szeretne lenni. Leginkább ember, teszi hozzá nevetve tizennégy évesen, mert azt hiszi, könnyű annak maradni, amikor azt üvölti fülünkbe a hangszóró, csak a szakma, csak a szakma, a kétkezi munka, az kell a piacnak. Mert fontos a kereslet, ismétli a leckét, talán a földrajztankönyvből, abban van a hasznos tudás, és hiába a filozófia meg az irodalom, ami azt sugallja, nem a kereslet teszi az embert, hanem a lélek, a szabadság, a szellem, a küzdés, meg az ehhez hasonlók. Az ember akkor maradhat ember, ha van rá kereslet, ha önmaga a hasznos kínálat, nem pedig szabad, gondolkodó, aki olyat teremt, mire egyszer kereslet lehetne. Döntenie kell néhány hónap alatt: cukrász vagy ápoló lesz. Ezt szánták neki a szülei, akik látták a kirakatokra ragasztva vagy az álláshirdetések között, ezekre van igény. De a lány nem tudja még, hogy a cukrászok hajnalban kelnek, így soha nincs éjjelük, még estéjük is alig, és liszteszsákok között, a műhelyből kell nézniük életük legtöbb napfelkeltéjét. Nem tudja még, hogy kórházi ápolók hogyan szúrnak tűt az égési sebektől recsegő bőrbe a csecsemőintenzíven. Semmit nem tud még, de indulnia kell az életbe, nem lehet várni négy évet, mert azt üvölti a hangszóró, csak a szakma, csak a szakma, a gimnáziumok meg csak fogynak. De nem azért, mert nagy rájuk a kereslet, mint az ájfónötösre, teszi hozzá nevetve tizennégy évesen.

Viccesek lettek a gimnazisták, az egyetemisták, a drága naplopók, akik a tanműhelyek helyett beülnek a fűtött osztálytermekbe, és rájuk szabott kottákon bezongorázzák fejükbe több ezer év tudását. Nevetség tárgya lett a szellem, a matek a szinusztétellel, a fizika Newton első törvényével, a kémia a kovalens kötéssel, a biológia a bőr egyes rétegeivel, hogy mennyi húzható még le az emberről. Kikacagható a magyaróra Gregor Samsával, aki helyettünk, értünk is féreggé változott, hogy ott álljon előttünk azt súgva, észrevétlen hibáink átváltoztatnak minket, mint ahogy csúszómászóként láttat minket a hatalom, amely hangszórókból, képernyőkből üvölti a fülünkbe, mit kell tennünk. Veszélyessé vált a „how do you do” és a „how are you”, a leendő emigránsok titkos jelszavává, akik külföldre csempészik az itthon megszerzett tudást.

Gimnáziumba szeretnék menni, mondja a lány. Nincs mikrofonom, csak az életem van, melyben én is gimnazista voltam, súgom neki, de ő csak mosolyog, azzal a mit sem sejtő nevetésével, amikor még nem kell sárga csekkel állni a postán, nem kell hagyatéki ügyeket intézni, s főleg nem kell dönteni, mert a döntések iránt sincs kereslet. Mit nevetsz, kérdem, ő csak annyit súg nekem, lásd, mire jutottál, még hangszóród sincs, a színpadról túlkiabálnak. Nekem csak egy gyenge érvem van, az életem. Meg az, hogy a hangszórók zajánál fontosabb a megfelelő fülekbe súgott egy-egy mondat, mert gimnáziumba azért kell járni, hogy meghalld a hangszórók rejtett mondatait, és azt el tudd suttogni a többieknek. El kell mondanod nekik, nem mindig a hangos az igaz, nem mindig a szép az igaz, nem mindig az igaz az igaz. Megtanulsz kételkedni, kivárni, közben felnősz, és látni fogod, nem az a boldog, akire nagy a kereslet. Talán jobban megérted, miért fontosak a napfelkelték és az éjjeleiket örömmel feláldozó, korán kelő cukrászok, hogyan tudják elviselni az ápolók az égéstől recsegő bőr hangját a gyermekintenzíven. Akkor már könnyebben döntesz, melyik szakma kell neked, vagy inkább diplomát szereznél, kell-e neked a mikrofon, a színpad, s ha másnak van, mennyit is ér. Talán te magad súghatod az emberek fülébe, gyanúsak azok a mondatok, amelyek sokszor ismétlik a szót: csak, csak, csak. Még azt is megkockáztathatod, hogy azok a mondatok hazudnak. De az is lehet, biológus lesz belőled, aki felfedezi a rák ellenszerét, vagy író, aki miatt olvasók milliói kapcsolják ki a tévét, és törlik magukat a közösségi oldalakról.

Na, ne hülyíts, már bocs, hogy tegezlek, válaszolja. Azt mondod, hogy várjak négy évet, s utána döntsek, hogyan tovább, kérdezi megerősítésre várva. Kivárok. Tudod mit, meggyőztél, de adj abból a reklámsütiből, amit a cukrászoktól kaptál, pillant rám barátkozón. Bár jobban esett addig, amíg nem tudtam, hogy ilyen korán kell kelni, teszi hozzá. Most megyek az ápolókhoz, és ha nem nyomatnak olyan dumát, mint te, akkor meggyőzöm anyámékat, hogy gimis legyek. Még az is lehet, hogy találkozunk.